A családomban mindenki lelkész, felmenőleg is. Nemcsak mindkét nagyapám, de az egyik nagymamám is lelkész volt, sőt, az egyik üknagyapám is, ahogyan a szüleim és két öcsém, de még a sógorom és a nagybátyám is. Egyértelmű, felnőve megismertem az egyházat belülről, ami nagyon jó, mert emellett, a szakmai életem, a pályafutásom okán, kívülről is rá tudok tekinteni. Aki kívülről és belülről is látja az egyházat, az kétszer annyit lát, mint aki vagy csak kívülről, vagy csak belülről néz rá. Ez a látásmód az egyház számára is hasznos.
Ilyen háttérrel és a máshol is megszerzett tapasztalatokkal hogyan látja a református egyház jelenlegi és jövőbeni helyzetét?
Református egyházunk hierarchiája, szervezete a népegyházi keretekre épült. Ezek a népegyházi keretek viszont megszűnőben vannak, és a korábbi helyén egy más minőségű, más szociológiai összetételű egyház tagság van létrejövőben. Azt tapasztalom, hogy a hagyományozott vallásosságból, a népegyházi jellegből, a társadalmi változások okán egyre inkább a hitvalló egyház felé haladunk. A beleszületett vallásosság mellett egyre inkább teret nyer a tudatos vallásosság, az egyháztagság tudatos felvállalása és megélése. Ez nagy örömmel tölt el, de a hitvalló egyházat, a jövő egyházát szervezetileg is másképp kell felépíteni.
Mit jelentene ez a váltás? A mostani struktúra teljes felborítását?
Jelenleg négyszintű az egyházszervezetünk: a legfontosabb, az alapszint az egyházközség, amire a jövőben is építkeznünk kell, és erre épül három vezetői szint. Az egyházmegye, az egyházkerület és az egész egyházat összefogó zsinat. A hitvalló egyháznak azonban a mostaninál jóval egyszerűbb hierarchiában érdemes működnie. Erre alapot ad az, hogy a mai információs technológiákkal sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudjuk elérni az egyházközségeinket is. Például a hivatalos érintkezésben most már nem kell a postára hagyatkozni, mert bármilyen körlevelet email útján nagyon gyorsan bármilyen nagy körhöz költségmentesen tudunk eljuttatni. Ezért véleményem szerint az egyházmegyék szerepének fel kell értékelődnie, mert ez a természetes szervezeti egység, jól átlátható, jól átfogható közösség. Ezzel szemben, nem vagyok biztos benne, hogy az egyházkerületeknek ilyen súllyal és szereppel kell jelen lenniük. Az utóbbi hierarchiaszintnek nagy költséggel jár a fenntartása, míg a hozzáadott értékét nem teljesen látom. Egy-egy egyházkerület működtetésének az évi pluszköltsége összemérhető egy templom felépítésének a költségeivel. A zsinat összefogó szerepe változatlanul fontos. Az egyházkerületi hierarchiaszint leépítésével egyszerűsödő egyházszervezet pedig költséghatékonyabban működtethető.
A vezetői szintek egyszerűsítése adott esetben segíthet, de valószínűleg más változásokra is szükség lenne a jövő egyházában.
A református egyháznak is le kell követnie azokat a társadalmi, demográfiai, szociológiai folyamatokat, amelyek Magyarországon az elmúlt több mint húsz évben lezajlottak. Az emberek élettere máról a falvakból áttevődött a városokba. Ha a magyar lakosság döntő többsége a városokban él, akkor a református gyülekezetek, templomok döntő többségének is a városokban a helyük, hiszen ott vannak az emberek. Utána kell mennünk az embereknek. Meg kell alapítanunk az új városi gyülekezeteket, a közegyháznak pedig anyagilag is segítenie kell ezeket az új gyülekezeteket. Az egyházunknak az az érdeke, hogy minél hamarabb minél több erős, nagy gyülekezet jöjjön létre. Tehát nem szabad megvárni, hogy a kis közösségek erősödjenek meg önmaguktól, hanem központi segítséget kell nyújtani ezeknek az új gyülekezeteknek a templomaik, a parókiáik, az infrastruktúrájuk kiépítéséhez. Ahogy korábban említettem, a feleslegessé vált hierarchiaszint kiiktatásával forrásokat tudunk erre a célra felszabadítani.
Ez mindenképpen kényes felvetés, akár lehet logikus is, hiszen nagyon sok olyan anyaegyházközség van, amely már rég nem képes önállóan létezni, sem anyagilag, sem demográfiailag. Honnan lenne meg a kellő egyházpolitikai akarat a vázolt átalakításhoz?
Lemaradtunk a társadalmi folyamatoktól, mert a gyülekezeteink döntő többsége még mindig falvakban található. Így most erőltetett menetre van szükség ahhoz, hogy ezt a lemaradást behozzuk. Tisztában vagyok vele, hogy a falvakban vannak őseink templomai, sírjai, de az unokák már nem ott élnek. Élő gyülekezetekre van szükségünk. Ha mi nem lépünk, akkor lépnek majd más történelmi egyházak, vagy éppen az új kisegyházak.
Ki merné azt meglépni, hogy városias jelzővel lássa el a református egyházat és ehhez még a szervezetét is hozzáigazítsa?
Az egyházunknak nagyon hosszú és értékes múltja van, ezért a társadalmi folyamatokra lassabban reagálunk, és kevesebb kockázatot vállalunk fel. Amikor a református egyház jövőjéről gondolkodunk, mégis azt kell elérni, hogy például a presbitériumok ne nyugdíjas-találkozóként funkcionáljanak, hanem a testületeinkben az aktív, gazdaságilag is aktív, az egyházat anyagilag is támogatni képes egyháztagok helyet kapjanak. Életkorilag a presbitériumok összetételét szét kell húzni: az az egészséges, ha a presbitérium összetételében a harmincas fiataloktól a hetven-nyolcvan évesekig valamennyi korosztály homogén módon jelen van. Szakítani kell azzal képzettel, hogy a világi oldalon csak a tapasztaltabb, idősebb korosztályban összpontosulhat a vezetők összetétele. A fiatalabb, vagy éppen középkorú, a világi pozíciójában már többször bizonyított korosztály aktívabb szerepvállalására van szükség az egyházunk megújulása érdekében. Azt gondolom, eljött a generációváltás ideje. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, ezek, a ma még újszerűnek ható – szerintem inkább agyonhallgatott – gondolatok rögtön előre fognak törni, és ez olyan pezsgést hozhat az egyházi életünkbe, ami pezsgésnek pozitív hatása lesz az egyházunk teljes létére. Például az adakozásban is, gondoljunk csak arra, hogy egy cégvezető milyen sokat tud tenni az egyházunkért anyagi szempontból is.
Szervezetről beszéltünk már, de most említette az anyagi szempontokat is. Hogyan lehetne jól működtetni a református egyházat e téren?
Amikor a presbiterek megkérdeztek, hogy mit kellene csinálni gazdálkodási szempontból, akkor azt tanácsoltam, amit minden alapítványnak, jótékonysági szervezetnek is el szoktam mondani: egy évi teljes működés forrásának kell tartalékban lennie, mert akkor bármi történik velünk, bármilyen változásra van egy teljes évünk felkészülni. Amióta ezt kifejtettem a saját gyülekezetemben, komoly a törekvés arra, hogy kialakítsuk ezt a jelentős tartalékot. Ne felejtsük, a teljes éves működés fedezetére van szükség, hiszen a mai gyülekezeteknek épületeik vannak, lelkészük, adott esetben több hitoktatójuk. Nagyon jó úton haladunk ebbe az irányba, egy-két éven belül meglehet ez a tartalék, miközben Budapest egyik legkisebb gyülekezetéről, a Külső-Józsefvárosiról van szó.
Ezzel a pozitív képpel szemben a református gyülekezetek jelentős része nem önfenntartó, belső egyházi segítségre szorulnak. Mennyire tud a saját gyülekezete példája jellemző lenni az egész egyház számára?
Jelenleg a református egyházunkban az anyaegyházközségek egy része fenn tudja magát tartani és saját forrásból tud fizetést adni a lelkészének, ha alacsonyan szinten is. Az egyházközségeink másik része nem tudja fenntartani magát és központi segélyre szorul. Megjegyzem, általában ez utóbbi anyaegyházközségek azok, amelyek a kihaló, csökkenő népességű kistelepüléseken találhatóak. Ezek az egyházközségeink nem fognak tudni olyan anyagi forrást teremetni, amivel a lelkészeket el tudnák tartani; ezért meg kell vizsgálni, milyen központi lehetőségeink vannak a segítségnyújtásra. A másik oldalon vannak olyan egyházközségeink, akik az őseik áldozata révén olyan anyagi helyzetben vannak, hogy akár adakozás nélkül is el tudják tartani a lelkészüket, és fenn tudják tartani az egyre terebélyesedő infrastruktúrát. Itt egyfajta feszültséget látok, amit valahogy fel kell oldanunk.
Hogyan lehetne ezt megtenni?
Azt gondolom annak az egyházközségnek, amelynek olyan ingatlanjai vannak, amely révén, annak bevételeiből meg tud élni, nagyobb részt kell vállalnia a közterhekből. A korábbról származó javakat nagyobb arányban kell felhasználniuk az egyház egyetemes céljainak megvalósítására. A másik út pedig az, hogy az adakozás szerepét kell újragondolnunk: a Bibliában tizedről olvasunk, nálunk pedig a századot sem éri el ez az arány. Az adakozás kérdését még, sőt, a leggazdagabb gyülekezeteinkben is elő kell újra venni. Egyértelmű számomra az, hogy a gyülekezetek fenntartását alapvetően az adományokra kell alapozni. Az ezen felüli többletből azonban mindenkinek részesednie kell.
Nagyobb szolidaritásra lenne szükség?
A gazdálkodás alapja egy egyházközség esetében lehet az az ingatlanvagyon, ami sokhelyütt megvan. Ezt rosszabb esetben nem sikerül fenntartani, jobb esetben ennek hasznosításából jelentős bevételek származnak és ebből a gyülekezet jelentős adakozás nélkül is meg tud élni. A kiadható épületek mellett azonban több egyházközség rendelkezik földvagyonnal, azonban ezeket a földeket nem tudják hatékonyan művelni/műveltetni. Fel kell mérni, hogy milyen javai vannak az egyházunknak és ezeket a javakat igazságosan kell a gyülekezetek között az egyház céljai érdekében felosztani és felhasználni. Gondolok itt először arra, hogy hatékony megoldás lenne, ha az egyház elaprózott – egyenként néhány holdas, sokszor parlagon heverő – földjeit együttesen felváltva egy nagy táblában tudnánk összpontosítani – egy jó minőségű szántóföld területen. Ezt a táblát tisztességes áron lehetne bérbe adni, majd ebből a forrásból az egyházunk anyagi alapjait meg lehetne erősíteni, a földalapot adó egyházközségek működését pedig ily módon segíteni. Ez a központi földalap egyrészt levenné a lelkipásztorok válláról azt a terhet, hogy a földdel kapcsolatos ügyeket intézze, behajtsa a bérleti díjat a nem fizetőtől, másrészt egy ilyen egységes alap magasabb bérleti díjat is tudna elérni. Aztán különböző csatornákból, felajánlásokból ezt a földalapot kell majd a sokszorosára bővíteni!
Több helyen sajnos nem a földdel kapcsolatos ügyintézés a lelkészek legnagyobb terhe, hanem az, hogy egyáltalán fel tudják-e venni az eleve alacsony fizetésüket. Mit lehet tenni a lelkészfizetésekkel?
Nagyon elszomorít, amikor azt látom, hogy lelkészeink nagy része olyan szinten él, hogy a példamutató adakozással nem tud élni – a saját nagyon rossz anyagi helyzete miatt. Annyira alacsonyak a lelkészi jövedelmek, hogy abból egyedül is alig tud megélni egy lelkipásztor, miközben a legtöbbjük többgyermekes családot tart el. A lelkészcsaládoknak ez nagyfokú puritánságot, sőt, sokszor szegénységet jelent. Ezen túl kell lépnünk, az a cél, hogy a lelkészek számára vállalható anyagi teher legyen a gyermekáldás. A lelkészi fizetéseket alaposan felül kell vizsgálnunk. és meg kell néznünk, mi adhatja a lelkészi jövedelem alapját. Ki kell mondani: lelkészi minimálbérre van szükség. Megjegyzem, egyetemet végzett emberekről van szó, tehát a civil szférában dolgozó, hasonló státuszú emberek jövedelméből kell kiindulni az esetükben. A gyerekek után pedig további, külön támogatás indokolt. Nem hiszem, hogy az a helyes út, hogy a lelkészeink például nehéz fizikai munkával foglalkozzanak, agrár gazdálkodás töltse ki a teljes munkaidejüket, ehhez nem kellett teológiára járni, az ő dolguk az, hogy az Isten Igéjét közénk hozzák. A fentebb említett központosítási törekvések azért is szükségesek, hogy az egyház tisztességes megélhetést tudjon a lelkészcsaládok számára biztosítani.
Még nem ejtettünk szót az egyházközségek mellett egyre szaporodó református intézményekről. Ott szükség van változásokra?
Ha az egész egyházunkat nézzük, akkor azt látjuk, hogy szinte minden intézményünket – jogosan, de tényszerűen elmondhatjuk – szinte teljes mértékben kormányzati pénzekből tartjuk fenn. Jogosan, hiszen pl. az iskoláinkba adófizető egyháztagok gyerekei járnak. De akkor is rögzíteni kell, hogy a pénz eredete állami forrás. Az egyházunknak az intézményeiért alapjában véve több áldozatot kellene hoznia. Annyi többletet kell az intézményeinknek juttatnunk, hogy azok a minőségi továbblépést képviseljék. Ha nem tudunk az állami alapfeladat átvállalásán túl többletet nyújtani, akkor nincs értelme egyházi iskoláról beszélni, az ilyen intézményeket azonnal be kell zárni. Ne az legyen a cél, hogy például minél több iskolánk legyen; persze legyen sok iskolánk, de azok mind a legjobb minőségű tudást, a legvonzóbb közösséget nyújtsák a tanulóiknak. Ugyanez igaz minden típusú intézményünkre: az egyháznak valamennyi számára többletforrást kell biztosítania, hogy azok ne az átlagba süppedő intézmények, hanem éppen a legkeresettebb, legszínvonalasabb helyek legyenek. Ha ki lehet fejezni ezt a többletet a számok nyelvén is, akkor ennek legalább tíz százaléknak kell lennie. Nem példa nélküli ez! Ma a Károli-egyetem pszichológia intézetében van az ország legjobb pszichológia-képzése. Az a célunk, hogy minden kart hasonló szintre hozzunk fel, és az a célunk, hogy az ország legjobb gimnáziumai között majd a református iskolákat emlegessék. De ugyanezt mondhatom például az idősotthonainkról, szeretet intézményeinkről is. Az intézmények terén a mennyiségi fejlődésnek most már minőségi fejlődésbe kell átmennie.
Egyházközség, egyházszervezet, egyházi intézmény, bárhová nézünk, az állami költségvetés szerepe megkerülhetetlen. Hol van ideális esetben az állam helye?
Keveset olvastam Kálvintól az állami, kormányzati támogatásokról: a református egyháznak a működését a saját bevételeire, az adományokra kell alapoznia. Amennyiben ehhez állami támogatások extrán jönnek, azok a minőségnek és a bővülésnek lehetnek a forrásai. Az intézmények esetében, a nagy terhek miatt szükség van az állami szerepvállalásra. De csak állami pénzekre nem lehet alapozni az egyház működését. Az állami források újraelosztása nem lehet a legfőbb dolgunk, az az egyház létének a végét jelentené. A történelemben mindig úgy volt, hogy ha egy intézményt egy külső szervezet finanszíroz, akkor azzal szemben az elvárásokat is – a finanszírozás arányában - a külső szervezet határozza meg. Miközben azt gondoljuk, ha többel járulnánk hozzá, akkor a mi református egyházunkra jellemző függetlenség és öntudat tovább erősíthető lenne.
Csepregi Botond
Névjegy
„A református lelkészgyerekek általában nem a bankárszakmában szoktak pályát befutni. Ha valakinek ez sikerül, akkor széllel szemben is gyorsabban tudott futni, mint más hátszéllel, lefelé a lejtőn” – vezeti fel pályafutása bemutatását Kovács Levente. Jelenleg a Magyar Bankszövetség főtitkára, korábban a KDB Bank vezérigazgató-helyettese volt. Lelkészcsaládba született 1966-ban, majd debreceni refis diák volt. „A vezetésemmel kétszer nyerte meg a gimnázium csapata az országos informatikai versenyt, sajnos mindkétszer megosztott elsőként, ugyanis az akkori politikai rendszerben az egyházi iskola csapata nem lehetett egyedül első, így kaptunk magunk mellé társgyőztest.” Egyetemi tanulmányait a debreceni egyetemen végezte matematika-fizika szakos tanárként, majd a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem MBA-képzését is elvégezte. Doktorált és habilitált egyetemi tanszékvezető, a Miskolci Egyetem Gazdasági Kapcsolatok Tanszéke élén áll. „A tudományos munkámnak azonban az az alapja, hogy mindig a szabadság, a szabad időm terhére teszek eleget az egyetemi kötelezettségeimnek.” Más egyetemmel is kapcsolatban áll: a Károli Gáspár Református Egyetem gazdasági tanácsának elnöke. Több gazdasági társaság, pénzügyi szervezet (Giro Elszámolóház, Országos Betétbiztosítási Alap, stb.) igazgatósági tagja, az Európai Bankföderáció végrehajtó bizottságának tagja. „Nagyon aktívan érdemes dolgozni, az alvásra pedig célszerű kevés időt fordítani” – világít rá arra, hogyan tud ennyi területen helytállni, amellett, hogy öt fiúgyermek édesapja. Kiterjedt szerepvállalása okán rendszeres adományozó, presbiterként kiemelt figyelmet fordít a református egyház támogatására.