„Esmérd a Teremtőt az ő munkáiból”

A laikusok számára hogyan foglalná össze a könyve címében is szereplő, elvont hangzású fizikoteologizmus fogalmát?

Egy tanról, világképről, eszmetörténeti irányzatról van szó, amely a XVIII. századi Európában a teológiai, filozófiai és kultúratudományi gondolkodásnak fontos része volt. Egyaránt megtaláljuk természetismereti, teológiai, filozófiai tárgyú munkákban, kegyességi, liturgikus jellegű írásokban és szépirodalmi művekben. E nézetrendszer szerint a természet megismeréséből is következhet Isten megismerése, a természet vizsgálata tehát a szentírási kinyilatkoztatáshoz hasonlóan az üdvösség felé terelhet. Új könyvem elsőként tárja fel áttekintő módon e szellemi irányzat korabeli hazai forrásanyagát kéziratokból, nyomtatványokból. E munkám nem kis részt a Debreceni Református Kollégium és a Sárospataki Református Kollégium gyűjteményében folytatott kutatásaim eredménye; nagyban alapozok korabeli nyugati egyetemeken tanuló protestáns peregrinus diákok olvasmányaira, előadásjegyzeteire, feljegyzéseire.

Mondhatjuk, hogy már a természetfilozófus, fizikus, matematikus és csillagász Newton is a fizikoteologizmus irányzatának képviselője volt?

Nem számít annak, de mintaként szolgált életművével. A fizikoteologizmus nyugat-európai és hazai képviselői kiemelten alapoztak a nagy angol tudós kísérleti és elméleti fizikai okfejtéseire, illetve rokon volt a világképük az övével, mint ami egyszerre természettudományos és vallásos. A sárospataki Szombathi János tanár például így méltatja Newtont egy professzor kollégájáról szóló gyászbeszédében, szembeállítva a vallástagadó tudósok sokasodásával: „Newton, ama nagy Newton, a’ki világosságra hozta a’ világosságot, a’kit az egész tudós világ bámult, a’ Keresztyén Valláshoz különös buzgósággal viseltetett.” 1790-es a gyászbeszéd keltezése, akkorra a fizikoteologizmus már hitvédelmi töltetűvé vált, illetve alkonyához érkezett.

Száz évig sem virágzott ez az irányzat?

Ennél hosszabb életű volt; a XVII. század végétől követhető nyomon, s nálunk 1793-ban jelenik meg egyik fő nyugati képviselője, a szintén angol William Derham grandiózus műve, Segesvári István fordításában, Physico-Theologia, azaz az Isten Lételének és Tulajdonságainak a’ Teremtés munkáiból való megmutattatása címen. Ez a fizikoteologizmus magyarországi recepciójának lényeges állomása, igaz, összegzés és visszatekintés is.

A könyvben rengeteg szó esik két latin kifejezésről: theologia naturalis, theologia revelata. Mit jelentett ez abban a korban?

A két fogalom az istenismeret (cognito Dei) Szent Ágoston óta tételezett két tartópillérének számított. A theologia naturalis a természetismeretet jelenti, a theologia relevata a Szentírásban Isten szavai által kijelentett igazságot. A kettő nem mindig volt egyensúlyban. A könyvemben idézek Károlyi Gáspártól egy részletet a Vizsolyi Biblia elöljáróbeszédéből. Első teljes Bibliánk fő fordítója 1590-ben egyértelműen a theologia revelata elsőbbségét hangoztatta, mondván, Isten megismerése leginkább a Szentírás által történhet meg, és csak másodlagosan a természet szemlélése és tanulmányozása révén. A XVIII. századra felzárkózott a theologia naturalis a revelata mellé, és fontossá vált a kettő egyensúlyának kérdése. A természet megismerését az istenismeret részeként vagy eszközeként tekintették a fizikoteologizmus hívei. Szerintük a kettő egysége nem bontható föl, mert egyik erősíti a másikat.

Amikor gyülekezeti istentiszteleten a 19. genfi zsoltárt énekeljük – „Az egek beszélik / és nyilván hirdetik /az Úrnak erejit. / Az ég mennyezeti / szépen kijelenti / kezének munkáit…” stb. –, a theologia naturalisról van szó?

Természetesen.

Idevág Pál apostol eszmefuttatása is a római levél első fejezetéből, mely szerint Isten „láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva”?

Azzal együtt, hogy előtte, utána Pál apostol az evangéliumról – vagyis a theologia revelata nevében – beszél. Leggyakrabban egyébként a teremtés himnuszaként is emlegetett 104. zsoltár válik a fizikoteologizmus gondolatrendszerének biblikus hivatkozási alapjává. Monumentálisan, egyszersmind aprólékosan jelenik meg képeiben a teremtés munkája, rendje, illetve a teremtés örök, célszerű működése. A zsoltáros szól az őselemekről is, már-már a létezők és az élőlények leltározásába is belefog. Így kiált fel: „Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal.” A XVIII. században ennek alapján is általános nézet, közmegegyezés volt, hogy minél inkább megismerjük a természetet a tudomány eszközeivel, annál inkább Isten megismerésére juthatunk.

Honnan a szerzők szinte határtalan lelkesedése? Az új természettudományos ismeretek korabeli özöne és a vallásosság erős jelenléte együttesen idézte elő?

A fizikoteologizmus mélyen vallásos szerzőinek jelentős része a természetismeret és istenismeret együttes élményét valóban felfokozottan élte meg. Mondjuk ki: ezek a szerzők a maguk korában rajongtak a tárgyukért. A zürichi Johann Jakob Scheuchzer a Physica Sacra, oder geheiligte Naturwissenschaft – A Physica Sacra, avagy szent természettudomány – című fő művében gyakran írja bele egy-egy gondolatmenetébe vagy metszetillusztrációja mellé: „In majorem admirationem rapit!”, azaz: „Még nagyobb csodálatra ragad!” Alighanem túlzás persze, amikor némelyikük a természetismeret igazságait már-már a hitigazságok szintjére emeli, a természeti jelenségeket szakralizálja. Mindenesetre az itthoni követők is hatalmas érzelmekkel taglalják a tudományos újdonságokat. Például a „nagyot mutató üveggel” – mikroszkóppal –, illetve a „messzelátó tső” – csillagászati teleszkóp – tökéletesítése által feltáruló makro- és mikrovilág végtelenségéről és hasonlóságáról. Ezek elfoglalják helyüket a korabeli kegyességi irodalomban is, lásd Gombási István erdélyi lelkipásztor nyomtatásban fennmaradt prédikációit. De pusztán egy szivárványról szóló – egyszerre természettudományos és üdvtörténeti irányú – fejtegetés is hordozza ezt a hangoltságot…

A könyvében sok érdekes példát találunk a szivárvány témájának korabeli feldolgozására. Megkapó közöttük Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi lelkész és költő verse.

Ez a vers – Más Rövid Kegyes Elmélkedés A’ Szivárványról – Szőnyi Gyermekek Fisikája címmel megjelent elmélkedés- és versgyűjteményében található. A 42. genfi zsoltár dallamára, ritmikájára és rímképletére készült. A hódmezővásárhelyi lelkész elragadtatása a természeti jelenségen túlmutatóan Istent illeti. Bizonyítja ez a nyelvi szépségével is izgalmas versszak is: „Vízre színeket festeni / Festék nélkül csak tűzzel, / Oly dolog, mely tsak Isteni / Bölts elmével és kézzel / Nagy tsudánkra készülhet: / Isten tsak maga tehet / Igy tüzet vízzel egyessé, / És kár nélkül elegyessé.” Ez még ugye a theologia naturalis, de a következő strófában már a theologia revelata gondolata is megjelenik: „A’ tűznek e’ szövetsége / E’ szép ívben a’ vízzel / Addig tart, míg világ vége / Fel fog fordulni tűzzel; / Mert Isten szövetsége / Mellyet Nóéval szerze / Eddig ’s nem tovább tartó lész, / Ekkor tűz, vizet vesztő lész.” Szőnyi Benjáminról tudni kell: jeles gyülekezetiének-szerző is volt, Szentek hegedűje című könyve sok kiadást élt meg. Jelen gyülekezeti énekeskönyvünkben is öt éneke található, igaz, nem azok, amelyekben felbukkan a fizikoteologizmus hatása.

Mi történt a XVIII. század végére ezzel az irányzattal?

Először is az egyensúly a theologia naturalis és a theologia revelata között, az utóbbi rovására, felbomlott, holott a fizikoteologizmus jobbjainak az volt a fő céljuk, hogy a kettőt egyensúlyban tartsák. Ebből adódott a mélyen vallásos szerzők hitvédelmi reflexe, nálunk is. Említettük már Derham művének fordítását. Ezt a debreceni tanulmányai után 1787–88-ban Hódmezővásárhelyen rektorkodó Segesvári István végezte el. Erre elöljárója, Szőnyi Benjámin vásárhelyi lelkész ösztönözte. Szőnyiben a ’90-es évek elejére már megerősödött az aggodalom, hogy az említett egyensúly végzetesen felbillen, helyette a „naturalismus” válik meghatározóvá, mint az elvallástalanodás és istentagadás eszköze. Ezért a Bécsben 1793-ban kinyomtatott Derham-könyvhöz olyan verses ajánlást írt, amely körültekintésre intette az olvasókat. Hetvenkét strófás művében ilyen sorokat találunk: „A Ratió ma is így bolondoskodik, / Ha a’ Vallás nélkül maga okoskodik. / Félő, hogy ha terjed Naturalismus, / Mint meg-esett, ki kél abból Atheismus. (…) Te igaz keresztyén vigyázz és imádkozz, / Vallástalanságot kerülly, gyülölly és átkozz…” Könyvem utolsó fejezete ezzel a problémával foglalkozik. Sárospatakon ugyanis találtam olyan kéziratos teológiai disputációkat, amelyek jelentős része a fizikoteologizmus tematikájában fogant, de ott már a theologia naturalist a vallástalanság eszközének, útjának gondolják.

Végül is miért áldozott le a fizikoteologizmus csillaga?

A XVIII. század vége felé a szaktudományok, amelyek addig kölcsönhatásban voltak egymással és a teológiával, egyre jobban elkülönültek egymástól. A felvilágosodás elvallástalanodott, harcosan ateista ága is egyre inkább hódított.

A felvilágosodásnak egy részlete vagy társutasa, netán ellenhatása volt a fizikoteologizmus?

A francia felvilágosodásnak olyan attribútumai voltak, mint az ateizmus, a társadalmi radikalizmus és a francia forradalom maga. Ezek Franciaországban tényleg léteztek, de a francia csak egy szegmentumát jelenti a felvilágosodásnak. A felvilágosodás német változata sokkal tagoltabb, így jól összefért a hitvalló jellegű fizikoteologizmussal, számos alakja Svájcban és Németországban ennek az áramlatnak is szerzője volt. Kölcsönhatásba lépett a fizikoteologizmus még a korabeli hallei pietizmussal is.

Tehát a magyarok „vigyázó szemüket” nem Párizsra, hanem a német nyelvterületekre vetették…

Igen, mert amit hívő szívvel kerestek, ott virágzott a legjobban. Írom a könyvemben is, hogy a szóban forgó tematika milyen bőségesen jelenik meg a német kegyességi irodalom prózai és verses műfajcsoportjaiban: prédikációkban, áhítatokban, egyházi énekekben, vagy éppen temetési búcsúztató költeményekben. Ez mindegyik minta volt az irányzat itteni megteremtőinek.

Miért lehetett, hogy a magyar református teológusok és természettudósok korán, már az 1710–20-as években felfedezték maguknak ezt a szellemi áramlatot?

Büszkék lehetünk arra, hogy a magyar protestáns ifjúság peregrinációja rendkívül kiterjedt volt. Főleg Nyugat-Európában tanultak sokan, ezen svájci, holland és német egyetemeket kell érteni. Éppen ott működtek azok a professzorok, akik a meghatározó, mintául szolgáló könyveket írták. Az 1720-as években Kocsi Csergő István – Kocsi Csergő Bálint gályarab prédikátor fia – Zürichben, Franekerben és Utrechtben tanult. Az 1720–21-ben keletkezett diktátumai, amelyeket híres zürichi professzora, Scheuchzer előadásain jegyzett le, megvannak Debrecenben. A már többször említett Szőnyi Benjámin is kivételes képességű vándordiákként vált fogékonnyá a szóban forgó tanokra; főleg mert odera-frankfurti tanulmányai után Hollandiában, Leidenben és Utrechtben volt egyetemi hallgató.

Az emberi testről ilyen nyelvi erővel írja Szathmári Paksi Pál egy verses búcsúztatójában: „A’mik tartják e’ nagy Világ kerületit, / Egymáshoz foglalván sok tekerületit, / Épp ezek őrizik testünk épületit, / És sok mesterségnél munkásbb készületit.” Miért hiányoznak a könyvkiadásból ezek a szépségek?

Annyi bizonyos, hogy ezeknek a szerzőknek modern, populáris kiadásuk nincs. Holott nemcsak tudományos szempontból volna hasznos a közrebocsátásuk, hanem azért is, hogy ezt a valóban értékes szövegtípust, amely a XVIII. században az általam ismertetett irányzatnak – ez megmutatta, hogy tudomány és hit jól megférhetnének egymással – a magyar nyelvű közvetítője volt, megismerhesse egy erre fogékony közönség. Nem mellesleg mind szellemileg, mind nyelvileg megelőlegezték, előkészítették Fazekas Mihály és Csokonai Vitéz Mihály fizikoteologizmus hatását mutató munkáit és költői nyelvezetét.