Hálaadás a Duna partján

– Kicsit retró – ad tömör, de annál pontosabb leírást a tágas lelkészi hivatal berendezéséről Kovách Tamás lelkipásztor, miután bevezet a helyiségbe, ahol többedmagával mutatja be a Pozsonyi úti református gyülekezetet. Nem megy minden a tervek szerint, mert egyik beszélgetőpartneremnek csak öt perce van, sietnie kell tovább. Berkesi Boglárka karnagy huszonöt éve kántora a gyülekezetnek, a zene szeretetét a családból hozta, édesapja Berkesi Sándor, a debreceni Kántus volt vezetője.

Nem húzom az időt, rögvest faggatni kezdem két és fél évtizedes gyülekezeti tapasztalatáról. – 1999-ben érkeztem a Pozsonyi útra, már akkor is szimpatikus volt, hogy az akkori lelkész, Berkesi Gábor – nagybátyám – fontosnak tartotta a ritmikus éneklést, így a testvéreket már nem kellett erre tanítani – emlékszik vissza Berkesi Boglárka az ezredforduló idejére. Ekkor már négyéves volt a gyülekezet Hálaadás kórusa, amelynek vezetését szintén átvette nagybátyjától. Az énekkar az évek alatt, mondhatni, professzionális szintet ért el, állandó fellépője a Református Zenei Fesztiválnak és a Református énekek című koncertsorozatnak, adtak már ki lemezt, és koncerteztek a Régi Zeneakadémia nagytermében is.

A Pozsonyi úti reformátusok az elsők között vezették be az új református énekeskönyv használatát alkalmaikon.

– Szerencsére a gyülekezet nyitott a még ismeretlen énekekre, amelyeket a hétközi bibliaórákon is tanulnak – mondja a kántor. Hozzáteszi, nem is az új dicséretek megismerése és azok elsajátítása a nehézség, hanem azoknak a dallamoknak az újratanulása, amelyeken az énekeskönyvi bizottság csak egy-egy hangot, ritmusértéket vagy szót módosított.

Berkesi Boglárka Erdélyi Dániel mellett a Központi Református Kórus karnagya is, így nem véletlen, hogy tavaly advent idején az énekkar, más kórusokkal és a Műegyetem zenekarával kiegészülve, a Pozsonyi úton adta elő Kodály Zoltán százéves művét, a Psalmus Hungaricust. – Csodálatos élmény volt – ismeri el Kovách Tamás.

A Budapest Pozsonyi Úti Református Egyházközség kórusélete az 1935-ben alapított Szenczi Molnár Albert énekkarral kezdődött, amelyet Arany Sándor karnagy vezetett. Az ő kérésére komponálta Kodály Zoltán a 114. genfi zsoltár című művét a templom orgonájának felszentelésére.

Miközben Berkesi Boglárka távozik, befut Simonfi Imre, aki régi református gyülekezeti pozíciót tölt be a Pozsonyi úton: ő az egyházfi. Hamar kiderül, hogy harminc (és fél) éve érkezett a közösségbe, szinte egyszerre a ma már nyugdíjas lelkésszel. Kolozsvárról telepedtek át Budapestre 1989-ben. Először a Kálvin téri közösségben kapott állást családjával, majd az egyházi szolgálat elnyerésével csatlakozott a Berkesi Gábor vezette gyülekezethez. Az egyházfi feladatköréhez szerény javadalom társult. Még most is emlékszik az első istentiszteletre, amelyen részt vett.

– Vasárnap bejöttem a templomba, valamivel tíz óra után, jóindulattal, huszonöt ember volt a padokban. Még mondtam is magamban, hogy na, most vagy nagyon korán érkeztem, vagy már nagyon későn. Gyorsan kiderült, hogy jókor, csak akkoriban ennyien látogatták a vasárnapi istentiszteleteket – emlékszik vissza a három évtizeddel ezelőtti vasárnapra az egyházfi.

Simonfi Imre elmondása szerint ezt követően hétről hétre szemmel láthatóan növekedett a gyülekezet létszáma, advent idején pedig már szinte megtelt az 1940-ben felszentelt templom. – Döbbenet volt ez a gyors gyarapodás, amelyben biztosan közrejátszott Berkesi Gábor személye is, szájról szájra járt a fiatal, jól prédikáló lelkipásztor híre. Utána indultak el a gyermekalkalmak a gyülekezetben, a vasárnapi iskola látogatottsága a felnőttek istentiszteletéhez hasonlóan gyorsan növekedett.

Óriási fejlődés mutatkozott már az első években, nem kellett rá egy évtizedet várni. S hogy mit is csinál egy egyházfi? A magyar nyelv értelmező szótára szerint az egyházfi „olyan egyházi alkalmazott, akinek az a feladata, hogy az istentisztelet külső feltételeit biztosítsa (harangozzon, a templomot rendben tartsa és így tovább)”. Ez igaz Simonfi Imrére is, azzal kiegészítve, hogy ő felel a templomban zajló összes rendezvényért, nem csak az egyháziakért, ideértve tehát az altemplomban működő színházzal való kapcsolattartást is.

– Ugyanakkor, mivel műszaki végzettségem van, karbantartási, szerelési, apróbb kivitelezési feladatokat is magamra vállalok. Megtiszteltetés számomra, hogy az egyháznál dolgozhatok. Tulajdonképpen már néhány éve csak ez a munkám, a polgári szakmámat abbahagytam. Hatvan év felett az embernek vissza kell vennie kicsit – csen némi életvezetési tanácsot is válaszába.

Időközben újabb beszélgetőpartner csatlakozik hozzánk, Berkesi Gábor. A már nyugdíjas lelkipásztor ma is mindennapi vendég a Pozsonyi úton, utódja, Kovách Tamás szerint a gyülekezet igényli a jelenlétét és szolgálatát, ő pedig örömmel tesz eleget ennek.

– Hitvallásom, hogy egy lelkipásztornak a tiszta igehirdetés legyen a célja, amely a hallgatóságnak szól, nem beszél el a fejek felett, nem pragmatikus, illetve hogy fészekmeleget adjon a gyülekezetének.

Ez utóbbi Pesten nem könnyű, mert van, aki eltűnni jön a gyülekezetbe: megérkezik a főének alatt, és a záróének közben már távozik. Szólni sem tudunk hozzá, valamiért mégis eljön – osztja meg velünk tapasztalatait Berkesi Gábor, aki így állt a szolgálathoz már akkor is, amikor 1993-ban megválasztották. Szerinte a fentieken felül az is hozzájárult a létszámnövekedéshez, hogy szeretettel fogadták az érkezőket, és a rendszerváltás utáni években két táborra szakadt ország széthúzása nem volt érezhető náluk. – Fogadjuk be egymást, ez volt az alapállás, és úgy tűnik, meghozta a gyümölcsét. Nem az én személyes varázsomnak köszönhető a gyarapodás – szögezi le mosolyogva, majd a 127. zsoltárból idéz: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.”

A nyugdíjas lelkész kiemeli, hogy elkötelezett munkatársakat, segítőket keresett maga mellé, mint például Simonfi Imre vagy az áldott emlékezetű Bálintné Matyó Csilla, aki személyes tragédia után lett aktív szolgálója a gyülekezetnek. Időseket, betegeket látogatott, segített a rászorulókon, szervezte a gyülekezeti diakóniai szolgálatot, és számontartotta a fiatalokat is. Berkesi Gábor visszaemlékezése szerint a gyülekezet gyarapodásával igények is megjelentek: legyen énekkar, bibliaóra, imaközösség – ő pedig igyekezett mindezeket megvalósítani.

Tavaly nyáron lett nyugdíjas, öt plusz harminc évet szolgált a Pozsonyi úton. A teológia elvégzése után öt évig beosztott lelkészként dolgozott a gyülekezetben, majd Budaörsön megválasztották lelkipásztornak, de innen Huszti Kálmán nyugdíjba vonulása után visszahívták.

Megjegyzem, hogy a gyülekezet honlapján a „Történetünk” menüpontra kattintva cikket olvashatunk arról, hogyan mentették meg zsidók százait a második világháború alatt a későbbi dunamelléki püspök, Bereczky Albert lelkipásztor és munkatársai.

– Büszkén valljuk mindezt, a Pozsonyi út erről híres – mondja Berkesi Gábor. – A mai napig őrizzük azt a hatalmas, vastag, több ezer nevet tartalmazó anyakönyvet, amelybe a kényszerből áttért embereket jegyezték fel elődeink. De nemcsak zsidókat mentett meg Bereczky Albert, hanem Erdélyből átmenekült katonákat is, akik nem akartak a román hadseregben harcolni és magyarokra lőni. A gyülekezeti emlékezet szerint a közösség semmit sem tudott arról, hogy miközben ők vasárnaponként istentiszteleten vannak, a lábuk alatt, az altemplomban a deportálás elől menekülő zsidók százai bújnak meg teljes csöndben. Állítólag még gyermek is született a rejtőzködés évei alatt az altemplom egyik helyiségében.

A nyugdíjas lelkipásztor megoszt még egy érdekes tényt: később az altemplomot a szovjet hadsereg lóistállónak használta, az istállószagot még kivonulásuk után is hosszú ideig érezni lehetett.

Kovách Tamás szerint a múlt predestinálja a közösséget a diakóniai szolgálat folytatására, amely az elmúlt esztendőkben az e szolgálati ágban zajló generációváltás miatt kicsit megtorpant. – Most elevenednek meg a gyülekezet diakóniai hagyományai. Megvan hozzá a készség, az igény és az előző nemzedékek által ránk hagyott alapok – bizakodik a lelkipásztor.

A gyülekezet önkéntesei minden karácsony előtt felkeresik azokat a testvéreket, akik koruknál, egészségi állapotuknál fogva nem tudnak már személyesen részt venni a közösség életében, nekik kis ajándékkal is kedveskednek. Kovách Tamás szerint a legtöbben nem is ennek, hanem annak örülnek, hogy a gyülekezet még számontartja őket.

Rendszeresek továbbá az adománygyűjtések, amelyeket az erdélyi, vagy az elmúlt években egyre inkább a kárpátaljai református testvérek megsegítésére szerveztek, bár az utóbbi időkben inkább pénzt gyűjtenek.

A Pozsonyi Úti Református Egyházközség választói névjegyzékében jelenleg ötszáztizenhét név szerepel, a templomba járók száma átlagosan százhúsz fő, de ez erősen évszakfüggő, állítják egybehangzóan beszélgetőtársaim. – Nyáron kevesebben vagyunk, részint mert nagyon meleg van a templomban, de leginkább azért, mert a pesti emberek szeretik a hétvégét vidéken tölteni – osztja meg tapasztalatát Kovách Tamás. Hozzáteszi, hogy az úrvacsorás istentiszteleteknek kiemelt szerep jut a gyülekezetben, ezekre az alkalmakra különösen nagy az igény.

Elmondja, hogy elődje egészen sajátos megközelítést honosított meg az úrvacsorai liturgiát illetően, mert nem az ágenda szerint végezte azt, hanem sok mindent szabadon mondott, miközben a tartalom nem veszett el. – Különleges volt az is, hogy az úrasztalánál a sákramentum kiszolgáltatása mellett a hívek egy-egy Igét, egy áldást is kaptak tőle. Személyesen, régtől fogva ismeri a gyülekezet tagjait, így könnyen választhatott személyre szóló üzenetet, amelyért hálásak voltak a testvérek – mondja Kovách Tamás, aki igyekszik megtartani az úrvacsoraosztás e formáját.

Létezik egy másik, ehhez a sákramentumhoz kapcsolódó hagyomány is a gyülekezetben, ehhez hasonlót Hollandiában látott Berkesi Gábor, onnan hozta haza a Pozsonyi útra. Nagycsütörtökönként a gyülekezeti terem – amelyet ők tanácsteremnek hívnak – nagy asztalát ülik körbe, és kézről kézre járnak az úrvacsorai jegyek. – Ez számunkra az igazi úrvacsorai közösség – jelenti ki Simonfi Imre.

A karácsony előtti héten tartják a lelki ajándékozás névre keresztelt alkalmat, amelyen a gyülekezet tagjai köszönthetik egymást verssel, énekléssel, prózamondással, bizonyságtétellel. De olyan is akad, aki a kedvenc zeneszámát játssza le a többieknek. Ezek az alkalmak egyre népszerűbbek, kezdetben elég volt negyvenöt-ötven perc is az előadásokra, mostanság belecsúsznak a másfél órába is. A „nagy sikerre való tekintettel” a lelki ajándékozást most már húsvét előtt is megtartják.

Ugyanígy évtizedes hagyománya van a Pozsonyi úti esték című programsorozatnak, ezeken havonta egyszer illusztris vendégek tartanak beszámolót munkájukról, élményeikről.

Beszélgetésünk egy pontján megcsörren Kovách Tamás telefonja, a vonal másik végén Vajda László főgondok. Kihasználva az alkalmat a gondnoki feladatai felől érdeklődöm, válaszát minden lelkipásztor megirigyelné.

– Egy gondnoknak az a feladata, hogy tehermentesítse a lelkészeket, engedje őket missziós és diakóniai munkát végezni. Azaz minden gazdasági, műszaki és bizonyos értelemben személyügyi kérdést úgy tartson kezében, egyeztetve a lelkésszel, hogy a fő munka se időben, se gondolatban ne terhelje őket.

Tőle tudom meg, hogy huszonnégy fős presbitérium áll a gyülekezet élén, a legtöbb elöljárónak dedikált feladata van. – Ezek személyre szabottak, akad olyan presbitertársunk, aki már húsz-harminc éve perselyezik, más a Facebookért felel, vagy fogadja a híveket a templomban, kezeli a pénztárt – részletezi.

Vajda László szerint a gyülekezet befogadó, nyitott, szeretetteljes és csodálatos zeneiséggel van megáldva.

Ezek közül az első a legfontosabb, a zeneiség pedig a következő missziós terepe lehet a közösségnek. Úgy véli, éppen ez a terület az, amelyen fejlődnie kellene a Pozsonyi úti reformátusoknak: például az óvodák bevonásával, nyári táborok, gyülekezeti kirándulások szervezésével.

Kovách Tamás tavaly augusztus óta vezető lelkipásztora a Pozsonyi úti református közösségnek, ezt megelőzően huszonhét éven keresztül a Pócsmegyer-Leányfalui Református Társegyházközséget pásztorolta. 1991-ben szentelték fel, a pócsmegyer-leányfalui szolgálat előtt volt Tatán segédlelkész, ösztöndíjas diák Németországban, budapesti egyetemi lelkész is.

Szerinte fiatalító csaknem három évtized után szolgálati helyet váltani. – Nem merevedek be, mert itt minden más, mindent újra kell gondolni. A legalapvetőbb tapasztalatom, amelyet mindig hangoztatok, hogy itt is magyar református keresztyén emberek között vagyok. Bár egy budapesti, belvárosi gyülekezet kétségkívül más, mint egy agglomerációs település gyülekezete, végső soron alapvető különbség nincs. Nem az a döntő, hogy valaki vidéken vagy a nagyvárosban él-e, hanem az, hogy református keresztyén – állítja Kovách Tamás.

Kiemeli, hogy a templom és a gyülekezet mellett nagy élményt jelent számára az épületet három oldalról keretező, biblikus ihletésű kert is, amelyet Csathó Péter nagy szakértelemmel és odafigyeléssel hozott létre munkatársaival. Elődjéhez hasonlóan ő is igyekszik új megközelítéseket találni, rendhagyó programokat szervezni a Pozsonyi úti gyülekezetnek. Ilyen volt októberben az 1517 méteres emlékfutás a reformáció tiszteletére, amelyet a Duna-parton kialakított futópályán rendeztek meg több mint nyolcvan résztvevővel.

Hasonlóan a mozgást célozta meg az év utolsó napján tartott bakancsos istentisztelet, amelyen „engedélyezett” volt a túraöltözet. – Az alkalom után tömegközlekedéssel felmentünk a Budai-hegységbe. Kirándulásunk célpontjául a János-hegyet tűztük ki, amelyet a XIX. században még Pozsonyi-hegynek neveztek, így búcsúztattuk az óesztendőt.