Száz évvel ezelőtt Eric Liddell skót atléta, rögbijátékos és misszionárius az 1924-es párizsi olimpiai játékokon beírta magát a sporttörténelembe. Neve egyet jelent az elszántsággal, a feddhetetlenséggel és a mély keresztyén meggyőződéssel. Amikor Liddell elfoglalta a rajtpozícióját a négyszáz méteres futásra, pattanásig feszült a hangulat, a több mint hatezres nézősereg lélegzetvisszafojtva várakozott. A startpisztoly eldördült, 47,6 másodperccel később Liddell új világrekordot állított fel, ámulatba ejtve versenyzőtársait. A szurkolók értetlenül bámultak maguk elé, és megpróbálták értelmezni a néhány másodperccel azelőtt történteket. Liddell ugyanis nem ezen a távon, hanem száz méteren volt a legesélyesebb az érem elnyerésére. Az elkötelezett keresztyén Liddell visszalépett a százméteres síkfutástól, amikor kiderült, hogy az előfutamokat vasárnap rendezik. Helyette a négyszáz méteres távon nyert aranyérmet, világrekordot döntve. Sprinterként esélytelennek látszott a győzelemre, mert ezt a távot számára túl hosszúnak tartották. Győzelmével a hit iránti rendíthetetlen elkötelezettség jelképévé vált.
Liddell története ma is megszólít bennünket, és példát ad arra, mit jelent öszszeegyeztetni a személyes hitet a közélettel. Arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk elveinken és az azok melletti kiálláshoz szükséges bátorságon. Hite erőteljes buzdítás arra, hogy meggyőződésünk szerint éljünk még akkor is, ha óriási nyomás nehezedik ránk. Az 1982-es Tűzszekerek című film újra felelevenítette Liddell történetét. A film négy Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb mozinak járó díjat. Ben Cross és Ian Charleson, valamint Vangelis ikonikus zenei víziója keltette életre a futók küzdelmeit.
MISSZIONÁRIUSGYEREK
Liddell Kínában született misszionárius szülők gyermekeként, élete korai szakaszát nagyrészt Londonban töltötte. Hívő családja az imádság lelkületét és a Biblia iránti mélységes szeretetet oltotta belé. Lelki formálódása közben az atlétika iránti szenvedélye is nyilvánvalóvá vált, rögbiben és az atlétikában jeleskedett. Százhetvenkét centiméteres magasságával és hetven kilogrammos súlyával rendkívüli gyorsasággal futott a pályán. Jellegzetes futóstílusa megkülönböztette őt mindenki mástól, és sokan kinevették érte. „Hátradőlve fut, az álla szinte az ég felé mutat” – írták róla. Szokatlan mozgása ellenére Liddell Nagy-Britannia vezető sprinterévé vált. 1921-re, bár idejét meg kellett osztania a főiskolai tanulmányai és a sportolás között, az olimpiai játékokon mindenki érmet várt tőle.
ÚJ UTAKON
Élete 1923 áprilisában hatalmas fordulatot vett, amikor D. P. Thomson, a lelkes evangélista meghívta, hogy beszéljen az egyik rendezvényen. Bár Liddell kezdetben habozott, végül vállalta, és nyilvánosan beszélt a hitéről. Az élmény hatására felismerte, hogy Isten más területeken is használni szeretné. „A bizonyságtételem óta nagyon is valóságos a tudat, hogy a mennyek országának aktív tagja vagyok” – mesélte később.
Az 1924-es olimpiai játékokon a százméteres futásból való visszalépését vegyes reakciók fogadták. Sokan üdvözölték a hitéhez való elkötelezettségét, mások megkérdőjelezték a nemzetéhez való hűségét, és kritizálták, amiért lemondott a győzelem lehetőségéről, ezzel álláspontja széles körű vitát indított el. Felkészülése során szorosan együttműködött az edzőjével, aki kifejezetten az olimpiához igazította az edzéstervét. Liddell újradefiniálta a versenyt azzal, hogy figyelemre méltó gyorsaságára hagyatkozva rajt-cél győzelmet aratott. A megközelítését így jellemezte: „Az első kétszáz métert olyan keményen futottam, ahogy csak tudtam, majd Isten segítségével a második kétszázat még keményebben.” A közvéleményt – beleértve azokat is, akik esélytelenebbnek tartották – lenyűgözte a győzelme, és a verseny az olimpiai történelem felejthetetlen pillanata lett. Liddell hősként tért vissza Skóciába. Hatalmas tömegek várták, hogy üdvözölhessék hazájában, tiszteletére rajongói klubok alakultak.
Eric Liddell: „A bizonyságtételem óta nagyon is valóságos a tudat, hogy a mennyek országának aktív tagja vagyok”
ELHÍVÁS
Atlétikai tehetségét Isten ajándékának tekintette, de úgy vélte, igazi hivatása a missziós munka, ezért hátat fordított a népszerűségnek, és szüleihez hasonlóan misszionárius lett Kínában. Az evangelizáció szolgálata mellett a tianjini Angol–Kínai Főiskolán a természettudományok és a sport tanára lett, majd 1934-ben feleségül vette Florence Mackenzie-t, kanadai misszionárius szülők lányát, és hamarosan két lányuk született. Ahogy telt az idő, az élet egyre nehezebbé vált az országban zajló polgárháború közepette. 1937-ben még veszélyesebbre fordultak az események, amikor Japán megszállta Kínát. A külföldiek számára is fokozatosan romló körülmények ellenére Liddell ragaszkodott ahhoz, hogy folytassa missziós munkáját, és egy háború sújtotta faluba költözött.
Terhes feleségét, Florence-t és két lányukat Kanadába küldte, soha többé nem látta őket. Lánya, Heather Liddell Ingram akkor hároméves volt. Később bevallotta, sokszor tűnődött azon, miért nem ment el apja a családjával együtt. – Minden bizonnyal jobb lett volna vele az életünk, ezért sokáig nem igazán értettem. De megkerestem azokat, akik együtt voltak vele gyermekként a táborban – mondta. – Körülbelül ötszáz gyereket gyűjtöttek össze, akik a szüleik nélkül, lehetetlen körülmények között raboskodtak. Az apám életmentő jelenléte nagyon fontos volt számukra. Ekkor értettem meg a teljes képet, a nagy egészet – vallotta meg a lány.
1943-ban Liddellt egy ezerötszáz fogoly számára fenntartott japán táborba internálták, a kínai Shandong tartományban található Weihsienben. A táborban a misszionáriust Eric bácsiként emlegették, energiáját a gyerekek tanítására, sporttevékenységek szervezésére és mások segítésére fordította. 1944 végére azonban internált társai észrevették, hogy a szokásosnál lassabb és fáradtabb. Az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak nála. Barátja és misszionáriustársa, Annie Buchan ült mellette a halálos ágyánál, így számolt be emlékeiről: „Hirtelen azt mondta: »Annie, ez a teljes megadás.« Kómába esett, és többé nem tért magához” – tudjuk meg tőle a mártír utolsó perceinek történetét. Liddell nem ingott meg keresztyén hitében. „Olyan ember volt, aki egész életét átadta Istennek, és nem hiszem, hogy nehezére esett volna kimondani a »teljes átadást«, mert tudta, hova megy” – emlékezett vissza Buchan. 1945. február 21-én halt meg, néhány hónappal azelőtt, hogy a tábort felszabadították a második világháború végén.
HÁLÁS, ÁLMÉLKODÓ UTÓKOR
Eric halálának hírére egész Skócia, sőt a világ rengeteg helye gyászba borult. Mindazok csatlakoztak, akikben megmaradtak az olimpián történtek, vagy akiket a hitéletükben inspirált. 1981-ben a Chariots of Fire című könyv megjelenése új korszakba repítette történetét, és a keresztyén sportolók új generációját ihlette meg, akik a sport és a spiritualitás összetett világában igyekeztek a keskeny utat megtalálni.
A mai világban a Liddell életében felmerült kérdések – a hit és az atlétikai teljesítmény összeegyeztethetőségének kérdése – vitathatatlanul összetettebbek, mint akkoriban. Élete most arra hív minket, hogy tanúi legyünk: a hit és a sport harmonikusan megférhet egymás mellett. Elkötelezettsége napjainkban is visszhangra talál. Hagyatéka emlékeztető mindenkinek, akár a pályán sprinteljen, akár a lelátón üljön, hogy törekedhetünk a sportban és a lelki meggyőződésben egyaránt megtalálni az értelmet. Arra ösztönözheti a jövő generációit, hogy céltudatosan és tisztességesen fussák meg saját versenyeiket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!