Helyére kerülhet az egyház?

Milyen módon határozza meg az egyház identitását és küldetését az a felismerés, hogy Isten Jézus Krisztusban világosan megmutatta, mit jelent hozzá tartozni?

Kérdés, vajon tudatosítjuk-e önmagunkban egyénként és egyházként, hogy ez mit jelent. Ha igen, akkor előttünk reformátusként, továbbá az életünk egyéb összefüggéseiben is csak a missziói egyház képe állhat. Amely nemcsak arról szól, hogy mit tesz az egyház, hanem a létéről is. Az egyház identitása eredendően missziós, ami azt jelenti, hogy a léte alapjában véve a küldetéséhez kapcsolódik. Olyan közösség, amely szavakkal és tettekkel egyaránt tanúságot tesz Isten országáról, és az élet minden területén megéli az evangéliumot. Lehet, hogy az útkeresés fázisában hordozza a különböző elképzelések, kívánalmak, igények, perspektívák terhét, de ezeken felülemelkedik, hiszen elhívásánál fogva képes erre. Ha ez így van, akkor nem a valamivel való szembenállás paradigmája érvényesül közöttünk, összekovácsolva minket, hanem Krisztus hívásához csatlakozunk. A szeretetnek ebből a megéléséből építkezhetünk. Nemcsak az érzelem megélésének fontosságát értem ezen, hanem elsősorban az Isten irántunk való szeretetét, amelyet nem érdemlünk meg. Az Isten és az emberek előtti kedvesség válik fontossá. Ez nem jelent képmutatást, de alkalmazkodási kényszert sem. Ebben az esetben nem az egyház áll a középpontban, nem önmagáért van, hanem az elküldőnek, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a szempontjait érvényesíti.

Ha ezt a szemléletet magunkénak valljuk, eredményezhet-e ez megoldást egyházunk jelenlegi problémáira?
Az egyház úton van: tart valahonnan valahová. A kríziseket nem traumatizált helyzetből éli meg, amelybe egyébként sokféleképpen sodorhatjuk magunkat, hanem az út célja felől. Például a közelmúlt eseményei is válhatnak megbénító helyzetekké. A missziós egyházszemléletnek a krízishelyzetek megélésében óriási szerepe van, abban tehát, hogy mit kezdünk velük és hogyan találjuk meg bennük a felelősségünket.

A válság kirobbanása óta sokan arról beszélnek, hogy újra meg kell határoznunk, kik vagyunk. Az előbb elmondottak fényében szükség van-e erre?

A mostani válsághelyzet – ahogy mostanában emlegetjük – segíthet a tabuk ledöntésében, amelyeket nem kell érinthetetlenként kezelnünk. Gondolok itt a struktúrára, a centralizáltságra, a hierarchiára, a tekintély félreértett tiszteletére. Ha merünk ezekkel szembenézni, akkor ez jelenthet új irányokat is. Az élő Ige évének lendülete és perspektívája már az idén olyan irányokat adhat, amelyben ezeket a sérüléseket elengedhetjük. Amennyiben ezt a bűn megvallásával, megbánásával és az attól történő elfordulással tesszük, a katarzis ott lesz ennek a nehézségnek a mélyén. A lényeg, hogy a világban élő intézményesült egyháznak nem a középpontban, hanem a peremen van a helye. Vagyis az egyház nem önmagáért létezik. Félreértés a célját ebben látni: az önfenntartás önmagában nem lehet cél. Bármilyen emberi társulásnak fontos szempontja a saját erőből való megmaradás. Ha el merjük hinni, hogy a Mindenható garanciát vállalt Krisztusban értünk, akkor nem az önmagáért való egyházi létért küzdünk, hanem a küldetésért, amelyet ezzel az egyházi léttel, Isten erőforrásaival meg tudunk valósítani.

Önmagunkban semmit sem tehetünk, Krisztussal azonban lényegében minden lehetségessé válik. A Heidelbergi Káté ötvennegyedik kérdése beszél erről: „Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hitben megegyező örök életre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és örökké az maradok.” Óriási veszélyt látok abban, hogy az egyház önmagát fogja felszámolni az önfenntartásért folytatott küzdelmében. Ha a vélt kapaszkodók helyett – amelyek vagy becsapják, vagy illúziókba ringatják – mer Istenre hagyatkozni, akkor a Mindenható garanciája él Krisztusban. Ha nem, egyfajta pótcselekvésekbe öli az energiáit, és ez az önfelszámoláshoz vezet. A legrosszabb történhet velünk, ha csak nevünkben, Krisztus nélkül vagyunk egyház. Ha Jézus Krisztusban marad az egyház, akkor még a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta.

Jelenlegi helyzetünkben van-e ebben a vonatkozásban is társadalmi felelősségünk?

Mindenképpen. A mi felelősségünk mindent megelőzően az Ige hirdetésében és meghallásában van. Ha a Lélek csodájaképpen elkezd bennünk dolgozni, akkor mindenre kihat, a társadalomért végzett szolgálatokra is. Sok tekintetben még nem értük el azt a felkészültségi szintet, amelyben társadalmi felelősséget vállalhatnánk. A görög diakónia kifejezés egymásért végzett irgalmas szolgálatot jelent, ez mindig az élő Istenbe vetett hitből fakad. Ezt meg kell előznie az Ige meghallásának, utána következik a cselekvés. A meghallás egyben szembesítést eredményez, amelyben a Szentlélek Isten hatalma képessé tehet arra, hogy az emberi egóval, önérdekkel vagy bűnös természettel szembeszálljunk. Ez a régi élet feladását jelenti az új életért Krisztusban.