Siklik, sőt már szinte repül a Bárka az idei utolsó turnusban. Hat éve van „vízen” a Magyarországi Református Egyház legnagyobb esélyteremtő programja, a Bárka tábor. Évről évre százak szállnak fel rá egyénenként, és végül mindig egyként távoznak: közösségként. Ahogyan Nóé bárkájára, úgy erre a Bárkára is bárki felfér, függetlenül attól, hogy milyen környezetből jött. Egy napra mi is felkéredzkedtünk rá, a fedélzeten pedig sok mindent hallottunk: személyes történeteket gyerekektől, bibliai bátorítást Balog Zoltán püspöktől vagy épp buzdítást a kitartásra Szalai Ádám futballistától.
Forró reggel virradt a Bárka tábor legénységére és a matrózokra csütörtökön is. A nyár talán legmelegebb hetében, az utolsó turnus negyedik napján járunk. Ilyenkor már senkinek sem újak a fedélzeti szabályok, a helyszínek vagy a napirend. A „matrózok” – így hívják itt a táborozó gyerekeket – és a legénység összeszokott egységet alkot. Ma is zajlanak az élménypedagógiai foglalkozások és a délelőtti programok, mégis kicsit más ez a reggel: különleges szelek fújnak, mert vendégek érkeznek a táborba. De addig is, amíg ők megjönnek, igyekszünk elvegyülni, ismerkedni, beszélgetni.
Így akadunk össze a tíz év körüli Évivel, aki a kecskeméti református Hajnalcsillag Tanodából jött, és életében most először láthatta a Balatont. Vannak visszatérők is, mint a már második alkalommal itt táborozó Márk és Dani Szolnokról, na és persze egészen rutinosnak számítók is: Dorina, a tehetséges roma költőlány – aki többször nyert már díjakat saját verseivel a református cigánymisszió megméretésein – évek óta üdül a Bárkával. Egyik barátjával, Tibivel azt tervezik, hogy jövőre már fedélzetmesterként jönnek vissza – így nevezik azokat, akik önkéntesként segítik a tábori élet napi szervezését.
És ha már a különféle beosztásoknál tartunk: vannak itt „révkalauzok” is, azaz olyan felnőttek, akik az ország minden szegletéből kísérik a gyerekeket az egyes intézményekből. Ezek a fiatalok jellemzően nehéz körülmények közül érkeznek, és a Bárka nélkül talán sohasem jutnának el a Balatonhoz, vagy egyáltalán nyaralni. De nemcsak nekik örömforrás ez a lehetőség, hanem a velük év közben foglakozó felnőtteknek is, akik láthatják felszabadult örömben, másokkal játszani ezeket a nehéz sorsú gyerekeket.
Idén turnusonként nagyjából negyvenfős stábbal működik a Bárka, bár ez mindig függ a táborozók létszámától is. Köztük ott vannak a „fedélzetmeseterek”, akik napkeltétől napnyugtáig a gyerekkel vannak és a testi-lelki jólétükért felelnek, a „kapitányok”, akik az élménypedagógiai programokat vezetik, a szabadidős programokat irányító „kormányosok”, a „halászok”, akik koordinálják a lelkiségi programokat, és még hosszan lehetne sorolni, ki mivel járul hozzá ehhez az önfeledt utazáshoz. De idő erre már nincs, mert dél lett, és a gyerekek hömpölyögve indulnak meg a hatalmas, hófehér sátor felé, ahol vidám zene és programok várják őket, és sokan már azt is tudjuk, mi – pontosabban kik – még.
Egy kis bemelegítő játék, labdázás után Balog Zoltán püspök, a Bárka tábor egyházi fővédnöke lép a színpadra, kezében egy Bibliával. – Soha nem vagytok egyedül – mondja a gyerekeknek, utalva nemcsak az egymással alkotott, hanem a Krisztussal megélt közösségre. A Zsinat lelkészi elnöke hozzá is teszi: – Jézus Krisztus ígérete, miszerint veletek vagyok minden napon, itt, a Bárkában és otthon is igaz. A tábort is azért szervezik, hogy az itt üdülő fiatalok érezzék ezt a közösséget, amelyben Krisztussal együtt vehetnek részt – hívja fel a figyelmet a püspök. És valóban: ahogy imára hívta a több száz, egymás kezét fogó gyermeket, ez a közösség szó szerint is kézzelfoghatóvá vált.
A közösség erejéről beszélt a gyerekeknek Móring József Attila, a térség országgyűlési képviselője is, aki azt mondta: közösségek akkor születnek, amikor figyelünk egymásra. Arra bátorította a fiatalokat, hogy – ahogyan az imában tették – merjék kézen fogni egymást, merjenek egymásba kapaszkodni.
A vendégek sorában ott ült Szalai Ádám, a magyar labdarúgó-válogatott volt csapatkapitánya is, akit óriási üdvrivalgás kísért, amíg a színpadra ért. Sok dolgot elmesélt a gyerekeknek magáról, de kérdezhettek is tőle. Így derült ki, hogy bár orvosnak készült, mégis focista lett belőle. A sport sok táborba juttatta el, ahol megtanulta, hogyan kell csapatban dolgozni, a legkülönfélébb társakkal együtt haladva, egymást segítve előbbre jutni. Ő maga is több olyan élsportolót ismer, akik számára a sport valóban kiugrási lehetőség volt: nehéz körülmények közül felemelkedve lettek sikeres csapatjátékosok. A csatár – aki egyébként a tábor jószolgálati nagykövete is – a gyerekek elé őket példaként állítva azt mondta: nagyra tartja ezeket a sportembereket, mert nekik sokkal többet kellett teljesíteniük.
Bár biztosan lett volna még száz meg száz kérdés hozzá, a Bárkának haladnia kell. Egy újabb állomásra érve a focista és a többi vendég egy labdát írtak alá, azt odaajándékozták a tábornak, majd felhúzták a tábori zászlót. Erre pedig képzeletben nyugodtan felírhatjuk ezeket a szavakat: „élményt adni”, „játszani”, „fejleszteni”, „törődni”, „bátorítani”, „nevetni” és „közösséget építeni”. Ezekkel fogalmazható meg a Bárka tábor tulajdonképpeni küldetése, ez a tábor messziről is jól látható zászlója.
A hajó ebben az évben lassan eléri célját, kiköt, és mi is elhagyjuk a fedélzetet – immáron nem egyénenként, hanem valóban egy közösség tagjaiként. Közösségben egymással, közösségben Jézus Krisztussal.