Haver vagy barát?

Kellő kiindulási alap lehet-e egy barátságról szóló beszélgetés tekintetében az, ahogyan Jézus barátainak nyilvánítja a tanítványait? Hiszen miközben fölemeli őket – nem szolgák, hanem barátok többé –, ehhez feltételt is ad: „ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek”. Amivel ráadásul jelzi, hogy nem egyenrangú a viszony. Ahogyan ezzel is: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…”

A barátság nem emberi találmány, érdemes úgy is tekinteni rá, mint Isten ajándékára. Már a teremtéskor azt mondja, „nem jó az embernek egyedül lenni”. Ezt nemcsak a házastársra, hanem a barátra is vonatkoztatom. A barátságot maga az Úr Jézus emeli a „nagyobb szeretet” kategóriájába: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.” A tanítványainak csakugyan megfogalmaz ezenkívül egy nem megszokott feltételt is, amikor azt mondja, akkor lesznek a barátai, ha azt teszik, amit ő parancsol nekik. Hívő emberként Jézusra mint Isten Fiára, Urunkra és Megváltónkra tekintünk, aki a barátaiért halt meg. Örömmel tölt el, hogy engem is annak nyilvánít. Hogyne volna ezért a szívem vágya azt tenni, amit ő parancsol?! Minden reggel kinyitom a Szentírást. Vágyom az Igére, a vele való közösségre. Különleges kapcsolat Jézussal barátságban lenni.

Az, hogy életét adta értünk, üzen valamit nekünk a barátságaink hétköznapjai tekintetében?

Feltétlenül. Egyrészt megváltott vagyok, és a barátomra is úgy tekinthetek, mint akiért éppúgy az életét adta Krisztus. Ez azt jelenti, hogy időt szánok a barátomra, odafordulok hozzá, segítek neki. Ha kell, kész vagyok érte áldozatokat hozni, önmagam érdekeit háttérbe szorítani. Ne az legyen a fő kérdésem, mi hasznom nekem ebből a kapcsolatból, hanem hogy mi haszna van neki abból, hogy a barátja vagyok. A bajban mutatkozik meg különösen is a barátság valódi ereje.

Önnél ez így történik? Belső késztetésből odaáldozza magát napról napra egy-egy barátért?

Családfőként, lelkipásztorként nap mint nap döntök, hogy éppen kire szakítsak több időt. Néhány éve hosszabb ideig kellett egy barátomra különösen is figyelnem: negyedik stádiumú daganatot találtak nála. Nem mellesleg a szolgatársam is. Másfél hónapig, amíg a kemoterápiás kezelése tartott, minden este megosztotta velem telefonon a félelmeit, panaszait, az elégedetlenségét, a haragját a helyzete miatt. Általában kétórás esti beszélgetések voltak ezek. Ő beszélt, én hallgattam, mert neki erre volt szüksége.

Nem volt ez így egyoldalú?

Igen, ez egyoldalú kapcsolat volt ott és akkor. Barátként tudatosan vállaltam azt, hogy attól fogva meghallgassam minden este, bármit mondjon is, mert tudtam, ezzel segítek neki a legtöbbet ebben az állapotában. Valószínű, hogy nekem is az lenne igazi segítség hasonló helyzetben, ha valaki velem érezve egyszerűen meghallgatna… Hálás vagyok az Úrnak, hogy a szóban forgó szolgatársam két éve tünetmentes. Természetesen most már ismét nem egyoldalú ez a baráti viszony. A betegsége azonban sokat mélyített a kapcsolatunkon.

Mit szólt ehhez a rendszeres többletelfoglaltsághoz a felesége, a családja?

Megértették és elfogadták, hogy ez most rendkívüli helyzet. Ez az életemből vett mozzanat arról is beszél, hogy miután családot alapítottunk, a barátunk a család barátja is.

A házasokra nézve: úgy általában fontosabbnak kell lennie a házastársi kapcsolat ápolásának, mint a barátságénak?

A házasság életre szóló kapcsolat, és különösen nagy ajándék az, ha a férjünk vagy feleségünk egyben az egyik legjobb barátunk is. Aki házasságban él, annak ez a barátságnál is erősebb kapcsolata kell hogy legyen. Mindkettőt ápolni kell, de ez élvez előnyt. A barátot egyébként nem feltétlenül egy teljes életre kapjuk – bár közöttük is lehet ilyen –, előfordulhat, hogy csak időszakokra.

Szó nélkül hagyjuk-e, hogy Dávid és Jónátán szenvedélyes és hősies barátságát homoszexuális kapcsolatnak próbálják beállítani némely aktivisták és úgynevezett progresszív teológusok?

Egyértelműen úgy látom, hibás az említett feltételezés. Dávid és Jónátán kapcsolata igazi hívő, megszentelt férfibarátság. Jónátán az életét kockáztatja Dávidért. Apja, Saul király nyilvánvalóan megtorolná rajta, ha fülébe jutna, hogy titokban továbbra is kapcsolatot tart Dáviddal és védelmezi őt. Az ő történetük is példa arra, hogy a barátság mennyire bizalmi kapcsolat.

Mit mond még a Biblia a barátságról?

Például hogy Jézus esetében ez a viszony kendőzetlen őszinteséget is jelent: már erősen a Golgota közelében a szemébe mondja Péternek: „Távozz tőlem, Sátán...” Tanítványait imádkozni tanítja, a Gecsemáné-kertben értük fohászkodik. Úgy barát, hogy tud alázatos lenni: megmossa a tanítványok lábát. Gyógyítóként van jelen: odalép a harmincnyolc éve beteg emberhez, és talpra állítja. Az ő barátsága egyedülálló.

A magyar nyelv felebarát szavában is jelen van ez a szó. Ez az Ószövetségben a ’népemhez tartozót’ jelentette. Az irgalmas samaritánus példázatában Jézus kitágítja a felebarát fogalmát, amikor az illető az ellenséges nép közül való bajba jutott emberrel is messzemenően törődik…

A példázatban Jézus arra mutat rá a tanítványainak, hogy mindenki felebarát, aki a környezetünkben van és segítségre szorul, legyen akár az ellenségem vagy az ellenséges néphez tartozó. A barátság azonban teljesen más, a szóhasználat ellenére.

Mi, keresztyének megállapíthatjuk a magunk számára, hogy a legmagasabb rendű baráti kapcsolat azoké, akik Krisztus-hívőkként azok?

Nem magasabb rendű, hanem mélységében és az Igével átitatottságában más. A hívők közötti barátságban a többi között helye van nemcsak az intésnek, hanem a közös vagy az egymásért mondott imádságnak is. Nem lehet viszont tere a versengésnek, a másik megalázásának, gyengeségei kihasználásának.

Ha több ilyen barátság vagy legalább testvérség szövődne az egyházi közösségekben, volna ennyi gyülekezeti viszály, amely megmételyezi a hitéletünket és beárnyékolja a missziót?

Ahhoz, hogy a gyülekezeteinkben, közösségeinkben békesség legyen, testvéri kapcsolatra van szükség, amelyben Jézus van a középen. Nem várható el, hogy mindenki mindenkinek a barátja legyen. Épp elég az a krisztusi elvárás, hogy testvérek legyünk.

A jiddis eredetű chaver, azaz haver szó, amelyet ma már általánosan használ a társadalom, olyan héber szóra vezethető vissza, amely valóban barátot, társat jelent. Ám sokaknak csak mai értelemben vett haverjai vannak…

Mai értelemben a haver az, akivel jó elütni az időt, akivel nem unatkozunk. Nem feltétlenül mondja a szemembe az igazat. A haverság inkább érdekkapcsolat, hasonló érdeklődési kör, tevékenység kapcsán köttetik. Jellemzően nem annyira mély kapcsolat, mint a barátság. Lehet valakinek sok haverja, de egy-két igaz barátja is. Megkérdeztem a nyolcadikos hittanosaimat, kinek van igaz barátja, és kinek vannak haverjai. Messzemenően magasabb volt azoknak a száma, akik haveri kapcsolatokat említettek csak, és feltűnően kevés azoké, akik igaz barátról is beszámoltak. Valaki, aki pezsgő haveri életet él kamaszként, magánbeszélgetésben megvallotta nekem, mennyire magányos abban a népes társaságban, amelynek ő a középpontja, holott kívülről úgy tűnik, lubickol benne.

Különböznek valamelyest a férfi- és a női barátságok a nemek karaktere szerint?

Azt gondolom, igen. Másként kapcsolódnak a nők egymáshoz, és másként a férfiak. A nők kapcsolatai gyakran érzelemdúsabbak, emiatt mélyebbek is.

Önnek van legjobb férfi barátja?

Kettőt emelnék ki a sok közül, velük csaknem két évtizede intenzíven éljük meg a szoros köteléket. Őszinte, egymásra figyelő, egymást segítő, meghallgató, egymásért imádkozni tudó barátokként tudok összekapcsolódni mindkettejükkel. Lelkipásztor kollégákról van szó. Bár több száz kilométer távolságra élünk egymástól, heti rendszerességgel olvasunk együtt Igét telefonon. Együtt készülünk a szolgálatainkra, megosztjuk egymással a textust, amelyről prédikálunk, ha egyikünknek egy jó, odaillő kommentár jut eszébe, elküldi a másiknak. Megírjuk egymásnak a gondolatainkat, igemegértéseinket, rendszeresen imádkozunk egymásért, egymás családjáért.

A jelen interjú készítője a munkafolyamat során maga is elgondolkodott a saját barátságfelfogásáról és -élményeiről. Felidéződtek benne gyermekkori kapcsolatai, az a (nem mindig viszonzott) hűség, amelyet az általános iskolában a barátai iránt érzett. Beugrott neki egy komolyabb barát a felső tagozat idejéből: az illető fontos és értékes lenyomatokat hagyott formálódó személyiségén. Az ő kezdeményezésére gyűjtöttek ásványokat és kövületeket az ország legkülönbözőbb pontjain, megszeretve a geológiát. E kiskamaszkori barátság hatására lett neki is akváriuma és teknősterráriuma, együtt jártak el a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat néhány előadására, együtt fedezték fel a klasszikus zenét, próbálták ki az ejtőernyőzést. Ha nincs ez a társ, ha nincsenek a hosszas filozofikus viták közös sétákon az élet értelméről, azok a serdülőévek talán sokkal haszontalanabbul vagy bűnösebben telnek, nem nyiladozik úgy a szelleme olyan irányba, hogy később befogadhassa a keresztyén tanítást. Eszébe jut egy gimnáziumi barát is, akivel meg tudták beszélni életük mérföldköveit a középiskola után is, s akivel ő szerettette meg a szépirodalmat, elsőrenden is a hitközeli nagy orosz realistákat: Tolsztojt, Dosztojevszkijt. Ez a fiú évekkel előbb kötött házasságot, mint e sorok írója, akinek máig fáj egy kicsit, hogy utána ennek a barátnak többé már nem volt igénye a nagy beszélgetésekre. De szólnia kell arról is, aki a húszas évei elején szívósan kérlelte, menjen el vele meghallgatni egy templomi istentiszteletet, látogassanak el együtt az adott gyülekezet ifjúsági alkalmára. Ennek a barátnak adatott meg, hogy elvezesse őt Jézus Krisztusig. Az újságírót a jelen interjú tartalma nemcsak arról győzte meg, hogy az életgondok ellenére sokkal többet kell foglalkoznia ezzel a baráttal – aki időközben megözvegyült és elmagányosodással küzd –, hanem arról is, hogy a barátság földi életünk leglényegesebb kapcsolatai közé tartozik!