Evezés és önirónia

Megérkezésünkkor Prikler György a recepció bódéjában telefonál, felesége, Ágnes vesz észre bennünket, leülünk ismerkedni a Mezítlábas büfé egyik asztalához. Mellettünk kempingezők pingpongoznak, a házaspár pedig beszélgetésünk közben üzleti tárgyalásba keveredik. Közben azért sikerül megtudni, hogy a férj mosonmagyaróvári születésű, és hogy elkerülje a fővárosi kavalkádot, egyetemre Szegedre iratkozott be. Ott talált rá a református gyülekezetre, majd párjával Hódmezővásárhelyen vállaltak állást a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban. György gyermekkora óta pecázással és sátorozással tölti el nyarait a Szigetközben barátjával, Janics Istvánnal. Vele alapították meg a Szürke Hód kenutúrákat szervező vállalkozást, majd építették fel a Cikolaszigeti Kisvesszősi Kempinget, amelyben ülünk.

Priklerékkel lesétálunk a kemping dunai részéhez, a fák árnyékolta partot kenuk sora és pár vadvízi kajak foglalja el, leülünk egy faasztalhoz, mellettünk sátrak hevernek. A házaspár hátánál a nap Holt-Dunára eső sugarainak csillogását a parti árnyék szelídíti meg.

A feleség Miskolcról származik, férjével Szegeden ismerkedett meg, négy év jegyben járás után házasodtak össze. Első lányukra, Borira hat évet vártak, ezalatt orvostól orvosig jártak, furcsa szituációkba keveredtek, sokat imádkoztak és Ágnes humorérzékére is szükség volt.

– Rosszulestek a családtagok erre irányuló kérdései, nem szívesen teregettem ki mindenkinek a küzdelmeimet – emlékezik vissza az édesanya, aki az érdekes szituációkra is kitér. – A nő egyedül éli meg a vizsgálatokat, beavatkozásokat; a megalázóbb helyzeteket a humorom segített elviselni, igyekeztem megtalálni, hogyan nevethetnék önmagamon. Az intim vizsgálat közben jöttek-mentek a beteghordozók, műtős fiúk, a szegedi klinika nőgyógyászatán megtörtént, hogy csaknem tizenöt egyetemista nézte végig a vizsgálatot. Nem egyedi eset, ilyeneket élünk át nőként, ha nem jön a baba, és segítséget kérünk. – Meg lehet szokni a helyzetet? – kérdem. – Nem, de elfogadni igen, ehhez kellett a humor – érkezik Ágnes válasza. A házaspár gyermekei, Borbála, Dorka és György végül természetesen fogantak meg.

– Fiatalként még volt időnk, voltak lehetőségeink, az örökbefogadástól sem zárkóztunk el – teszi hozzá könnyedén György. – A meddőség általában a nőket viseli meg jobban. A párunkkal mindent megbeszélhetünk, viszont a kényes szituációkat egyedül éljük meg – magyarázza a feleség. – Az érdeklődők – a legjobb szándék mellett is – hozzánk fordulnak a kérdéseikkel, és csak a legritkább esetben a férfihoz. Nőként és keresztyénként sem egyszerű jól kezelni az ilyen helyzeteket: hárítani, vagy egyszerűen világossá tenni, hogy erről nem akarok beszélgetni – tette hozzá Ágnes. Az édesanya hangsúlyozza, nem érezte szerencsétlennek magát, nem vádolta az Urat. A krízisben a családja összezárt, és közelebb került Istenhez.

Közben eljön a kenutúra ideje, Györggyel vízre szállunk. Kollégájával kiválaszt két járművet, miközben felvilágosít a kajak és a kenu közötti különbségekről. A kajak hajóteste keskenyebb, az ember közelebb ül benne a vízhez, és a kéttollú evezővel mindkét oldalon húz, a kenu teste középen szélesebb, ezért stabilabb, biztonságosabb, és kicsit lassabb is. A fotós az ennél is stabilabb vadvízi kenuba ül, gyakorlott kormányosa a garancia arra, hogy a gépe nem esik vízbe.

György behúzza a kenut a folyóba, hátraül, elrugaszkodunk a parttól, a madarak tovább énekelnek, ő ritmusosan evez, a kenu kellemesen himbálódzik. Rutinosan beszél a Szigetközről, hangsúlyozza, hogy a Duna a Bécsi-medencéből a Dévényi-kapunál kiérve a Kisalföldre hordalékkúpot épített magának, ezen mint egy deltatorkolatban terült szét a folyó, amelyet az 1800-as években kezdtek el szabályozni. A csehszlovákok 1992 októberében a bős–nagymarosi vízlépcsőbe, azaz magukhoz terelték el a Duna vizének nyolcvanhárom százalékát. Hogy Magyarországon megmentsék a szigetközi mellékágakat, Dunakiliti mellett 1995-ben fenékküszöböt építettek. Az Öreg-Duna medrét elválasztották a holtágrendszertől.

György azt is elmondja, hogy a helyi pecások szerint húsz-harminc százalékra zsugorodott a halállomány. Bár a melegebb, állóvizes ágakban jól ívnának, az Öreg-Dunáról nem tudnak fölúszni a zárak miatt. Sokkal kevesebb a hal, és emiatt szerényebb a madárvilág is.

A családfő 91-es sátorozásain már látott itt hódokat, akkoriban ritkaságnak számított, viszont mára elszaporodtak, embertűrők lettek, esténként a kenuktól csupán egy-két méterre úsznak el, és szívesen rágcsálnak a környéken. A Szigetköz jellegzetes állata a szürke gém, de a folyó turistákkal nem hajózható szakaszain fekete gólyák is fészkelnek. A kenustérképen nem véletlenül jelölik ezeket a területeket piros vonallal, ugyanis fokozottan védett állatok Magyarországon.

Körülöttünk szitakötők repdesnek, a vízben és a parton sem látunk szemetet. – Ausztriából és Szlovákiából nem jön, viszont Hódmezővásárhelynél a Tiszán, a Körösökön vagy a Maroson evezve sok hulladékkal találkozunk, sajnos romániai barátaink még nem figyelnek erre. A Tiszán a Kiskörei vízlépcsőnél megszűrik a hulladékot, viszont a Maroson semmilyen szemétgondozás nincs, szedegetjük is – méltatlankodik a kormányos. György ezért magánakcióba szokott lendülni, viszont nagyon hamar, fél óra alatt megtelik a kenuja tíz-tizenöt zsáknyi PET-palackkal.

Az Alföldi Szabadidő Egyesület elnökségi tagjaként részt vesz szemétgyűjtő kirándulások szervezésében, ezeken két és négy kilométer közti szakaszt járnak be. Közreműködtek az idei PET-kupa szemétszedő-hajóépítő vetélkedő megrendezésében is. Csaknem négy köbméter hulladékot gyűjtött négy nap alatt a mintegy negyven PET-kalóz. – Így sem sikerült kitisztítanunk a Marost, a folyó Szegednél torkollik a Tiszába. Egy hónap elteltével ugyanannyi szemét lett, mint mielőtt összeszedtük.

Kiszáradt fatörzsek fehérlenek a folyón, lassan haladunk a kenuval, de elbeszéljük az irányt, és belehajtunk egy szomorúfűz lelógó ágaiba. Nevetünk rajta. Györgytől megtudom, hogy a Holt-Duna mélysége eltérő, a kavicsos, kisebb ágakban bokáig ér a víz, a szélesebbekben három-négy méter is lehet. Azt is elárulja, hogy nemzetközi osztályozás szerinti White Water besorolású vadvizek nincsenek Magyarországon. A síkvizek szerinti osztályozásban a Rába, a Sajó, a Hernád vadvízi jellegű, főként áradáskor. Félvadvizes kenuzást a Kárpát-medencén belül Erdélyben, a Körösök felső vidékén, a Sebes-Körösön szoktak szervezni. A túravezető a sátrat csak összerakva szereti, nem bajlódik vele, inkább a szabad ég alatt alszik, ahogyan gyermekkorában.

Az evezés fortélyait a nyugodtabb vizeken érdemes megtanulni, így a sebes sodrásban sem borulunk fel. György vezetett kenutúrát már gyengénlátóknak is. – Vidám társaság volt, a segítőknek és nekünk, túravezetőknek különlegesebb élmény volt, mint nekik. A Tisza mártélyi holtágának védett vízinövényét, a sulymot is megnéztük.

Kormányosom a vizet tartja természetes közegének. Családjával tíz hónapot töltenek Hódmezővásárhelyen és kettőt a Szigetközben. Feleségével tanáremberek. Az arányt megfelelőnek véli, a tanítástól elfáradva rekreációs tevékenységként éli meg a nyári munkát. – Beülök a kenuba, és amikor ellököm magam a parttól, az összes iskolai problémát a szárazföldön hagyom – hangsúlyozza a családapa. – Szerencsére nemcsak nyáron evezünk a Szigetközben, hanem tavasszal és ősszel is. A hétvégéken elég sok folyóra kijárunk, ilyenkor kikapcsolódom, és egészen másképpen fáradok el, mint tanárként. Iskolakezdéskor én vagyok az értekezletek résztvevőinek legboldogabbika, hiszen végre nem evezek, hanem egy széken ülhetek, és kellemesen kipihenhetem a nyári fáradtságot. Addigra már hiányoznak a diákjaim, az osztályom, jó őket újra látni és hozzákezdeni a tanításhoz. Másképp nem is menne az iskolai robot.

Kenuzás közben sok emberrel találkozik. – Nem tudatos, viszont négy-öt óra közös evezés után a beszélgetésben valahogy mindig a megváltó Jézus Krisztusnál lyukadok ki. Keresztyén csoportok is kempingeznek nálunk, szeretek velük reggeli áhítatokon együtt lenni, Jézus Krisztus szeretete napközben is átsüti a kenutúrákat.

Fölvetem Györgynek, hogy vajon Jézus hol ülne a kenunkban. – Neki nem kell beleülnie, mivel velünk evez. A kormányos mindig hátul van, ha azt szeretnénk, hogy ő vezesse az életünk kenuját, akkor ott lenne a legmegfelelőbb helye.

Partra szállunk, és csatlakozunk Ágneshez a hűvösben. Kacagva veszi észre, ahogyan csaknem tizenöt tinédzser egyszerre viszi a partról a vízhez a megszállni kívánt kenut. Valóban kedves jelenet, csapatépítő szándék húzódhat a háttérben, de lehet, hogy csak bohóckodnak.

Priklerék a Bethlen Gábor Református Gimnázium pedagógusai Hódmezővásárhelyen. A feleség magyartanár és általános nyelvész. Korábban mindketten tartottak református hittanórát is. – Vajon mi érdekli a fiatalokat Istenből, és mi az, ami nem? – kérdezem. Elgondolkodnak, majd elsőként Ágnes válaszol. – A diákok nyitottak arra, hogy személyes kapcsolatunkban őszintén beszéljünk nekik a hitünkről, olykor még a bajainkról is, mégis nehéz őket megszólítani. Akárhonnan nézzük, mi öregszünk, a gyerekek pedig gyerekek maradnak, és a korkülönbség egyre nő, más dolgok érdekelnek bennünket, mint őket. Máshogyan kellene próbálkozni – véli a tanárnő.

– Tizenöt éve végzett osztályaimmal máig tartom a kapcsolatot – teszi hozzá György –, évente összejárunk. Tudják rólam, hogy keresztyén vagyok, ismerik az életem válaszait, ismerem a kérdéseiket, jókat beszélgetünk ezekről, mégis más megoldásokat találnak. Városi gimnáziumban tanítunk, nem a fél ország református szülői hozzák hozzánk a gyermekeiket, hanem a környékbeliek, esetleg szentesiek, szegediek. A diákok többsége vallástalan közegből érkezik, ennek megfelelően kevésbé elhivatottak, keveset tudnak Jézusról, Istenről. Tőlünk hallanak róluk, mégis mennek a maguk útján. Az evangéliumot, a magot nem erőszakosan hintjük el, lehet, csak társasozunk a diákokkal, a tábortüzek mellett ungame-ezünk, amelyben kérdésekre kell válaszolni: Milyen filmet szeretsz? Ki a példaképed? Ilyenkor Jézusról beszélek, a gyerekek nem elutasítók, de emiatt még nem fognak hozzá fordulni, és ez nem is várható el, az Úrra bízom őket.

György matematikát, informatikát, biológiát tanít. Egy idő után megunja az egyhangúságot, ezért is tartják karban az új benyomások. A programozó matematikusi diploma megszerzése után matematika- és biológia-, majd informatikatanárnak tanult tovább. – Sípos Ete Zoltántól szerzett dogmatikai ismereteinkkel szinte tanulás nélkül szereztük meg feleségemmel a vallástanári diplomát. Most főként matematikát tanítok, az órákon annak összefüggéseiben szeretek fürödni – mondja nevetve.

Ágnes rengeteget olvas. A magyar irodalom legkiemelkedőbb alakjának Arany Jánost véli balladaköltészetével. Számára egy három-négyszáz oldalas könyv épp hogy egy napra elegendő. Év közben a kötelezők újraolvasásával szórakoztatja magát, viszont nyáron saját kedvére választ forgatnivalót, ottlétünkkor egy skandináv krimit lapozott újra. Bár gyermekként ő is próbálkozott versek, prózai szövegek írásával, sosem jutott eszébe, hogy pénzkereseti forrásként tekintsen ezekre. A nyelvész szerint íróvá, költővé az ember Isten adta tehetsége mellett csak rengeteg munkával és fanatizmussal válhat, nem könnyű szakma, precizitást és áldozatot kíván, és sok tanulást.

Az édesanya istenélményeire terelődik a szó. – Ő mindig, nem csak a nehézségekben van jelen az életemben – mondja határozottan. Ágnes Covid-túlélőként tekint magára, a betegség után megkínozta a poszt-Covid-szindróma is, maradtak egészségügyi problémái, máig nem jött vissza az ereje, de hangsúlyozza: életben maradt. Tizenhárom napot töltött magas lázzal, erős köhögéssel kórházban. Valószínűsíti, az akkori alacsony oxigénszintje miatt nem emlékszik a történtekre.

Megkérdezem Györgyöt, akkoriban miért imádkozott. – Hogy Istennek legyen meg az akarata – érkezik a válasz. Kissé értetlenül állok előtte. – Ő jobban tudja! Nem? Amikor a feleségem kórházba került, két napig teljes bizonytalanságban éltem, intenzíves orvos barátunk sem biztatott. Azt gondoltam, Áginak jó dolga lenne a mennyországban, mi meg kibírjuk valahogy, amíg oda nem érünk. Számoltam azzal, hogy egyedül nevelem fel a három gyermekünket, azt sem tartottam volna véletlennek. Szívem kérése Jézushoz, hogy a mennyországba kerüljenek. Persze ez rajtam is múlik, de nem mindig sikerül jól példát mutatni. Ha a feleségem élete lenne az ára, hogy elinduljanak Krisztus felé, akkor legyen meg az ő akarata. Könnyű ezt mondani, mert bár fogalmam sincs, hogyan dolgoztam volna föl Ági halálát, de ezek a Bibliából megtanult racionális érveim – nyomatékosítja az édesapa.

Ágnes ezzel ellentétben biztos volt az életben maradásban. Ő is hangsúlyozza, hogy mindennek oka van. Élete krízishelyzeteiben megerősíti annak a tudata, hogy Isten annyi terhet ró rá, amennyit elbír, ez is erősítette a kapcsolatukat. – Úgy gondoltam, ha itt kell lennem a Covid-osztályon, még ha meg kell is halnom, az nekem úgy lesz jó – mondja kissé izgatottan, de magabiztosan Ágnes.

György veszi át a szót: – Áginál azért volt könnyen átgondolt a reakcióm, mert hét évvel ezelőtt síbalesetben eltörtem a gerincemet. Felépültem, de az első két hónapban az addig csak elméleti keresztyén válaszaim megérlelődtek. Mi miért történik? Hova tartunk? Mit akarunk? Melyek az élet fontos dolgai? Nem tudtam, hogy lebénulok-e, életem végéig fájdalmaim lesznek-e, vagy teljesen felépülök. Az akkori következtetéseimet a covidos helyzetben jól tudtam használni – hangsúlyozza a családapa. Azzal folytatja, hogy gondolkodásuk középpontja a kapcsolatuk Jézus Krisztussal, ennek része az imádkozás, a Biblia olvasása, a gyülekezeti alkalmak, a vasárnapi istentiszteletek látogatása. György férfikörbe jár, és bibliaórákat tart a gimnáziumban. Pipázik is, azt tisztogatja ottlétünkkor. Kérdésünkre elmondja, hogy ritkán gyújt rá, nem nagy pipás, többnyire csak nyáron, a kenuban veszi elő, hiszen ahhoz idő kell, legalább fél óra. Nikotinfüggősége sosem volt, év közben is csak vasárnaponként gyújt rá, ha leül barátokkal beszélgetni. – Vízi emberként hozzátartozik az imázsomhoz – tréfálkozik a túravezető a Tüskevár Matula bácsijára utalva.

Ágnes inkább szárazföldi asszonyság, ő várja meleg étellel kenus barátaikat egy-egy hosszú túra után. Elkísér nyári főzőhelyére, egy hatvanliteres kondér mellett állunk meg, amely éppen üres. Munkához csakis főhős társaságában lát hozzá, egymás után forgatja a fakanalát és az éppen aktuális könyv lapjait. – Olyan éhesen jönnek ki a vízből a túrázók, hogy mindegy, mit esznek, mindent finomnak vélnek – szerénykedik nevetve a családanya.

Lassan hazaindulunk, de Györgytől búcsúzóul megtudjuk: „kivagyi” emberek messze elkerülik a kenukat, mivel a szívük mélyén nagyon is félnek kilépni a komfortzónájukból.