Gerendára vésett generációk

Az nem számít ritkaságnak, hogy egy családban öröklődik Isten elhívása, és a lelkészi szolgálatot többen választják életmeghatározó hivatásnak. Arra viszont Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke sem ismer példát, hogy ugyanannak az eklézsiának az élére nemzedékről nemzedékre ugyanabból a családból választanák a lélek pásztorát. A nyírségi város ünnepi istentiszteleten emlékezett erre: eljöttek a testvérgyülekezetek küldöttei az erdélyi Kolozsvárról és a Baranya vármegyei Magyarbólyból. A Nyírségi Református Egyházmegye hetvenkilenc gyülekezete közül a környékbeliek köszöntötték a szolgálattevőket és a Bencze családnak az ország minden tájáról hazasereglő tagjait.

A gótikus építészet jegyeit magán viselő, fehér falazatú, kék mennyezetű, karzatos vajai templom építési idejét az egykori krónikák 1330 és 1380 közé teszik. A településen lévő puszta telkét Vajai Ferenc a leleszi konvent előtt, 1609. június 3-án zálogba adta, ugyanis az épület elpusztult, és mivel a nemzetség temetkezési helyéül szolgált, kegyeleti okokból folytatni akarták a munkálatokat, ehhez pénzre volt szükség. A templom 1792-ben tornyot kapott, újra felszentelték, majd 1821-ben bővítették. Többször gyűjtöttek a bővítésre a helybeliek, de hiába számláltak össze huszonötezer koronát, az 1920-as évek gazdasági válsága és a pénzromlás értéktelenné tette ezt az összeget. Nem csökkent azonban a helyiek lelkesedése Isten házának modernizálására: a Szentlélek munkálkodott, növekedett a gyülekezet. Ám néhány renováláson kívül többre nem telt. Az érzelmi szálak változatlanul arra sarkallták az eklézsiájukra és a közösségükre oly büszke helybelieket, hogy történelmi korszakokat átívelő megoldást keressenek. Isten pártolta a hozzá hűeket, és adott nekik kegyelemből és érdemeik szerint. 2007-ben a toronysüveget állították vissza fazsindelyesre. Interaktívvá tették a templomot, a torony bejárható lett, virtuális túrára hívták a történelmi ismeretekre vágyó turistákat. A hangosítás a XXI. század követelménye, a kis- és a nagyharang messze viszi az Ige hangzó üzenetét. A városalapító Vay család 1835 előtt elhunyt tagjai immár méltó helyen nyugszanak.

Ez az ékszerdoboz zsúfolásig megtelt március 8-án. A Bencze család három generációjának tagjai meghatottan szemlélték elődeik máig ható munkálkodását: a történelem évszázadai szemünk előtt peregtek le, ismerős nevek, a famíliák tagjai szájról szájra adták a hősies és helytállást követelő cselekedeteket. Magunk előtt láthattuk a gazdálkodó gyülekezeti tagokat, a kétkezi munkát becsben tartó korábbi lelkipásztorokat. Ők maguk nemcsak az igei üzeneteket tolmácsolták, hanem ásót, kapát ragadtak, és a földből is kihoztak mindent, amin a Teremtő áldása nyugodott. Így kötötték össze a mennyet a földdel. Behívták Istent a mindennapjaikba. Imáikat az új kenyérért és a borért nem csak megszokásból fogalmazták: az országos elismertséget kivívó jonatánalma első facsemetéit az idősebb Bencze János ültette. Szorgosságuknak köszönhetően Vaja nemcsak a korábbi évszázadok, Vay Ádám (1657–1719) kuruc szenátor, II. Rákóczi Ferenc udvari főkapitánya, majd leszármazottja, Vay Ádám (1830–1900) főispán, főrendházi tag, képviselő emlékét ápolja, hanem az adott korszak gazdasági fellendítésének élére is állt. Évtizedek teltek el, mire az első facsemeték terméssel honorálták gondos gazdáikat, az alma értékesítéséből építették családi otthonukat. Gyümölcsfeldolgozó üzemet létesítettek, a környékbeli városok, Nyíregyháza, Baktalórántháza, Mátészalka és Vásárosnamény mellett munkások százai találtak itt kenyeret, megélhetést. A szülőföldön maradás biztonsága rangot adott Vajának.

„Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása…” – fogalmazta meg Gaál Sándor teológiai tanár, a Nyírségi Református Egyházmegye esperese az istentiszteletet megnyitó imájában Istenhez küldött fohászunkat a 90. zsoltár 2. verséből. Hálát adott a Bencze család száz évet átölelő szolgálatáért, és az ősi falak közt kérte a Teremtő áldását az elkövetkező századokra is.

„Saját szemeitekkel láttátok, mit tettem Egyiptommal!” – idézett igehirdetésében Józsué könyvéből Fekete Károly tiszántúli püspök. Kiemelte: hosszú évszázadokat tekintett át Józsué Ábrahámtól kezdve, nemzedékről nemzedékre. Utalt rá: Isten tetteit szükséges visszahozni az emlékezetbe, ő ugyanis előbb működött, mint ahogy a kardot kihúzták volna. Micsoda kezdet ez! Kihozta népét a szolgaság házából: Egyiptom a sűrített nyomorúsághalmazt testesíti meg. – Nekünk is megvan a magunk Egyiptoma: a bűn fogsága, amikor távol van tőlünk az Isten – folytatta a püspök.

Vajáról szólva hozzátette: több generáció szolgálata után érdemes visszanézni a megtett útra! Nincs alternatív hitek közti választás, bár némelyek piacosítanák az egyházat. A szabadság kívánatos látszatát keltik, bálványok szeretnék behálózni az embereket. A szabadító Isten adni akar, az életét kínálja, fel kell ismernünk az istenpótlékot! Józsuénál olvashatjuk, Isten földet, jövendőt ajándékoz a népének. Aki a fáraó udvarából is ki tudja hozni az övéit, arra nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Aki igent mond Istenre, nemet mond minden másra – ez a hit szabadsága. Száz év szolgálatát, benne Trianon országcsonkolásával, a II. világháború borzalmaival, az 1950-es évek üldöztetésével, a puha diktatúrával és a mostani időszak református egyházunkat és embert próbáló történeteivel csak úgy lehetett végigcsinálni, ha a hitben maradás egyúttal életprogramunk is volt. Van, amit kincsként szükséges óvni: hitvallásunk Istenre mutató legyen. Személyes hangon szóljunk, hisz bizonytalan mondatokkal nem lehet a hit útjára vezetni! A hitbeli elkötelezettség erkölcsi következményeket von maga után. Mértékül szolgáljon az Ige: „…én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”

Fekete Károly elmondta, maga is harmadik generációs lelkipásztor a családjában.

Bencze Tamás, a Vajai Református Egyházközség lelkipásztora, bár huszonkilenc év alatt megszokhatta, milyen a szószéken állni, most mégis ünnepélyesebben fordult a nyájhoz. Köszöntőjében felidézte a múltat: a püspök édesapja, id. Fekete Károly is itt szolgálta Istent és a gyülekezetet esperesként. Gaál Sándor teológiai tanár, esperes szülei itt házasodtak, édesanyját ennél az úrasztalánál keresztelték.

Így az egyházmegye legmagasabb tisztséget betöltő szolgája joggal vallja magát vajainak: szinte hazaérkezett. Visszalépünk az időben, látjuk magunk előtt Isten házát, amely lelki otthonként védte, óvta és összekapcsolta a Mindenhatóval a földművelésből élő embereket. Mint ahogy a Szatmári Református Egyházmegye korábbi esperese, ma már nyugalmazott lelkipásztor, Bartha Gyula egyszer megfogalmazta: itt egy egész református tenger! – karjával körbeölelte Szatmárt, Bereget, Szabolcsot és a Nyírséget. Vaján is a református hit jelentette eszmélésüktől kezdve a legnagyobb egyenlőséget ember és ember között.

„Idős Bencze János nem volt személyválogató. Őt erős nemzeti érzelmei ellenére ugyanúgy meghatotta bárki emberi sorsa, legyen az zsidó vagy magyar. A vajai zsinagóga tóráját a parókia pincéjében rejtette el, később eljuttatta a nyíregyházi izraelita hitközséghez. A román csapatok 1944. október 29-én vonultak be. A templom hat, a parókia három aknatalálatot kapott.

Bár egy helyi lakos is áldozatul esett, ennek ellenére a román katonai parancsnokság három alkalommal is kérte a méltó búcsúztatást. „Bencze János egyházunk szertartása szerint eleget tett a kérésnek” – olvashatjuk a Bencze 100 című könyvben, amelyet Csonka József, a Kántorjánosi Református Egyházközség beosztott lelkipásztora írt a jubileumra. Ugyancsak Bencze János nevéhez fűződik a turulszobor megmentése: a visszavonuló csapatok magukkal akarták ezt vinni Vay Ádám síremlékéről. A lelkész egy pincében talált a szobornak helyet. Ma a református templom előtti parkban bárki megnézheti. Vaja történelmének különleges darabja így vészelhette át a viharos évtizedeket.

Vaja nyugalmas szigetnek számított a lelkészdinasztia életében. Az édesapa megteremtette a gyülekezetben azt a szolgáló magot, amelyre lehetett számítani. A helyi értelmiségiekkel szoros baráti kapcsolatot ápolt, s így a valószínűsíthető megfigyelés ellenére tiltás nélkül folytathatta az apja által elkezdett magvetést. Lelki örökségként munkálkodott a Bethánia-mozgalom céljaiért, majd a fiatalok hitre jutásáért a kilencvenes években szervezett ifjúsági nyári konferenciákon. A Bibliaszövetség is ifjabb Bencze János szolgálati idején jött létre. A szeretetszolgálat napi, megélt valósággá vált a helyiek számára. Az egyik fontos elemként tartják számon a vajai asszonyok száraztészta-készítését: máig már százhetvenöt kilogrammot nyújtottak, szeleteltek, hajtogattak hat református otthonnak.

A gazdálkodás iránti elkötelezettséget gyermekkora óta látta édesapjától. Ő almafacsemetéket telepített, de a bőséges termés már az ifjabb Bencze János szolgálata idején gyarapította a vajaiak bevételét. Beiratkozott a kertészeti technikumba, hogy még többet tudjon a teremtett világ terményeiről. A méhészek közt is számontartották mint gondos gazdát. Lelki és közösségi szolgálatát díszpolgári címmel ismerte el a képviselő-testület. Három történelmi időszakban tanulmányozhatta Isten rendelését: gyermekként a Horthy-korszakban, szolgálati idején a létező szocializmust hangoztatták az ország aktuális irányítói, élete végén megérhette a rendszerváltozást. Debrecenben, a köztemető lelkészi parcellájában egy kopjafa jelzi végső nyughelyét. Vallotta, életében kell az embert szeretni, nem a sírjához kilátogatni. Apja nyomdokain, Istenhez közelségben haladt.

Bencze Tamás dédnagyapja Bibliáját nyitotta ki a szószéken. Évszázados hagyomány szerint a születéseket, a házasságkötéseket, a temetéseket és más lényeges történéseket rögzít benne a mindenkori krónikás. A világháború befurakodott a család szakrális eseményei közé, a hadifogság, a szabadulás mérföldkőnek számított. A muzeális ritkaságnak számító Biblia a negyedik nemzedék számára állít emléket az időnek. Ki tudja, hányan forgatták megsárgult lapjait és morzsolták el könnyeiket felmenőik küzdelmei láttán... A Bencze-családfa megrajzolásának lehetősége – látva a templomban összegyűlt apró gyermekeket – bizonyára felébreszti bennük a múlt és a felmenőik megismerése iránti vágyat.

Nem csak a Biblia őrzi a lelkipásztori szolgálat éveit. A felújítás folyamán, 2011-ben az eredeti gerendák közül megmentettek egyet, ellenállóvá tették a kor építésztechnológiai vívmányaival, és belevésték a vajai gyülekezetben prédikáló lelkészek nevét, szolgálati idejét. Olyan ez, mint egy almanach, csak nem papíralapon, hanem az embert a bölcsőtől a sírig végigkísérő fa oltalmában megörökítve.

Isten dicsőítése énekszóval a lelkeket is megmozgatja. Erre gondoltak 1998-ban, amikor Béres Andrea vezetésével létrehozták a gyülekezet énekkarát. Bár nem képzett zenészek alkotják a kórust, egyre magasabb szintet ér el a szolgálatuk. A már említett könyvet is szerkesztő, író Csonka József lelkipásztor vette át a koronavírus-járvány után a karvezetést. Ám őt annyi feladattal látta el az Úr Kántorjánosiban, hogy 2023-tól Bohács Dániel irányítja, szervezi, menedzseli az énekkart. Az ünnepi istentiszteleten – hallgatva őket – talán nem jut eszünkbe, hogy háziasszony, gyermekvédelmi szakember, tanár, könyvelő, presbiter alkotják a kórust.

A lelki élet és a javainkkal való felelős gazdálkodás Bencze Tamás lételeme. Még az 1990-es évek végén megvásárolt Füzérkajatán egy régi parasztházat, kívül-belül felújította, és a Vajai Református Egyházközség ifjúsági táborra talált a hegyek karéjában. Hittanosok százai őrzik az együtt töltött nyári napok lelki élményeit.

Az ünneplés nem csupán a Bencze családot érintette. Eljöttek és felidézték teológiai éveiket, igei jókívánságokat adtak át, megerősítették az Istenhez tartozás közösségformáló erejét, missziós lelkülettel köszöntötték az ország számos pontjáról és a határainkon túlról érkező testvéreket. Felsorolták azokat a helybelieket, akik teológiai hivatást választottak, lelkészek, hitoktatók lettek. Hosszú a sor. De legalább ilyen terjedelmes az a képzeletbeli lajstrom, amelyen a Vajáról elszármazott, másutt gyülekezetbe járó, presbiteri vagy egyéb szolgálatot ellátó testvérek neve szerepelne.

A kora tavaszi, szinte nyárias melegben a templom, a múzeum, a városháza, a művelődési ház övezte városközpont ünneplőbe öltözött. A rügyező fák és bokrok közelében virágszőnyeg terül a lábunk elé. Kisgyermekek kergetőznek, a legifjabb Benczék ismerkednek egymással és a távoli rokonokkal. Akik elköteleződtek Vaja, a helyi református gyülekezet és Isten mellett, régi eseményeket idéznek közösen megélt múltjukból. Látva a különböző generációkhoz tartozó testvérek egymás iránti szeretetét, ez az évszázad nem tartalmatlanul telt el. Az Úr mindig rendezte soraikat. „Boldogok, akik házadban laknak” – erősítették meg hitüket.