– Belenyugodtam a helyzetembe, és átadtam Isten kezébe, ez hozott békességet – idézi fel egykori reakcióját a tüdődaganat diagnózisára Lipták Mónika. Tíz évvel ezelőtt szembesült ezzel. A felvidéki, kőrösi presbiter ma már teljes életet él, miértjeire megkapta Isten válaszait. És hálás a szolgálat lehetőségéért, még ha nagy árat kellett is fizetnie érte.
Korunk leggyakoribb halálozási okainak egyike a rosszindulatú daganatos megbetegedés, kiújulásának lehetősége pedig egy életre elkíséri a tünetmentes beteget is, családjával együtt. A diagnózis mindig váratlan, és sokszor szinte megkérdőjelezi bennünk Isten irántunk érzett szeretetét. Reményik Sándor versében olvassuk: „Először sírsz. / Azután átkozódsz. / Aztán imádkozol.” Liptai Mónika mégis egészen másképpen élte ezt meg. Harminchét éves korában diagnosztizálták a betegségét, három kisgyermeket neveltek a férjével, a legidősebb lánya nyolc, fia öt, a legkisebb két és fél éves volt. Ama tíz százalékba tartozott, akiknek szervezetében tünet nélküli volt a leggyakoribb daganatos megbetegedés, a tüdőrák, amely évente több mint egymillió ember halálát okozza a világon.
Fut a kocsi...
...az erdő kanyargós útján, a sebesség határozza meg a fák árnyékolta ingoványos út látványát. Lipták Mónikához tartunk, hogy megismerjük bizonyságtételét. Vajon valami hasonló lelki hullámvasutat élhetett meg?
Mónika a gyülekezeti házban fogad, meglepetésünkre többedmagával. Nem szeret a társaság középpontja lenni, ezt jól kifejezi, hogy interjúnkra az egyházközség más tagjait is meghívta, azzal indokolva: református közösségét is be szeretné mutatni. Az időpont miatt nem tudott mindenki eljönni, de megismerkedünk a jó kedélyű Marika nénivel, akinek gyülekezeti történeteit Mónika időnként halkan kiegészíti. A település lakóit megrázó halálos autóbalesetről beszélgetnek a többiekkel… Lassan elbúcsúzunk, kettesben maradunk Mónikával és nehéz emlékeivel.
Egy átlagos szűrővizsgálat alkalmával mindkét tüdején egy-egy foltot mutatott a röntgenfelvétel. – A feltételezett diagnózis hallatán úgy éreztem magam, mintha egy vödör vízzel nyakon öntöttek volna. Lesújtott. Azután védekező helyzetbe álltam, hiszen „valamit tennünk kell, reménykedjünk, még van esély a gyógyulásra”, majd belenyugodtam a helyzetembe, és átadtam Isten kezébe – végül ez hozott békességet. Nem is volt más lehetőségem, mint bízni az Úrban és az orvosaimban – idézi fel az édesanya.
A halálfélelemnél van mélyebb, zsigeribb érzelem? És a fájdalomtól való rettegést miképpen oldja Isten megtapasztalt szeretete? Kérdéseinkre nehezen találunk válaszokat. A megélt tragédiákról és mélységekről némelyek nem beszélnek, mások környezetük középpontjába igyekeznek kerülni általa, megint mások tagadják és hárítják mindazt a szenvedést, amit Isten megengedett az életükben: akár tragikus halálesetet, betegséget vagy háborút.
Egymást követték a kivizsgálások. Az orvosok nem tudták megállapítani, rossz- vagy jóindulatú-e a daganat, mert nem fértek hozzá, annyi mégis egyértelmű volt: nagy kiterjedésű. Nem bíztak a kemoterápia sikerében, mielőbbi műtétet javasoltak. – Mintha egy sötét alagúthoz értem volna: láttam a végét, viszont végig kellett mennem rajta. Fiatal, három kisgyermekes édesanyaként minden kockázatot vállaltam – hangsúlyozza.
A halál árnyékának emlékei
Sajátos érzésvilágot teremt az altatásra készülés: általában van benne félelem, izgalom a komplikációktól, elszámolás Istennel, a családdal... de Mónika műtét előtt leginkább békességet érzett, felkészült a mennyországra is. – Emlékszik, miről beszélgettek a férjével a kórteremben, mielőtt elváltak az operáció előtt? – tesszük fel a kérdést. – A férjem rettenetesen aggódott, sírt, próbáltam bátorítani: „Nem lesz semmi baj! Ne félj!” Ezek voltak az utolsó szavaim – eleveníti fel meghatódva. – A műtőben, miközben előkészítettek, kötözték le a kezemet, a kedvenc dicséretemet dúdoltam hangtalanul: „Vezess, Jézusunk, s véled indulunk…” Négy órán át voltam bent, a békesség és a nyugalom jut eszembe róla.
A feltáró műtét folyamán elvégzett gyors szövettani vizsgálat alapján rosszindulatúnak bizonyult a daganat, a sebészek Mónika bal tüdejének háromnegyedét eltávolították. – A férjem aggodalmában bekéredzkedett az intenzív osztályra. Amíg nem látott a saját szemével, nem hitte el, hogy jól vagyok – érzékenyül el. Orvosa szerint ha három hónappal később derül fény a betegségére, már nem tudtak volna segíteni.
Még az intenzív osztályon feküdt, harmincöt öltése fél centi szélesen futott végig az oldalán, amikor a főorvos választás elé állította: – Önön múlik: fekszik az ágyon egy évig, vagy végzi a gyógytornát, és egy hét alatt lábra áll – hangzott a különös biztatás. Megmaradt tüdejének kapacitását légzőgyakorlatokkal növelték. Fájdalmas volt, de gyors felépülésnek indult, a megpróbáltatások sora azonban nem ért véget.
Hazatérve a kórházból elsőként a sürgősségi fogászatot kereste fel. – A fogam jobban fájt, mint az operáció helye. A fogász hetekig nem mert gyulladásgátlót, erősebb fájdalomcsillapítót felírni a gyógyszereim mellé, csak helyileg érzéstelenített, csekély sikerrel. Amikor pedig hálát adtunk, hogy túl vagyunk a nehezén, az erős menzeszem miatt ismét a sürgősségin találtuk magunkat, ahol szintén fájdalomcsillapítók nélkül láttak el – küszködik a könnyeivel az asszony. Csak a tekintete árulja el, mit élhetett át. – Ilyenkor mindenki felteszi a kérdést magának, mi rosszat tett… De amikor már túl vagyunk rajta, rájövünk, a saját történetünknél százszor nehezebb másoké, például egy családtag elvesztése. Tíz év távlatából nézve Isten legnagyobb ajándéka, hogy visszajöhettem a gyermekeimhez, és részt vehetek az életükben – összegzi.
A műtétet kemoterápia és sugárkezelés követte. Nem viselte jól, bár az átlagnál jobban. Családjával nyugdíjas korú szüleihez költöztek, hogy több segítséget kapjanak a gyermekek ellátásában. – Az első kemó után kihullott a hajam. Nehéz volt, láthatja, hogy ma is szeretem a hosszabb frizurát. Édesanyám leültetett: „Fiam, segítek! Így könnyebb lesz tükörbe nézned!” – és levágta félcentisre a maradék tincseimet. El kellett fogadnom ezt is.
Jézus nem zárja ránk a kórtermet
A vizsgálatok közül a bronchoszkópia kellemetlenségét emeli ki. – Tízszer nyeltem csövet. A megelőző éjszaka nem tudtam aludni a félelemtől, a beavatkozás előtt pedig elhatároztam: addig nem jövök ki, amíg be nem fejezik a vizsgálatot. Így nem volt más választásom: beültem a székbe, becsuktam a szemem, egy Igét mondogattam magamban, és elképzeltem, mivel foglalkozom majd, ha túl leszek rajta.
A megpróbáltatásoktól empatikusabbá vált, jobban örül az élet apróságainak. – Isten ajándékának látom a születésnapomra kinyíló rózsát a balkonon, azelőtt inkább az anyagi és egzisztenciális kérdésekre figyeltem, ma ezek már nem foglalkoztatnak, csupán a békesség és a nyugalom. A férjem mindig siettetne, nézi az óráját, de nem hagyom: „Csak nyugodtan, van idő!” – mosolyog. A történések összekovácsolták őket, ragaszkodóbbak lettek, közösen járnak gombázni, sokat beszélgetnek, sétálnak. Nehéz megszokniuk, hogy a gyermekek kirepülnek, viszont így több idejük marad egymásra.
Hogyan válaszolt Isten Mónika miértjére? Mivel a jobb tüdejéből a borsó méretű daganatot nem távolították el, tíz éven át esztendőnként egy-egy hétre visszatért kivizsgálásra. Az Úr mindig adott mellé valakit, akinek a fájdalmát könnyebben átérezhette a saját tapasztalatai révén. Némelyikükkel még mindig tartják a kapcsolatot, úgy véli, azért maradt életben, hogy segíthessen másokon.
Mónika a gyülekezeti terem asztalát jöttünkre úgy rendezte be, ahogyan egykor a kórházi éjjeli szekrényét: egymás mellett a Biblia, a református énekeskönyv és a Bibliaolvasó Kalauz, valamint legkedvesebb képei a családjáról. – Az operációm óta könnyebben teszek bizonyságot, korábban a munkahelyemen nem voltam nyitott erre. A tíz év alatt megismert szobatársaimmal megosztottuk a problémáinkat, élethelyzetünket, diagnózisunkat. Többen a szerettük elvesztése után betegedtek meg testileg is. Igazán akkor ismerünk meg egy embert, ha tudunk vele Istenről beszélni és együtt letenni a nehézségeinket a kezébe. Tíz év alatt tíz emberrel éltem meg Isten e csodáját – eleveníti fel, és egy történetet is megoszt velünk: – Anyicska autóbalesetben elveszítette a fiát és a menyét, egyedül az unokája menekült meg. A gyásztól összetört, ráadásul közölték vele, tüdőrákban szenved, meg kell operálni. Úgy érezte, nincs miért tovább küzdenie, nem volt képes abbahagyni a sírást. A nővérek tudták rólam, hogy ragaszkodom az Úrhoz, ezért megkértek, hogy látogassam meg a szlovák nénit. Épp nálam volt a lányom konfirmálására kapott szlovák nyelvű Bibliánk. A nénire gondolva szemem elé került az Ige János evangéliumából: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Átmásoltam egy képeslapra, mivel mindig vittem magammal igés lapnak valót, és felkerestem. Először csak sírtunk együtt, azután elmondta a történetét, elolvastuk az Igét, és elkezdtünk az Úrról beszélgetni. Többé nem találkoztunk. Egy évre rá szenteste felhívott, megköszönte a beszélgetésünket, és elmondta, hogy nem veszett el – emlékezik Mónika, akinek ismét elerednek a könnyei. – Kimondhatatlan hálát érzek érte. Mennyei atyánk kedves, és mindenki előtt megnyitja az ölelő karjait. Minden percünkben hálát kellene adnunk mindazért, amink van, a szeretetért, a családért, az egészségünkért, a munkánkért – figyelmeztet az édesanya, akit a megpróbáltatások tettek érzékenyebbé, a nehézségeket azonban azóta könnyebben viseli. Kétszer műtötték a könyökét is. – Még az orvosok is meglepődnek a béketűrésemen, viszont nem vagyok szent, vannak nehézségeim, nálam is elfogy a türelem, olykor nekem is bocsánatot kell kérnem másoktól – vallja. Egész beszélgetésünk meghatározó jellemzője, hogy válaszának végéhez érve mindig a hálánál találja magát: isteni csoda, ajándék, köszönet – ismétli a szavakat.
Amit lehet, és amit nem…
Mónika a rendszeres felülvizsgálatok miatt nem tudott állandó munkahelyet vállalni, de támogatja az idős szüleit, presbiter, önkéntes szolgálatokat végez a református közösségben, a gyülekezeti ház körüli teendőkbe is besegít, templomot takarít. Legkedvesebb szolgálata a gyermekek közötti, azelőtt óvónő szeretett volna lenni. Nyaranta több vasárnapon is szerveznek családi napot. A meghívókat személyesen dobja be a postaládákba a szolgatársakkal, felekezeti hovatartozástól függetlenül mindenkihez.
„Ha nyugalomra vágyom, a gyülekezeti házba jövök elcsendesedni. Nagy a család, a faluban szűken vannak a porták, kutyáink, macskánk van, ezért is szívesen takarítok itt, vagy teszem rendbe a kiskertet. Úgy érzem, itt közelebb vagyok az Úrhoz.”
Kedvenc időtöltése a kertészkedés. – Szeretek olvasni, nagyokat „turisztikázni”. Édesanyám eleinte féltett, de elmagyaráztam neki: teljes életet szeretnék élni. Ismerem a határaimat, és tudatosan feszegetem is azokat. A tüdő legjobb regenerálója a friss levegő, a séta, a csend és a nyugalom – ezek a gyógyszereim.
A júliust befőzéssel tölti. Készített már levendulaszörpöt, ribizli-, egres- és jostabefőttet. Szamócásukat maga ültette. Szeret új munkálatokba kezdeni a kertben. Idén cukettit ültetett, így nevezik náluk a cukkinit.
Csoda, hogy tudok énekelni!
Megüti a fülünket Mónika szavajárása: „keletiek vagyunk, keletre járok haza”, hiszen a Felvidék keleti részéről származik, Tornagörgőről. Talán otthonról ered a zene szeretete is. Az éneklést a lélegzetvétellel azonosítja. Mindig dudorászik, többnyire zsoltárokat, dicséreteket.
Lassan mi is útra kelünk. Még megtekintjük a közösség komposztálóját, elsétálunk a templomhoz: a reformátusság talán legegyedibb gyülekezeti helyiségét, a templom mellé állított jurtát szemléljük meg. Nemcsak dísze az egyházközségnek, jó időben a presbiteri gyűléseket és a gyermekalkalmakat is ott tartják.
Mielőtt elbúcsúznánk, rákérdezünk a daganat kiújulásától való félelmére. – Az orvosom szerint bárhol, bármikor, bárkiben megjelenhet. Az élet egy-egy nehezebb helyzetében megfordul a fejemben, mi történne, ha kiújulna. Ám ha a félelmet nem engedjük közel, nem gondolunk rá, nem foglalkozunk vele – feloldódik. Hasonló helyzetekben tudatosítjuk magunkban, hogy ezután az egészségre figyelünk, nem a nehézségekre, és végül hazajutunk – mondja búcsúzóul a presbiter.
„Hazajutunk…” – elmélkedünk már Budapesten Mónika korábbi szavain. Némelyek a szenvedések után Istenhez érkeznek haza. Mi pedig családtagként, barátként nem tehetünk mást, kísérjük őket ezen az úton. Ne feledjük, az Úr nem vár többet, mint amit nyújtani tudunk a szeretteinknek. Olykor elég, hogy simogatjuk a kezüket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!