Fára festett lélekvirágok

Alig húsz éve még kuriózumnak számítottak a mesterségbemutatók, látványműhelyek, ma már természetes, hogy minden fesztiválon találkozhatunk ilyen programokkal. Az emberek szeretnek saját kezűleg létrehozni valami szépet, örömüket lelik az alkotásban, főleg, ha időtálló, míves tárgyakat készíthetnek. Hogyan hat a gyerekkori életterünk a jelenkori otthonunkra? Miért nem szabad, hogy a népművészet kimenjen a divatból? Ezek a kérdések jutnak eszembe, amikor Székesfehérvárott leparkolunk fotós kollégámmal. Nem nehéz felismerni, hogy melyik lehet Monikáék otthona. A kapun a tulipános festett tábla jelzi, itt laknak Szabó-Deményék. Még el sem jutok a csengőig, amikor megszólal egy női hang: Áldás, békesség! Kedves mosoly és a „tegeződjünk” felajánlás. – Így közvetlenebb lesz a beszélgetés – mondja vendéglátónk, aki a nappaliba invitálva megállás nélkül mesél, miközben férje sugárzó mosollyal kávét és teát szolgál fel.

A művészi kivitelezésű tárgyak mindig őriznek valami titokzatosat, vonzót, amitől jóval többek, mint az otthonunk, irodánk csillogó dekorációi. A különleges formákban, színekben, a rétegek megtervezésében alkotója egész lénye benne él. Vendéglátóink asztala látott már szebb időket, de patinája ma is árulkodó, miközben ámulattal nézem, Monika felidézi: – Ezt a festett bútort Zsindelyné Tüdős Kláráék ajándékozták anyósoméknak nászajándékba. Azóta féltve őrizzük, még nem mertem restaurálni ezt a kincset, de így is gyönyörű, nagyon kedves a családunknak – árulja el. A nappaliban ott vannak a ládák, a templomkazetták reprodukciói, az énekesszekrény és társai. Virágok virítanak a kazettás mennyezet másolatain is. – Készültünk egy kis tárlattal. Monika nemrég a gyülekezetben is bemutatta néhány alkotását, és megosztotta a hallgatókkal, hogyan vezette őt Isten a festés felé – magyarázza a férje, Sándor.

Olyan erő és érzelem van ezekben a mun­kákban, hogy a mozdulatlan tárgyak a néző képzeletében táncra perdülnek. A művészek szívesen fordulnak ihletért a természethez. Van, aki a virágokat, más az állatokat kedveli inkább, Monika is mesél a kedvenceiről, amikor belépünk a műhelyébe. – A madarakat nagyon szeretem, évtizedek óta etetem őket télen, és folyamatosan tele vannak vízzel az itatók. Az egyik kedvenc néprajzkutatóm, Harangozó Imre gondolatai is hozzájuk kötődnek: „Népművészetünk madarai valamiképpen hírnökök. Titokzatos módon kapcsolódnak a Teremtés erőihez. Lényegük az ég felé emelkedés, a szárnyalás, ezért tartoznak a hagyományos gondolkodásban a madarak az angyalok atyafiságához.”

– Mindig is szerettem rajzolni. Gyerekkoromban ka­­rácsonyra rajzmappát és ceruzákat kaptam. Tizenkilenc éves koromig Kiscséripusztán éltünk, édesanyám tanítónő volt, édesapám agrármérnök. Ő sajnos érettségi után egy hónappal villámcsapásban meghalt – kezdi történetét Monika. – A szüleim akkoriban már építkeztek itt, Fehérváron, az Öreghegyen. Mivel nem volt még kész a ház, augusztusban dolgozni kezdtem, így lettem rajzoló a múzeumban: ásatásokon készítettem felméréseket, épületek alaprajzát, sírokat, leleteket rajzoltam. Itt töltöttem el több mint harminckilenc évet. A munka mellett elvégeztem Budapesten a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát díszítőfestő szakon. Életem legcsodásabb iskolája volt, egy kitűnő rajztanárral, Gőbölyös Gyulával, aki sajnos már nem él, de életem végéig hálával gondolok rá – meséli.

– Időközben férjhez mentem, született két fiam és egy lányom. A gyermekneveléssel töltött évek után bukkantam rá a Magyar Hagyományok Műhelyére Pesthidegkúton, amelynek egyik szervezője Bognár Kata volt. Molnár V. József a néprajzról tartott itt előadást, Papp Gábor művészettörténész pedig a templomi mennyezetkazettákról. Gyakorlati képzésnek Platthy István rajztanár és művészetterapeuta rajzműhelyét választottam, tőle tanultam meg a megszokottól eltérően látni. Ezen a képzésen nyílt ki
a szemem a gyönyörű festett kazettákra, teljesen beszippantott ez a téma. Akkor még eszembe sem jutott, hogy ecsetet fogjak a kezembe. 2012-ben tudtam meg, hogy a Fehérvári Kézművesek Egyesülete minden évben szervez bútorfestő alkotótáborokat. Abban az évben Gaál Jánost, a népművészet mesterét, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott restaurátorát hívták meg. Templomkazetta-festést tanított, abban a pillanatban eldőlt, ott a helyem. Azóta szünet nélkül élvezem a festést. Ő lett a mesterem, de sokat köszönhetek Radetzky Csilla népi iparművésznek is, aki hosszú évekig a kézműves egyesület bútorfestő körét vezette – folytatja a díszítőfestő.

Demény Monika ötvenhét évesen a családja támogatásával saját kisvállalkozásban, főállásban látott neki festeni. Első alkotása egy virágokkal festett hódmezővásárhelyi tábla, templomkazetta volt. Ebben volt mestere Gaál János, akinek a munkái a zuglói református templomban is láthatók, több kalotaszegi díszítésű mennyezetkazettával örvendeztette meg a zuglói gyülekezetet. Erdélyben, Nyárszón pedig egy egész templommennyezetet, kétszáztizenegy kazettát egyedül festett meg.

Monika 2017-ben Nagykőrösről kapott felkérést, hogy a Rácz Péter gondnok, helytörténész által a helyi múzeumban felkutatott fekete-fehér fotó alapján rekonstruáljon egy templomkazettát. – Bereczky Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor a hetvenes évek óta kutatja a református mennyezetkazettákat, ő mesélte, hogy sajnos látta vízben állni a régi nagykőrösieket. A támogatóimmal nagyjából körülhatároltuk, melyik tájegységhez kapcsolódhat a fényképen megörökített darab. Mindent összevetve az derült ki, hogy a híres komáromi asztalosközpont mesterei közül festette valaki. Látszik még a fekete-fehér fotón is, hogy elfűrészelték, a zsanér és a kulcslyuk helye is felfedezhető a táblán. Még az is lehet, hogy egy mellékhelyiség ajtajaként használták – mutatja. – Végül a mezőcsáti templomkazettákat vettem alapul. A rekonstrukció eredeti méretben készült el, 160x140 centiméteres. 2018 őszén helyezték el a templom egyik falára önálló iparművészeti alkotásként – mondja büszkén Monika.

A szakrális művész legelső rekonstrukciós munkájának kicsinyítet másolatát 2019-ben a Magyar Kézműves Remek díjjal ismerték el. Időközben zsűriztette néhány alkotását a Hagyományok Házában, ahol több is elnyerte a szakértők méltatását. – Ugyanebben az évben a református egyház megbízásából megfestettem egy kórósi templomkazetta-reprodukciót, amely egy lebombázás után újjáépített szíriai keresztyén templom falára került ajándékként Aleppóba. A kazettára az eredeti felirat helyett az „Áldás, békesség” köszöntést festettem a megrendelő kérésére. Követem a szíriai közösség oldalait, az istentiszteleteket, és olyan álomszerű és végtelenül megtisztelő, hogy ott van a munkám – mondja meghatódva. – Ugyanekkor készítettem el egy kovácshidai templomkazetta másolatát, amely Bejrútba, egy keresztyén gyülekezeti házba került.

„Monika, maga az élő lelkiismeret, az alkotásai szakrális munkák” – idézem Berze János református lelkipásztor szavait. – Tényleg szakrálisnak éli meg a tevékenységét? – kérdezem. – Onnan indultam és oda érkezem: a templom, Isten háza különleges hely, sehol máshol nincsen olyan légkör, mint ott. Valóban megszentelt tér. Ezért is olyan felemelő és csodás a kazetták motívumait kutatni, azokból tervezni, azokat festeni – kapom válaszul. Rengeteg gyönyörű festett mennyezetű templom van a Kárpát-medencében: Erdélyben, a Felvidéken, Horvátországban, de Kárpátalján is. Több évvel ezelőtt az Ormánságban jártam tanulmányúton. Rengeteg izgalmas dolgot fel lehet ilyenkor fedezni, például itt láttam a titokzatos zsoltármutató kis szekrényt, Kovácshida és Garé templomában. Ezek forgathatók voltak – már mutat is egy példányt, másolatot Monika –, hátul van egy kis rekesz, ebben helyezték el a számlapokat. Korábban részt vettem meghívottként gyülekezeti táborban, ahol a gyerekekkel festettünk igés táblácskákat – folytatja. – Az előkészület hosszadalmas: itthon lecsiszolom a falapokat, lealapozom, viszek mintát, a gyerekek kiválasztják, amit szeretnének, és akkor jön a festés. A kis kezek azt is nagyon élvezik.

Festéknyomok itt is akadnak a műhelyben, ahol tömérdek mennyiségű előkészített kis ajándéktárgy és ecset látható. Készülnek majd sorban konfirmációs ünnepségre, keresztelőre, esküvőre. Monika közösségi oldalán most az olvasható, hogy egyelőre nem fogad be megrendelést, mert sok munkával tartozik még, listázza is a határidőnaplóban: várnak sorukra a kazetták, mécsesek, perselyek… A műhelyben egy bekeretezett gyermekrajz arról árulkodik, van az unokák között is olyan, aki szeret rajzolni. A képen tulipánok láthatók „Isten virágai” felirattal…

A vedd és vidd korában élünk, amelyben az üzletek uniformizált bútorokat árulnak. A modern egyszerűség mellé hogyan tudjuk elhelyezni például a festett tükröt? – Igény kérdése, meg nyitottságé – válaszolja. – Egyre inkább vágyunk az egyedi, a maradandó, emlékezetes tárgyakra. Emellett persze az is fontos, hogy a környezetünkben harmonizáljanak a színek a lelkünkkel. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg a magyar népi hagyományokról és mai szemmel vigyük tovább azokat. A nagyszüleink kincsei lesznek az örökölt értékeink.

– Mi volt a legextrémebb kérés? – kérdezem. – Nem volt ilyen – jön a válasz. – Dehogynem, hadd segítsek – szól közbe a férje –: hogy fessél meg egy templomot. – Ó, az nem volt komoly – mondja mosolyogva Monika. – Már akkor is kedvesen megbeszéltük, hogy az nem női munka, nem véletlen, hogy többnyire férfiak dolgoztak Isten házában. Például a kovácshidai és a kórósi templomot Gyarmati János festőasztalos munkája. Nagyon szeretem az ő jellegzetes kis tulipánjait, olyanok, mint egy kis kehely. Az ő virágaiból terveztem egy kollekciót: tükröt, tálasfogast, sámlit, iratos ládát. Ez a kollekció a zsűrizésnél Hagyományos Mester Remek minősítést kapott darabonként.

– Próbálkozik saját mintával? – kérdez közbe a fotós is. – Azzal nem, csak saját elrendezéssel, megjelenítéssel. A lányom kért meg pár éve, hogy fessek nekik virágos táblát, küldött mintákat is, de azok nem álltak hozzám igazán közel, azt sokat tervezgettem, mielőtt megfestettem. Láttam más művészeknél, hogy szöveggel egészítik ki az alkotást. Így jött az ötlet, hogy a virágok közé odafestettem a legkedvesebb szavainkat: köszönöm, megbocsátok, szeretlek. A templomkazetták között is van szöveges tábla, szerepel rajta a megrendelő és a mester neve, a dátum, bibliai idézetek. Ezeket nevezzük királykazettáknak. Nem véletlen, hogy az egyik ideillő kedvenc idézetem Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutatótól ered: „A népművészet nem más, mint a szeretet közlésének eszköze.”

– A festéssel hazaértem. A helyemen vagyok, amelyet Isten készített nekem, bár évtizedeket kellett várni rá. Nagyon hálás vagyok érte. A tehetséget Istentől kaptam ajándékba, én hozzátettem a sok tanulást. Soli Deo gloria, egyedül Istené a dicsőség – mondja mintegy búcsúzásként vendéglátónk. Fonott kosárkákban kisebb ajándéktárgyak sorakoznak. – Válasszanak kedvükre! – mondja. Örömmel elfogadok egy könyvjelzőt, és egy díszt Petőfi „Szeretlek szívemmel, szeretlek lelkemmel” soraival. Fotós kollégám javasolja, nézzük meg a teraszt, sejti, hogy ott is van még látnivaló. A tavaszi délutánon a kert a legszebb formáját mutatja: harsogó zöldek, csiripelő madarak, sárga virágok mindenütt. Búcsúzásképpen Babits Mihály sorai jutnak eszembe: „Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag...”