Feltárulnak az elnyomott lélekrészek

A családunkban majdnem mindenki muzsikált. Ha házibuli, születésnap, névnap vagy bármilyen egyéb ünnepség adódott, nyomban előkerültek a hangszerek, a tízes és a hetvenes évek közötti slágerzenék nagy része felcsendült nálunk. Eisemann Mihály, Zerkovitz, Ábrahám Pál. Könnyűzene, de komoly melódiákkal, összhangzattani fűzésekkel a dallamok alatt. Ezek a dalok és örömzenélések fontos művészeti emlékeim, amelyek aztán összekapcsoltak a színházzal is. Utóbbi a gyerekkoromtól éltető erő számomra. Szerencsés voltam, még élőben láthattam Psota Irént, Tolnay Klárit, Benkő Gyulát, Sinkovits Imrét játszani. A nagy példakép Psota Irén volt, a színház érinthetetlen szentje, egyben ördöge, kamaszkoromban az ő poszterei díszítették a szobám falát. Akkoriban javában színész vagy lelkész szerettem volna lenni. Nyaranta a kántorképzőbe jártam, Debrecenbe, ott rendre visszajelezték, hogy érdemes lenne behatóbban foglalkoznom az énekléssel. Örömmel treníroztam magam, úgy gondoltam, színészként is meghatározó, hogy képzett énekhangom legyen. Aztán kiderült, hogy ez operahang, ami többet kíván tőlem, mint hogy zenés színész legyek. A szívem csücskét így el kellett engednem, de az éneklés megmaradt, és a lelkészi képesítést is megszereztem. Egyébként Isten talán éppen ezzel védett meg önmagamtól, hogy az opera világa felé terelt… Nem lehettem színésznő, nem élhettem szabados, bohém művészéletet.

Aki operaénekes, elég sok mindent nem engedhet meg magának. Nem mehet füstös helyre, nem dohányozhat, rengetegféle ételt nem fogyaszthat, figyelnie kell arra, mennyit aludt vagy mennyit nem, kondícióban kell lennie. Annak idején a tanszékvezető, Andor Éva mondogatta tréfásan: „Lányok, ezt a pályát lábbal kell bírni!” Ilyen mennyiségű színpadi léthez ugyanis elsősorban állóképesség kell. Persze lelkileg is erőpróba tartani azt a terhelést, amellyel az éneklés jár. Valamint nagyon összeszedettnek kell lenni abból a szempontból, hogy mit vállal el az ember és mit nem, mert ha túlterheli magát, hamar összeroppan.

A művészetterápiás foglalkozásaimon az irodalom, a zene és a képzőművészet segítségével mesterséges katarzist idézünk elő, egyénileg és csoportosan egyaránt. A cél, hogy olyan lélekrészekre láthassunk rá önmagukban, amelyeket elnyomtunk, a tudatalattiba száműztünk – márpedig sok minden, amit nem tudatosítunk, uralkodik rajtunk. Míg, ha sikerül ezekkel szembenéznünk, átvehetjük az irányítást. Ehhez a mély szembenézéshez katarzis kell, amely a művészet végső célja. A folyamat közben mindig megszületik egy-egy alkotás. Az akvarellektől kezdve az agyagozáson és a montázstechnikán át a pasztellkrétáig sok mindennel dolgozunk. Hogy aktuálisan milyen eszközt használunk, attól függ, mit szeretnék elérni. Ha az a fő cél, hogy jobban tudjon összpontosítani a kliens, más eszközhöz fogok nyúlni, mint amikor azt szeretném elérni, hogy engedje el magát, és merjen belehelyezkedni az aktuálisan megélt érzelmi állapotba. Ezekhez a művészetterápiás foglalkozásokhoz rengeteget merítek a saját tapasztalataimból. Nekem is sokszor kellett megújulnom, gyakorta szembesülnöm a félelmeimmel, megkérdeznem az Istentől, mi a terve velem. Fiatal felnőttkorom voltaképpen ráment egy betegségre, azt is el kellett fogadnom, hogy úgy tűnt, nem lehet gyermekem. Háromszor is életveszélyes műtéten estem át, kétszer úgy toltak be a műtőasztalra, hogy előtte – az orvosok javaslatára – elköszöntem a szeretteimtől… Végül is mindegyikből egészségesen jöttem ki, míg mostanra édesanya lettem. Ez életem legnagyobb áldása.

Pár napja volt egy ahaélményem: hiszen én azt kértem fiatalon, hogy bölcs öregasszony lehessek! Ha fiatalon könnyű, boldog életet akartam volna, talán az adatott volna meg, nem ennyi szenvedés, megpróbáltatás. Ha bölcs öregasszony akarsz lenni, akkor megcsiszollak, édes lyányom – mondta az Úristen, és küldte rám sorban a próbatételeket.

Nagyon mélyen megragadtak Orbán György zsoltárfeldolgozásai. Pici gyerekkoromtól gyülekezetben nőttem fel, minden nyáron kántorképzőre jártam, tehát a zsoltárok és a dicséretek a mindennapjaim részét képezték. Emlékszem, kisiskolásként még olyan galádságot is elkövettem, hogy egyet-kettőt átírtam. Mindenesetre amikor ezek a zsigereimben élő költői szövegek és dallamok egyszer csak másik formát kaptak Orbán György zseniális munkájában – amelyet én adhattam elő –, valamiféle összeköttetést éreztem a több száz éves reformátusságunk minden tagjával: visszamenőleg és a jövőre nézve egyaránt. Ezek a szövegek és dallamok örök érvényűek, és ha van egy kis áldás rajtunk, akkor még ötszáz év múlva is énekelhetők és imádkozhatók lesznek. Az Operaház Kereszt-kantáták című előadásában a Forte Társulat táncolt és Kovács István – aki történetesen a férjem – énekelt. Furcsán hangzik operában ilyet mondani, de ez lényegében one man show Bach-kantáták feldolgozásával, táncosokkal. Két éve húsvét tájékán kérte István, hogy nézzem meg a főpróbát. Bezsúfoltam mindenféle hétköznapi ügy közé, beültem, és egyszerűen nem tudtam felállni a végén. Zokogtam, patakokban folyt a könnyem. Valami olyan mély megérintődésben volt részem, amely nagyon-nagyon ritka. Bach zenéjéhez, azt hiszem, meg kell egy kicsit öregedni. Gyerekkoromban a Bach-kottákat tapostam meg a legtöbbször zongoragyakorlás idején. De itt valami olyan léleknyitó szerepe volt, amilyet azóta sem éreztem előadásokon.

Kiskoromban is volt ilyen élményem. Giovannini Kornél nagy református bábművészünk írt egy darabot Legnagyobb a… (szeretet) címmel. Ezt a kilencvenes években a mi cserkészcsapatunk színjátszóival adatta elő először, és ott is ért ilyen szakrális, egyben művészi hatás.

Nincs ellentmondás, hiszen ha az ember jól végzi a feladatát, az éneklés és a lelkészség is a lelkeket vezeti. A művészet leporolja a lélekről a szennyet, megtisztító hatása van. Akárcsak a hitemnek. Nem tudom elképzelni a kettőt egymás nélkül. Néha arra gondolok, a művészet olyan, mint amikor Isten megengedi, hogy egy kicsit belekóstoljunk az ő munkájába; mert a kreatív alkotás egy kissé olyasféle, mint az ő teremtése. Olyankor egy picit engedi, hogy az ő lelkét megsejtve belekontárkodjunk a teremtett világba. Akárcsak a lelkészek, a legnagyobb hatású művészek is Isten szavát szólják, azt közvetítik. Mert a valódi művészethez a Teremtő szava kell. Ahhoz pedig, hogy az általunk közvetített szó hatni tudjon, „el is kell tudni adni” azt a szót. Ha én nagy prédikátor akarok lenni, az igehirdetés talentumára is szükség van. Vagy ha az nem adatott, meg kell tanulnom. Tíz évig tanítottam az evangélikus egyetemen, számos teológus megfordult az óráimon. Felmérték: igenis, szükség van arra, hogy megtanuljanak a szószéken jól, érthetően, tisztán beszélni, egyre jobb és jobb közvetítővé válni. A művészek hasonlóan járnak el, csak a saját adottságuk nyelvén. Én így gondolom: ha valakinek adatott előadói véna, akkor bizonyos szintet elérve alkalmasabbá válik az Ige közvetítésére.