1626-ban, Hollandiába száműzött, Hágában kegyelemkenyéren élő szülei, a „téli király és téli királyné”, azaz V. Frigyes pfalzi választófejedelem és Elizabeth Stuart (a bibliás angol király, I. Jakab lánya!) a korabeli dokumentumok szerint legkedvesebb természetű gyermekeként jött a világra Henriette Marie, azaz pfalzi Henrietta. Apja és anyja uralkodói kudarca után – mindössze pár hétig tarthatták a kezükben a hatalmat Csehországban – frigyük Isten vigaszaként érdekszövetség és hatalom helyett igazi szerelmi házassággá változott, s tizenhárom gyermeket termett. Köztük harmadik lányukként a még a német szakirodalomban is „die sanfte Henriette”-nek, azaz a „gyöngéd Henriettának” becézett lányka. Aki – szülei minden vagyon- és hatalomvesztése ellenére – fontos tényező lett az ellenreformációval küzdő Európa „házassági piacán”. Különösen azért, mert felnövekedvén a nálánál tizenhárom évvel idősebb bátyja és korai árvaságában szinte pótatyja, Karl Ludwig lett Heidelberg ura és Pfalz tartomány fejedelme. Így tehát természetes, hogy I. Rákóczi György felesége, Lorántffy Zsuzsanna református fejedelemasszonyként, sokkal alkalmasabbnak tartotta őt a szívéhez nagyon közel álló, mert a puritán eszméket vele együtt támogató Zsigmond fia számára, mint egy gazdag nassaui grófkisasszonyt vagy a módos moldvai vajda lányát.
Henrietta 1651 kora tavaszán szerény kelengyével, de népes kísérettel, félénken, de várakozó szívvel indult el Sárospatak felé. A szép, már kék nyári ég alatt elhangzó ottani esküvés előtt, tavasz derekán a türingiai Crossenben tartottak jelképes, a felekezeti szövetséget megerősítő távesküvőt. Fejedelmi bátyja ezután ugyan nem tartott vele, de annak két jó embere igen. A napi nagyjából nyolc kilométert jelentő út során Henrietta többször is írt a bátyjának. Számunkra azonban most azok a levelek fontosak, amelyeket Henrietta a sárospataki esküvő után, 1651. július elejétől írt neki. Ezekben ilyen örömteli mondatok olvashatók: „Férjem igazán jó hozzám.” Arról is tudósítja testvérét, hogy „Frau Mutter”, „asszonyanyám”, azaz anyósa, Lorántffy Zsuzsanna is nagyra értékeli őt, épp úgy, mint ifjú férje. 1651. június 26-án, a sárospataki menyegzőn az eskető pap az európai reformáció egyik nagysága, Comenius volt, Patak vendégtanára, aki Zsigmondban Dávidot látta, a protestáns Európáért küzdő herceget. A menyasszonyt pedig még a korszak éles nyelvű krónikása, Szalárdi János is magasztalta: „Ki, hogy nagy kegyes életű, szelíd, engedelmes természetű, férjének és a fejedelemaszszonynak nagy kedvekereső személy lévén, noha nemzetivel, természetivel és szokásival is sok dolgokban különböző volna, de mindenekben maga megalázásával is hogy magát mindenekben alkalmaztassa, minden tehetségével azon igyekező volna…” [P. É.: hogy alkalmazkodjék a pataki, s általában a magyar szokásokhoz!] Ebben egy kivétel akadt: az ifjú ara parasztosnak találta a magyar női díszruhákat. Sokkal nagyobb baj volt ennél, hogy az esküvő után röviddel többször gyöngeségbe esett, belázasodott, s szeptemberben elvitte a himlő. Az 1960-as sárospataki ásatásokon semmi Henriettára utaló nyom vagy relikvia nem került elő, csak az a közvetett emlékeztető, hogy az II. számú kripta falain a Lorántffy Mihály mellé temettetett fiatalasszonyra a neki kedves pataki ég kékjét idéző festéknyomokból maradt néhány. Az őt teljes szívvel szerető férje néhány hónappal később ugyancsak meghalt. Pápai Borsáti Ferenc így emlékezik meg Zsigmondról: „Mennyei Szerelem azonban kézíját / Megvonyá, s’sebheté Zsigmondnak szívét.” Szép költői kép ez, de Zsigmond valójában ugyancsak a himlő áldozata lett, amiben természetesen része lehetett a Henrietta halála miatti gyászának. Egy bizonyos: a Zsigmond és Henrietta közötti házasság méltó utóda lett volna I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna örök szövetségének.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!