Gyógyító közösség a panelrengetegben

Ha az ember egy átlagos vasárnap délelőtt megérkezik negyed és fél tíz között a káposztásmegyeri református gyülekezetbe, egy aktív szolgálói közegbe csöppen. Azt tapasztalhatja, hogy sok gyülekezeti tag jön-megy az éppen aktuális feladatát végezve, miközben egymással egy-egy szót váltva, olykor imádkozva éli meg a testvéri közösséget. Az istentiszteleti felelős talán éppen a fűtést ellenőrzi, miközben az ovis, alsós és felsős gyerekek istentiszteleteit tartók a termeket rendezik be a foglalkozásokhoz. Az iratterjesztés felelőse a könyveket rendezgeti, a zenészek összehangolódnak, próbálnak, a hangosító- és a vetítőcsapat a technikai előkészületeken dolgozik.

Mindeközben a fogadócsoport – amelyet itt welcome teamnek hívnak – éppen a liturgiás lapokat vágja fel, amelyeket majd a beérkezők kapnak kézhez. Ha úrvacsorás istentiszteletre készül a közösség, akkor külön csapat felel a részletekért, de még arra is ugyanígy felelős kör figyel, hogy idejében megérkezzen az úrasztalára a virág. A hónap vége imaszolgálatos istentiszteletet jelent, az ebben részt vevő testvérek berendezik azt a helyiséget, ahol nyugodt légkörben tudják majd az imát kérőket fogadni a prédikáció utáni hosszabb dicsőítő blokk alatt. Miközben megy a sürgés-forgás, zajlik az alkalom előkészítése, megjelenik a lelkész is, és egy-egy bátorító szóval, mosollyal, öleléssel válik részévé a közösségnek. Tíz órakor a felelős megkongatja a harangokat, és elkezdődik a liturgia. Az alkalom után hasonló nyüzsgés tapasztalható, csak itt már az éppen ekkor nem szolgáló gyülekezeti tagok is bekapcsolódnak a beszélgetésbe, elpakolásba, amely nem ritkán délig vagy még tovább is eltart.

Izgalmas kérdés, miként alakult ki, hogyan formálódott egy egyszerű házi csoportból ilyen aktív és örömmel szolgáló közösség, amely magáénak érzi az alkalmakat és az azoknak helyet adó templomot. És ahol – talán éppen ezért – a betévedő emberek is megtapasztalhatják, hogy milyen egy gyógyító közösség részévé válni.

Az Újpest északi részén fekvő káposztásmegyeri lakótelep kiépülése az 1980-as évek elején kezdődött. Itt a rendszerváltozás idejére több mint hatezer lakás készült el. Az évtized közepétől kezdtek ide, a panelekbe költözni az emberek, köztük többen is olyanok, akik az új lakásuk mellett gyülekezetet is kerestek. Csere Gábor indította el a lakótelepen azt a házi csoportot 1988-ban, amely magja lett a későbbi gyülekezetnek. Az időközben egyre gyarapodó közösség az anyagi – amely részben egy holland gyülekezettől érkezett – és adminisztrációs háttér megteremtése után 1991-től főállású missziós munkásként tudta alkalmazni Csere Gábort. A csoport időközben a magánlakásokból átköltözött a lakótelepi közösségi házba, ahol 1990-ben az első istentiszteletet is megtarthatták vasárnap délelőtt. Hamar elkezdődött a helyi iskolákban a hittanoktatás, a nyári táborok szervezése, eleinte a családos, később már a gyerekek, az ifjak és az idősek tábora is. Idővel elkezdődtek a konfirmációs felkészítések, valamint az évente megrendezett evangelizáció olyan meghívott előadókkal, mint Zimányi József, Szarka Miklós vagy éppen Végh Tamás. A folyamatosan gyarapodó közösség összekovácsolását – a már említett nyári táborok mellett – szeretetvendégségek és kirándulások szolgálták. Az évek során a helyi katolikus plébánia támogatását is bíró közösség gyülekezetté érett, így 1997-ben leváltak az anyagyülekezetről, és megszületett a Káposztásmegyeri Református Missziói Egyházközség.

A hivatalos gyülekezetté nyilvánítás után következő mérföldkő a lelkészkeresés volt. – Akkor már sokat beszélgettünk a leendő lelkészünkről, akit mi kerestünk és hívtunk meg. Hitben élő, szorgalmas és a „gyűrődést” bíró, a helyi viszonyokat elfogadni képes lelkipásztort kerestünk és találtunk. Nem is egyet, hanem egy csapásra kettőt… – emlékezik vissza erre az időszakra Csere Gábor. Zámbó András és felesége, Zámbóné Ivanics Hajnalka érkezett 1997 szeptemberében a gyülekezet élére lelkészként, és vetette bele magát a munkába.

A lelkész házaspár töretlen lelkesedésére szükség is volt, hiszen megérett az idő arra, hogy a közösség – miután kinőtte a közösségi házat – templomba költözzön. Regénybe illően lehetetlen vállalkozásnak tűnt ez akkor, az építkezés elején. Maga az érintett, Zámbó András így vall erről az időszakról: – Nagyon lassan gyűlt a pénz, ez volt a mi hitpróbánk. Rögtön az elején el is buktunk ebben: a nagyterem alá tervezett pincét kihúztuk a tervből, mert nem jött össze időre az erre szükséges összeg. Persze, egy évvel később, amikor indult az alapozás, már bejött ez a pénz, de addigra késő volt. A későbbiekben is sokkal lassabban érkeztek a felajánlások, mint ahogy szerettük volna. Csere Gábor vigasztalt minket: a kézzel fogható templom nem tud gyorsabban épülni, mint a lelki. És igaza lett. Az önkormányzat telekfelajánlásától, azaz 2001-től tíz év telt el, míg végül felszentelhettük. Közben volt olyan év, hogy semmi nem történt, csak a pénzt gyűjtöttük. A templom két évig nyitott tetővel várta a telet. Az egyik télen akkora hó esett, hogy iglut építettünk belőle a templom közepén – vázolja a küzdelmeket András. – A 2011-es felszentelés után még öt-hat évig elhúzódott a belső nyílászárók és egyéb elemek beépítése. A beruházás igazán csak 2019-ben fejeződött be az udvar lekövezésével. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy az anyagi dolgok végre nem vonták el a figyelmet a lelki építkezéstől – bár most is vannak kisebb fejlesztések. A kérdésre, hogy a nehézségeken és a nyomasztó felelősségen mi lendítette túl a vezetőket, így vall a lelkipásztor: – A hit. Hittem, sőt tudtam, hogy Isten mindent elkészít. Ebben egy pillanatig sem rendültem meg. Ez a gyülekezet és a templom nem az enyém, hanem Istené. Nem rajtam múlik…

Többször hallhattuk már a pedagógiai munka kapcsán, hogy a nevelő lehetőségei két tanóra közti szünetekben nőnek meg, hiszen ekkor van mód hatékonyabban kapcsolódni a diákokhoz. Ezt a megállapítást lefordíthatjuk a káposztásmegyeri gyülekezet működésére úgy, hogy két vasárnapi istentisztelet között zajlik a testvérek közötti személyes kapcsolódás, a közösség megélése, amelyre számtalan lehetőség nyílik hétről hétre. A sok alkalom egyik titka, hogy a gyülekezet szolgáló közösséget alkot. Hajnalka így fogalmazza meg ennek lényegét: – A szolgáló közösség úgy alakul igazán, ha a vezető örvendezni tud azon, hogy mások mennyivel jobban meg tudnak csinálni dolgokat, mint ő. Felhatalmazást, teret, bizalmat kapnak az emberek. Mint a Gombóc Artúr-os mesében: mindenki tud valamit, amire a többieknek szüksége van. Ez megadja a helyét, jogosultságait a közösségben.

Pál apostol mondatai a kegyelmi ajándékok sokféleségéről és a gyülekezet egységéről a gyakorlatban is jól megmutatkoznak Káposztásmegyeren. A lelki ajándékok kibontakoztatására, gyakorlására pedig bőven van terep, hiszen programból nincs hiány. A teljesség igénye nélkül: baba-mama kör, bibliaóra, időszakosan házaskurzus és A házasság művészete elnevezésű alkalmak, a keresőknek Keresztkérdések tanfolyam, gyászfeldolgozó és női kör, péntek esténként pedig gyerekzsivaj tölti be a templom helyiségeit, olykor éjszakába nyúló pingpongozással zárva az ifialkalmat. A konfirmációs felkészítés gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt zajlik, néhány éve már mentori rendszerrel.

A konfirmálni szándékozók több hónapig tartó felkészülő útjukhoz kísérőt kapnak, egy-egy régebb óta hitben járó gyülekezeti tag személyében. A szolgáló gyülekezeti arculat mellett hangsúlyos még, hogy a közösség gyógyító közeg is szeretne lenni. – A gyógyuláshoz az az oldott légkör kell, ahol beláthatjuk, hogy bajban vagyunk, és erről merünk beszélni. Ott kezdődik, hogy ki merjük nyitni a problémát. A vezető is vállalja sebezhetőségét, vívódásait valamennyire transzparenssé teszi, igyekszünk azért nem megterhelni a többieket – fejti ki ennek kulcsát Hajnalka. A gyógyulást szolgálják az imaszolgálatos vasárnapok, amikor hosszabb dicsőítő blokk alatt a páros szolgálatot vállalók várják azokat a testvéreket, akik imát szeretnének kérni. Hasonló céllal rendezik meg évente a gyógyító jelenlét hétvégéjét is, amely többnapos, elvonulós belső munkára hívja az arra nyitottakat. Ilyenek pedig vannak, sokan tévednek be úgy a gyülekezetbe, hogy valamilyen sebzettségből jönnek vigaszt, gyógyulást keresve. Vannak a hitmélyítést szolgáló lehetőségek is, ilyen például az évente megrendezett csendesnap, ahol egy-egy témát külső előadó segítségével dolgoznak fel, frontális előadással és kiscsoportos megosztás formájában. Hasonlóképpen szeretne lelki muníciót adni a másfél éve működő Elmélyülő, amely a gyülekezet erre elhívást kapó tagjainak a gyülekezet honlapján hét közben megjelenő írásaiból áll. Ezek az áhítatok egy-egy igerészt bontanak ki, és segítő kérdésekkel szolgálják a lelki, hitbéli elmélyülést. A személyes kapcsolatok ápolása mellett a hitélet növekedését is szolgálják a heti-kétheti házi csoportok. A közösség kapcsolatrendszere túlível a határokon. Van testvérgyülekezetük Angliában, Hollandiában, Dániában és a határon túli magyarság köreiben, Kárpátalján, illetve Erdélyben is. Egymás imatámogatása mellett ezek a kapcsolatok kisebb csoportok látogatásaiban és amennyiben szükséges, dologi segítségben is megnyilvánulnak.

– Fontos erénye a gyülekezetünknek az ítéletmentesség, tehát az a fajta emberközpontú szemlélet, amely Jézust is jellemezte, amikor a kegyesek által kevésbé elfogadott periférián élők közé vitte. Gyógyító gyülekezet akarunk lenni, még ha olykor sajnos sebzünk is...– hangsúlyozza Hajnalka azzal kapcsolatban, hogy minek köszönhetően érzik meg az újonnan érkező tagok olyan hamar a közösség befogadói attitűdjét.

– A második vasárnapunk volt talán, amikor ismerkedtünk a gyülekezettel. Templom híján a közösségi házban jöttek össze istentiszteletre. Én tradicionális közegből érkeztem, ahol vasárnaponként ünnepi ruhában, nagy fegyelmezettséggel és szép rendben jöttek a hívek. Itt hamar feltűnt, hogy vidám csoportokban beszélgetnek a testvérek a kezdés előtt. Aztán egyszerre bejött két fiatal fiú. Papucsban, kockás rövidnadrágban leültek a fal mellé tolt asztalra. Megdöbbentem: hát ez mi?! Ez itt egy templom! Talán egy jó év is eltelt, amikor egy gyülekezeti kiránduláson mellém sétált az egyik fiú a kockás nadrágosok közül. Beszélgettünk, egyszer csak ezt mondta: „Tudod, miért maradtam én itt? Ebben a közösségben?” „Miért?” – figyeltem feszülten. „Mert elfogadtak úgy, ahogy vagyok” – osztja meg első élményeit a befogadással kapcsolatban az egyik gyülekezeti tag. Az ítéletmentesség mellett fontos erény, hogy a tagok hamar feladatot vállalnak valamilyen szolgálati területen. – Aki kész arra, hogy szolgáljon Istennek, az megtalálja nálunk erre a helyét – fogalmaz ezzel kapcsolatban az egyik presbiter. Márpedig bőven adódik alkalom, hiszen a sok program adja a kapcsolatok elmélyülésének, a közösségépítésnek a lehetőségét. A harmadik fontos jellemző, hogy Káposztásmegyeren csapatmunka zajlik.

– Sok mindent ilyen módon végzünk, és szerintem ezek a dolgok működnek jól. A presbitérium, a munkatársak is így dolgoznak. Ha a névjegyünket kellene bemutatni, egy csapatfotó lenne az – emeli ki ennek jelentőségét Hajnalka. A be- és elfogadó attitűd, az ítéletmentesség, a szolgálatkészség, a személyes kapcsolatok jelentősége mind-mind olyan jellemzője a közösségnek, amely annak gyógyító erejét növeli. A legnagyobb közösségi alkalom a nyaranta megrendezett gyülekezeti tábor, amely idén Balatonszárszón több mint kétszázötven embert mozgatott meg.

A káposztásmegyeri gyülekezet kicsit több mint harminc év alatt néhány főt számláló házi csoportból templommal rendelkező, több száz fős, missziós lelkületű egyházközséggé terebélyesedett. Ez az út, amely sok-sok lehetőséget, örömöt és persze kihívásokat is jelentett, kijelölte azt is, hogy mely területeken van még szükség előrelépésre, és melyek azok, amelyekre különösen oda kell figyelni. Dinamikus, sűrű eseménynaptárral rendelkező gyülekezetről van szó, így a szervezettség és a kommunikáció folyamatos fejlődést igényel. Utóbbi kapcsán András és Hajnalka fontosnak tartja, hogy azt is tovább kell adni, kommunikálni, ami itt a tapasztalatok szerint jól működött, mint például az ifik plántálása vagy a konfirmációs folyamat megreformálása. Modellértékű, hogy a gyerekcsoportokban is fiatalok szolgálnak ifivezetőként, akik ehhez kapcsolódó felkészítésen, képzésen is részt vesznek. Ami a terveket illeti, a missziós munka mindig kiemelt jelentőséggel bír. Ennek egyik fontos táptalaja pedig a gyülekezeti gyerekmunka. A hittanokon, vasárnapi gyermekalkalmakon, ifialkalmakon, számos nyári és téli táborban intenzív missziós munka zajlik, hiszen a fiatalokon keresztül sok szülő jutott el eddig is istentiszteletre.

A vasárnapi prédikációk jellemző vonása már az alapító Csere Gábor által tartott alkalmak óta, hogy rendszerint kerüli a kánaáni nyelvezetet, helyette közérthető, az Igét a laikusokhoz közel hozó, hétköznapi útmutatást adó beszédek hangoznak el. Ezt az alapelvet a Zámbó házaspár is mindig fontosnak tartotta, és követi mind a mai napig. Ennek köszönhetően sok szülő, aki a gyermekén keresztül jut el egy-egy – először általában valamilyen ünnepi – alkalomra, itt ragad. Sokan közülük a közösség aktív tagjává váltak már. És hogy mi a továbbadandó örökség? – A Jézushoz való hűség, hiszen ebből fakad a nyitottság, szabadság, családiasság, természetesség, öröm – adja meg együtt a választ a lelkész házaspár. A következő generációk számára világos a küldetés, hiszen a szőlőtőn növekvő szőlővessző képes gyümölcsöt teremni.