Szüleim a Debreceni Református Kollégiumba írattak be. Akkor még másfajta járvány dühöngött, 1984 volt, élesen elvált a kinti világ a falakon belüli élettől. A világválasztó kérdés az volt, hogy mit mond a szocializmus kint és mit látunk, hogyan élünk mi kicsit burokban, a falakon belül. Nekünk Rózsai Tivadar bácsi csendesen elmagyarázta, hogy miért és melyik napot kell megszentelni, a vasárnap nem vásárnap, és hogy a Biblia az Élet könyve, mert irányt mutat egy életen át, és rá hallgatva hazaérünk. Megtanultuk, hogy aki szeret, az Krisztus által szabad ember. A Kollégium pedig a belül élőknek kérdezés nélkül is naponta elmondta: „Orando et laborando.” Kint pedig gőzerővel épült – meg közben azért rohadt is – a szocializmus. A kádári párturalmi rendszer piros betűvel íratott naptárakba – nem szívekbe – kétes hírű eseményeket, meg tájidegen szovjet zászlókat, jelképeket és hősöket állított terekre, házak tetejére, a szemünk elé. Elmondom kicsit bővebben, mire is gondolok.
A Kollégium két legfontosabb szent helye, ahol a diákság összegyűlt Igét hallani vagy ünnepelni, az oratórium és a díszterem volt. Az egyik a Nagytemplomra nézett, a második emeleten volt. Szinte minden szombat este hat óra előtt megtettük a tanulókból az utat, hogy részt vegyünk a precesen (esti ima – a szerk). Régi falépcső vezetett fel, az oldalfalak tele voltak freskókkal, színes, kissé zsúfolt ábrázolások között jutottunk fel az oratóriumig. Oda belépve teljesen más világ fogadott bennünket: minden fehér volt, és ebben a vakító fehérségben nem is igazán tudtunk máshova tekinteni, mint a szószék mellett falra feszített két negyvennyolcas zászlóra. Úgy emlékszem, nagyon színesek voltak, talán még azt is megkockáztattuk, hogy a csatákba vezető lobogókat egykor őseink vére áztatta. Büszkék voltunk a zászlókra, a mieink voltak, szépek, nagyok, olyan győzelmiek. Lélekben levettük őket a falról, hogy csatáinkba induljunk alattuk, és tán azt is kitaláltuk, hogy a lobogót Kossuth is meglengethette, mikor a cívisvárosunkban kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Kint pedig, a szomszéd pártház tetején ott éktelenkedett egy nagy vörös csillag. A lányok miatt is haragudtunk arra az ötágúra: erős, vakító fényével bevilágított a szobájukba, nem tudtak pihenni tőle. A legenda szerint valaki még levelet is írt egyszer, hogy kapcsolják le éjszakára. A történelem Ura néhány év múlva aztán örökre lekapcsolta, meg le is szedette.
A díszterem más volt: közel volt a szobánkhoz, gyakran a széles márványlépcsőn rohantunk át a gimibe, és a lépcső előtt állt Petőfi. Mármint a szobra. Uralta a teret: óriási volt, fiatalos. Egyszer, mikor kicsit alaposabban szemügyre vettük, egy közülünk, aki már akkor is kellő műszaki ismerettel rendelkezett, boldogan láttatta meg velünk is: „Fiúk, ez a Petőfi meg úgy tartja a kezét, mintha a villanykörtét akarná becsavarni!” Valaki azért tán lehurrogta, hogy ilyen hülyeséget, azt szerinte sokkal később találták fel…
Kint a téren is állt egy szobor, Leniné. Nem is igazi tér volt az, inkább amolyan parkoló, sok busz állt ott mindig. Az egykori forradalmár öreg volt, kopasz és szürke, a jobb kezét előre tartotta – nekem úgy tűnt, mintha stoppolna. Amikor felállították, nem akarták, hogy a Nagytemplomra mutasson, így nem maradt más, mint a nyugati irány. Húszéves voltam, elsős teológus, szemtanúja annak, amikor ledöntötték, és a tömegben sokan mondták: „Na végre, ez is elment!”
Petőfi kezének állásán, kőbe vésett mozdulatán akkor mosolyogtunk, de az egykori tréfa ma új értelmet nyer: hazánknak, iskoláinknak, gyülekezeteinknek ilyen bátor, „fényt csináló” emberekre van szüksége.
Akik mertek, mernek ma is felállni félelmes sötétben és kellemes, szemet nyugtató, mindent összemosó szürkületben is, és szavaik, verseik, kiáltványaik a világosságról beszélnek, a fény felé mutatnak. Tudom, hogy a történelem Ura e nemzeti ünnepünkön Lelke által a kapcsoló felé nyúl a szívedben, bocsánat: maradva Petőfinél, betekeri az égőt. Kezdj világítani!
A szerző Tornyospálca református lelkipásztora. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában