Évszázadok adventjei

A karácsony előtti várakozás időszaka bár mindig (így most is) a jelenben történik, és a jövőre irányul, eközben nagy erővel hívogat minket arra, hogy közös és egyéni múltunkkal is kapcsolatba lépjünk.

Krisztus születése a történelmi időkben olyan régen történt, hogy személyes élményként elérhetetlen számunkra – ám az ünnephez kapcsolódó szokások, jelképek magukon hordozzák az eltelt évezredek sajátos örökségét. A tűzifa füstjétől csípős téli éjszaka, a jól ismert énekek, a fenyő és a fűszerek illata: évszázados közösségi élményként vannak velünk. Ha pedig saját adventjeinkre, karácsonyainkra gondolunk, az ünnep alkotta keretben képszerű élességgel rajzolódnak ki egyéni, családi, közösségi életünk kiemelkedő pillanatai. Úgy hiszem, különösen áldott emlékezés ez: a karácsony ünnepe még a keresztyén felekezeteken kívüli világ számára is olyan kedves, hogy annak meghittségét, békéjét még az ünnep köré telepedő, minden mértéket és képzeletet felülmúló nyüzsgés sem képes teljesen tönkretenni. Az advent (hagyományosan böjtös) időszaka a hidegre forduló időjárás és az elfogyó nappali fény miatt önmagában sem volna könnyen viselhető, de a fogyasztói társadalom extatikus felpörgetettsége a mennyi-mindent-kell-még-idén-elintézni pánikszerű nyüzsgésével robbanékony elegyet alkot.

Az elmúlt időszak során ezeket a már jól ismert és ilyesformán szinte megnyugtatóan kiszámítható kereteket először a világjárvány, most pedig a legtöbbünk életében meg nem tapasztalt borzalom, az európai nemzetek közti nyílt háború következményeként végképp szétfeszítette. Aki „embergyilkos volt kezdettől fogva”, a betegséget a globalizáció révén villámgyorsan világjárványnyá duzzasztó, majd a betegséggel és az oltással kapcsolatos félrevezetéseket is éjjel-nappal szóró médián keresztül, majd a valóságos és meghaladott történelmi korszakok ostoba kegyetlenségét felelevenítő háború által emlékeztet bennünket arra, milyen törékeny és illúziószerű a saját emberi jóságunkról kialakított hitünk. Ez nagy leleplezés és lelepleződés: lehet, hogy a karácsony a jóság és szeretet ünnepe, ám az a vélekedés, miszerint mindez az emberi természet sajátja, emberi szívből kigazdálkodott jóság volna: fenntarthatatlan. „Háborúban hallgatnak a múzsák” – ehhez hasonlóan rémesen ízléstelennek tűnik a járvány miatti lezárások utáni, háború közbeni 2022-es esztendő telén minden lelkesítő karácsonyi kuponakció és fekete pénteki ajánlat. Ha a tömegmédia és a „mondén világ” mesterséges lelkesedése nem csitul is (vagy ki tudja, talán harsányabb, mint valaha) – a harsogó ünnepi zenebona az anyagi nehézségek vagy a háború borzalma okozta kétségbeesés süket csendjébe fullad.

Nem tudom, hogyan fogunk majd emlékezni az idei év adventjére és karácsonyára. A mostani élményünk az, hogy újra és megint elbuktunk nagy civilizációs vállalásainkban, a politikai és társadalmi intézményekbe vetett hit ismét fenntarthatatlannak bizonyult. Emberi értelemben ilyen a válságkorszak: a rendetlenség és a kiábrándultság kora. Ugyanakkor az, hogy évről évre újra megszületik a fény, hogy van élet, és az életben van karácsony is, arra is emlékeztet: a magunk okozta bajban és rendetlenségben végig ott van velünk Valaki, aki képes gyógyítani a kiüresedő és elsötétülő emberi szívet. Amikor az elmúlt karácsonyokra emlékezünk – talán épp a jelenkor nehézségei miatt –, elkerülhetetlenül felidéződnek majd fájdalmas emlékek is: emberi veszteségek vagy épp az általunk elkövetett hibák, mulasztások. Mégis, a Krisztus születésére emlékeztető ünnep képes arra, amire az emberi világban talán már senki és semmi: a hozzánk közel lépő, lehajoló Isten végtelenül tiszta, elfogadó szeretetét közvetíteni. Ennek az ajándéknak az ígérete és majd eljövendő vigasztalása alapozza meg szívből jövő várakozásunkat, és teszi lehetővé, hogy ünnepet üljünk a megtépázott emberi világ körülményei közt.