Gondolatok a könyvtárban

Évekkel ezelőtt láttam az Evangélikus Kántorképző Intézet könyvtárát Fóton és irigykedtem: hol állunk mi attól, hogy legyen egy kottatárunk, ahol minden segédanyag elérhető, kölcsönözhető! Láttam a német evangélikus egyház színes fedelű, könnyen lapozható, igényes kiadványait, kántorkönyveit Hildesheimban, Strasbourgban, és arra gondoltam: milyen egyszerűen meg lehet szerettetni a fiatalokkal is ezeket a segédanyagokat, még a gyakorláshoz is rögtön kedvet kapunk tőlük.

Két évtizednyi időcsúszással most nálunk is lesz hasonló kottatár. Lesznek egyházzenészeink is, akik igénylik a szakmai fejlődést, és élnek a lehetőséggel? Lesznek munkatársak, akik eljönnek képzésre, konferenciára, hogy tanuljanak és kottaanyagot gyűjtsenek a munkájukhoz?

Az első nagy munka a kántorképző tanfolyam, valamint a zenei bizottság sokévnyi anyagainak rendszerezése volt. Ötévnyi, budapesti kántorképzőn való részvételem után volt szerencsém a nagyváradi kántorképző születésénél is bábáskodni. Ma már ez a szolgálat határozza meg a nyári programjainkat, a nyaralást, a pihenést. Ehhez elszántság kell, elkötelezettség. Ki kell tudni szakítani a nyári vakációból egy jelentős részt a tanításra. Minden képző nehezen indul, de minden tanfolyam végén megerősödik az az érzésünk, hogy a kántorképző olyan közösség, amelyikhez jó tartozni, az itt végzett munka olyan időtöltés, amiért érdemes élni. Felejthetetlen élményeket, barátságokat, beszélgetéseket visz haza mindenki. Minőségében változik az otthon végzett kántori szolgálat.

Teljesen véletlenül bukkantam rá ezelőtt tizenkét évvel a templom sekrestyéjében őrzött, több mint százéves kottákra. A kommunizmus éveit is átvészelő régi dokumentumok között az énekkar több naplóját, iratát, feljegyzését is megtaláltam.

Gerencsér Józsefnek, az újvárosi templom egykori karnagyának neve több helyen is olvasható a karzaton, számmutató táblán. Ő volt az, aki 1896–1923 között vezette az újvárosi férfidalárdát. Az ő munkájának és a kórustagoknak, valamint Sulyok István akkori esperesnek – aki a dalárda tiszteletbeli elnöke volt – köszönhetjük ma az orgonakarzatot és a Wegenstein-orgonát. Mennyi munka volt mögötte! Több mint kétszáz gyűjtő, benne rengeteg, többnyire kézzel másolt kotta, sok éneket maga dolgozott át négyszólamú férfikarra. Éveken át jártak temetésekre az énekkarral, számos dalversenyen vettek részt, országos hírnevet szerezve.

A két világháború közötti vegyes kari kották más idők igényeit szolgálták: sokan odamaradtak az első világháborúban, emiatt mintegy kényszerűségből alakultak meg a vegyes karok. Bartók és Kodály munkássága is erre mutat. Kodály maga is írt kórusműveket a reformátusoknak, hogy ne a német, sírva vigadó Liedertafel-stílust vigyék tovább, hanem legyenek sajátjaink, amelyekben a magyar nép lelke szólal meg. Hét zsoltárfeldolgozással és más művekkel gyarapította a magyar egyházi kórusirodalmat.

A pontos munka, a kórusnaplók vezetése, a lelkiismeretes jegyzőkönyvvezetés, a házirend és a belépési nyilatkozat kötelezett mindenkit a szolgálatra, amely az egész gyülekezet és a város tiszteletét is kivívta, a többi kórussal együtt, hiszen több énekkara volt a századfordulón Nagyváradnak. A kórusok és karnagyok kottákat kölcsönöztek egymásnak jegyzőkönyv ellenében. A legnagyobb tisztelet és megbecsülés árad azokból a levelekből, amelyekkel versenyre, templomszentelésre vagy épp szüreti bálba hívták az énekkart.

Mi haszna van a száz évvel ezelőtti dolgokról beszélni? Az, hogy múlt nélkül nincs jelen, de jövendő sincs. Ha nem ismerjük meg egyházzenei múltunkat, nem értjük meg azokat a folyamatokat, amelyek egy énekeskönyvváltáshoz vezettek, amelyek elindítottak egy-egy reformot. Ezekben a folyamatokban is meg kell látnunk az értékeket, mert Istent nem lehet felszínesen dicsérni; nekünk, reformátusoknak semmiképpen nem a református hagyományok ismerete nélkül, amelyek ötszáz éven át jellemezték egyházunkat. Az idő pedig mindig igazolja a valódi értékeket, amelyeket nem fúj el a szél, nem mennek ki a divatból, megmaradnak évszázadok múlva is.

Ót és újat… a bölcs gazda ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Gyökér nélkül szalmaláng marad a lelkesedés. Mi lenne, ha nem ismernénk történelmünket, irodalomtörténetünket, zenetörténetünket, népzenetörténetünket? Vajon milyen alapokon nyugszik a ma felnövő nemzedék hite, református önazonossága? Mit teszünk mi annak érdekében, hogy legyen előttük példa, amin felnőnek, amiből tanulnak, hogy megtanítsuk őket, különbséget tenni a talmi értékek és a valódiak között? Segítjük-e őket a zenei ízlésformálásban szülőként, pedagógusként, lelkipásztorként?

Több száz énekeskönyv, mintegy tizenhatféle kiadás. Ezek nagy része adományból származik, a gyülekezet archívumából, családi hagyatékokból. Nem tudom nem említeni azt az 1921-es debreceni énekeskönyvet, amelyből egy kokárda villant elő a leltározáskor, egy másikból egy cédulán 1877-es felirattal Mészáros Julianna kiskereki református leányzó neve. De itt szeretném megemlíteni azt az énekeskönyvet, nagymamám hagyatékából, amelyikben a nagyapám fogságba induláskor a vonat ablakán kidobott levelét találtam meg, amelyet a búcsúzáskor írt. Ott őrizte nagymamám négy évig, amikor végre nagyapám épségben hazajött, és azután is, halálukig. 86 év adatott nekik, szeretetben, látták felnőni két leányukat, unokáikat, dédunokáikat.

Több 1806-os, 1877-es, 1921-es kopott fedelű énekeskönyv sorakozik most a szép üvegpolcokon. Díszdobozban is, csontfedeles és csatos is van köztük. Mindegyik egy-egy imádságos élet példája. A régebbi kiadásokban imádságok is voltak (a 2021-es, megújított énekeskönyvben is vannak). Több énekeskönyvben találtam egy-egy imádságoskönyvből kiszakított lapot vagy néhány kiemelt oldalt.

Kétnapos szakmai találkozón avattuk fel az Egyházzenei Dokumentációs Központot április közepén. Két kórus állt össze, a Partiumi Keresztény Egyetem zene szakot végzett öregdiákjai és a kántorképző tanfolyam kórusa. Közel ötven ember hajolt össze, hogy énekszóban dicsérje az Urat egy különleges alkalommal. Az ünnepi, zenés istentiszteleten Bogdán Szabolcs János királyhágómelléki püspök hirdette az Igét. A kántorképző tanfolyam kórusát Marczi Ernő, a Mezőtúri Református Kollégium zenetanára vezényelte. Az öregdiákok kórusát Berkesi Sándor karnagy és Brugós Anikó karnagy, népdalénekes dirigálta. A találkozó másnapján népdalzsoltárokat, ifjúsági énekeket tanultunk Márkus Zoltán karnagy segítségével, különböző hangszerek megszólaltatásával. Ezután következett a dokumentációs központ átadása, amely a váradújvárosi templom bal karzatán kapott helyet. A régi énekeskönyvekről Fekete Csaba könyvtáros-lelkész értekezett. A szakmai napok befejezéseképpen a nagyváradi bazilikába látogattunk, ahol az évtized talán legjelentősebb orgonafelújítása zajlik. A Mária Terézia adományából készült, Fridolin Festl által 1760-ban készített orgona 36 év után végre teljesen megújul. Kristófi János orgonaművész jóvoltából meghallgattuk a felújított hangszer szép zengését.

Ezen a zenés hétvégén megízleltük és újra átéltük az együtt éneklés, a találkozás örömét, a kórusművek lelket simogató harmóniáit, és harmónia született bennünk.