Én, világ, egyház – és ami köztük van

Mit mutat meg Trueman az emberről, amit az egyháznak is komolyan kell vennie?

Trueman átfogó szellemtörténeti elemzésben tárja fel azt a kultúrát és gondolkodásmódot, amely meghatározza korunk emberét. Szerinte a hitvédelem jelenleg elsősorban azon múlik, mennyire értjük meg azokat a mélyebb eszmei folyamatokat, amelyek a mai kulturális átalakuláshoz vezettek, és amelyek között az egyháznak is meg kell találnia a hangját. Csak így szólíthatjuk meg az embereket az örömhírrel és az abból fakadó örökkévaló értékekkel. Sőt, megkockáztatom: miközben erre törekszünk, önvizsgálatot is kell tartanunk, hogy felismerjük, ezek a szellemi áramlatok már miként hatottak ránk, hogyan szivárognak be az egyház belső életébe. Rendkívül bonyolult és ellentmondásos jelenben élünk. Éppen ezért van szükség olyan történeti távlatokat nyitó elemzésekre, amelyek, még ha szükségszerűen sarkítanak is, képesek kirajzolni a folyamatok ívét, és világossá tenni a főbb gondolati vonulatokat. Ezért Trueman könyvét is, amely egyébként igazán eszméltető és döbbenetesen igaz, érdemes árnyaltan olvasnunk. Mert minden szélsőségesség romboló lehet, szemben azzal a krisztusi evangéliummal, amely Isten szeretetéből fakad, és mindig az életet – annak teljességét – szolgálja, abban a rendben, amelyben megteremtette ezt a világot, és benne az örökkévalóság tágasságába helyezte az embert. Korunk eszmei hatásrendszerének megismerése soha nem jelenti a megfelelést a világnak, annak kiszolgálását, de üdvösségének szolgálatát igen. Azonban a végső cselekvő maga a mindeneket szépen intéző, kiválasztó és mindeneket eredeti akarata szerint helyreállító Isten.

Ma sokan úgy gondolják, hogy az ember lényege önmagában rejlik, és a legfőbb cél az önkiteljesítés. De hogyan jutottunk el oda, hogy az én lett a legfőbb viszonyítási pont? Mikortól válik meghatározóvá az a belső tér, amelyben az éntudatot értelmezzük?

Először Rousseau-nál jelenik meg hangsúlyosan az a gondolat, hogy az ember belső érzései jelentik a valódi igazságot, és ezt a világ, illetve a társadalom elnyomja. Ezzel veszi kezdetét az a gondolkodásmód, amely az ént fokozatosan függetleníti minden külső, így isteni viszonyítási ponttól. Az írásmű ezt a folyamatot mutatja be Rousseau-n, Darwinon, Nietzschén, Marxon, Freudon keresztül egészen a szexuális forradalomig. Ennek az egyházon belül is megvannak a leképeződései, akár szublimált formában is – Trueman azzal is hitvédő, hogy az egyház belső folyamatait leleplezi –, és ennek a gondolati ívnek a végén az ént egy Istentől független, minden korlátot és normát szétromboló, egyedül önmagához viszonyító, önkiélést segítő, önzőséghez vezető folyamat tárgyává teszi. Azonban ha az ember magát fogalmazza meg – önmagából fakadó és önmagáért élő boldogságban kiteljesedő – életcélként, és nem Istenben keresi létének értelmét, az maga a halál és a káosz, amelyre Nietzsche is rámutatott. Így fogalmaz az Ecce homóban: „Nevemhez egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni – egy krízisé, amelyhez hasonlót nem ismert a Föld, és szakításé mindazzal, amit eddig hittek, követeltek és szentesítettek. Én nem ember, én dinamit vagyok.”

Hogyan tartja tiszteletben az egyén identitását a hagyományos társadalom?

A társadalom hagyományos formájában etikai szövetségi struktúra: az egyén azáltal nyeri el öntudatát, hogy a közeg elismeri őt. Ez pedig akkor történik meg, ha a viselkedése összhangban van a közösség normáival és hagyományaival. Ebben az értelemben az expresszív egyén eggyé válik az expresszív közösséggel – ez kulcsfogalom. Ha nem így történik, az egyén elidegenedik a társadalomtól. Trueman találó példával él: ha valaki olyan országban jár, amelynek nem beszéli a nyelvét, nem értik meg, és nincs segítsége, nem tud boldogulni – tehát elidegenedik ebben a közegben. Ha azt akarom, hogy az identitásom társadalmi megerősítést kapjon, alkalmazkodnom kell a kultúra keretrendszeréhez és hagyományaihoz, vagyis az adott emberi hálózatot jellemző társadalmi konstrukciókhoz.

De mi változott meg ebben a viszonyban a felvilágosodás utáni gondolkodás hatására?

A modern társadalmakban átalakult a kiindulópont: ma a társadalmi konstrukciók az egyén belső érzéseit, önértelmezését tekintik meghatározónak. A kortárs társadalmi képzelet – különösen a szexualitás területén – a hagyományos normákat elnyomónak és élettagadónak látja, ezzel szemben az egyén jogát hangsúlyozza arra, hogy maga határozza meg az identitását és a boldogságát. Ettől kezdve a közgondolkodás középpontjában már nem a tiszteleten és hagyományokon alapuló rend és hierarchia áll, hanem a méltóság fogalma – egy új értelmezésben. Ez a fordulat világosan megjelenik Rousseau gondolkodásában. Szerinte a társadalom hagyományai, erkölcsi világa, valamint kultúrája tartóztatja fel az egyéni élet kiteljesedését. Ezért elutasította a tiszteletalapú társadalmi rendet, azt hangsúlyozva, hogy minden ember eredendően egyenlőnek és szabadnak született – mégis mindenütt láncok között él. Az igazi, hiteles én nem a társadalom formálásában születik meg, hanem amikor annak elvárásaitól független marad.

Darwin, Marx, Nietzsche és Freud hogyan járultak hozzá – mindegyikük a maga sajátos módján – ahhoz, hogy megrendüljön az adott és állandó erkölcsi rend gondolata? Vagyis hogyan segítették elő annak eltörlését, hogy létezik egy minden emberre érvényes, rögzített erkölcsi struktúra?

Bár eltérő irányból közelítettek, ugyanahhoz a következtetéshez jutottak: az erkölcs nem örök és transzcendens, hanem viszonylagos, emberi konstrukció. Darwin esetében nem is az a fő kérdés, igaz-e az evolúció, hanem az, milyen világképet hozott létre. Elméletét az emberek többsége evidenciaként fogadja el, minden mélyebb tudományos ismeret nélkül. Emögött nem a bizonyítékok, hanem a tudomány társadalmi tekintélye áll – ahogyan korábban a vallás és az egyház volt a végső igazodási pont. Egykor a közösségek bíztak az egyház és a papok társadalmi tekintélyében, ma ehhez hasonló szerepet töltenek be a tudósok. Darwin tanítása alapvetően kérdőjelezi meg a Biblia emberképét. Az ember nem a teremtés koronája, hanem egy korábbi fajból fejlődött ki – ez relativizálja méltóságát és szerepét. A természetes kiválasztódás elmélete tehát feleslegessé teszi a teológiai magyarázatokat: Isten nélkül is „működik” a világ.

Nietzsche még tovább megy ezen az úton. Míg Rousseau pszichológiai, Darwin pedig biológiai síkon kérdőjelezi meg az ember rendeltetését, Nietzsche filozófiai alapon számolja fel a hagyományos emberképet. Szerinte azok a fogalmak, mint az „örök rend”, az „isteni akarat” vagy az „erkölcsi abszolútum” nem az igazság, hanem a hatalom eszközei. A transzcendencia a szabadság akadálya, amelyet az egyház az ember leigázására használ. Ehhez kapcsolódik Marx, akinél mindez társadalmi és gazdasági síkon folytatódik. Úgy látja, a hagyományos vallások és filozófiák manipulálják az erkölcsi szabályokat, hogy igazolják és fenntartsák az uralkodó gazdasági és politikai rendszert. Mindez gyanakvást teremtett a hagyományos értékekkel szemben. Freud végül lelki szinten viszi tovább ezt a gondolatmenetet. A pszichés folyamatokat különösen a szexualitás területén – belső ösztönkésztetésként írja le, az erkölcsöt pedig a társadalmi elvárások nyomásaként értelmezi. Nála az erkölcs alkalmazkodás a közösséghez, ami elfojtással jár. Ez a négy gondolkodó tehát – mindegyik a maga területén – hozzájárult ahhoz, hogy megrendüljön az a hit, miszerint létezik objektív, minden emberre érvényes erkölcsi rend. Ehelyett egyre inkább ember által formált, változó, kontextusfüggő normák váltak uralkodóvá. Ez volt az a gondolati talaj, amely előkészítette a modern ember világképének gyökeres átalakulását.

Mi történik, ha az ember már nem kívülről kapja az értelmet, hanem önmagának kell megteremtenie azt?

Ez a gondolkodásmód segít megérteni, miért válik ma sok közéleti és erkölcsi téma politikai kérdéssé, és miért kényszerül szinte mindenki arra, hogy állást foglaljon ebben a polarizált térben. Az ember már nem kívülről, Istentől várja az élet értelmének meghatározását, hanem pszichés jólétét tekinti legfőbb céljának, és mindenek fölé helyezi a jelen pillanat boldogságát, amelyben elsősorban önmagának él. Ebben a keretben a világnak nincs önmagán túlmutató értelme – azt csak az emberek tettei adhatnak neki akár az önteremtésen, akár – Marx szerint – az osztályharcon keresztül. Az élet célja nem Istentől kapott, hanem az ember által megalkotott. Ezek a „neves” férfiak darabokra zúzták azt a metafizikai és erkölcsi világrendet, amely évszázadokon át hordozta a nyugati civilizációt. Helyette egy e világi, immanens keretrendszert hoztak létre. Ez a fordulat máig formálja azt, ahogyan önmagunkról, a másik emberről és Istenről gondolkodunk.

Freud elképzelése – miszerint szexuális vágyaink határozzák meg, kik vagyunk – akkor is erőteljesen hat, ha nem teljesen igaz. Hogyan formálta ez a gondolat nemcsak a pszichológiát, hanem a kultúrát és a társadalmat is?

Ez a gondolat – miszerint az ember lényege a vágyaiban rejlik – alapvetően új irányba terelte az emberkép fejlődését. A vágy többé nem pusztán ösztön: az identitás forrásává válik. Ebben a szemléletben a társadalmi vagy erkölcsi normák már nem segítenek eligazodni az életben, sőt akadályozzák az egyén szabadságát. Freud hatása tehát nemcsak pszichológiai, hanem kulturális és politikai is: olyan világot készített elő, ahol a vágyaink válnak erkölcsi mércévé. Amint ugyanis kimondjuk, hogy „mi vagyunk a vágyaink”, a politikai felszabadítás szorosan összefonódik a szexuális felszabadítással. Ekkor a szexuális normák már nem eligazítanak, hanem elnyomó eszközökké válnak, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy önmagunk lehessünk. Ez az antropológiai eltolódás előfeltétele volt annak a korszaknak, amelyben ma élünk.

Milyen társadalomképhez vezet ez az antropológiai fordulat?

Freud elmélete szerint az ember boldogságának kulcsa a vágyak kielégítésében rejlik, akár testi, akár szublimált formában. Az élet célja így nem a jövőbeli beteljesedés, hanem az azonnali gyönyör. Ez a gondolat mára kulturális alappá vált. A társadalom azt sugallja, hogy az a legboldogabb, aki nem fojtja el vágyait, hanem szabadon megéli azokat. Lépten-nyomon erotizált tartalmak vesznek körül bennünket, a szexualitás az identitás egyik legfőbb forrásává vált. Természetesen a társadalom még mindig szabályoz, ahogy arra Trueman­ is rámutat: vannak tolerált és elutasított szexuális formák. De a keretrendszer már nem külső erkölcsi rendhez igazodik, hanem az egyén vágyaihoz. Freud szerint a vallás a vágyak szublimáció­ja, az erkölcs pedig társadalmi konstrukció. Az emberiség fejlődésében ezért nem az önfegyelem, hanem az ösztönök felszabadítása jelenti a haladást. A nevelés célja pedig – szerinte – nem az ösztönök korlátozása, hanem azon akadályok eltávolítása, amelyek elnyomják az én szabad kibontakozását. Innen már csak egy lépés a szexualitás átpolitizálása, ami meghatározza a mai közbeszédet is. Freud értelmezése természetesen nem csak a konkrét szexualitásról szól. József Attila szavaival: „Hírnév, nő, csalás, jószág, test, világ…” – az ember teljes valósága ezen a vágyközponton keresztül értelmeződik.

Képes-e ma az egyház megszólalni a szexualitás kérdéséről anélkül, hogy elveszítené hitelét vagy méltóságát?

Ha az egyház nem szólal meg, azzal nemcsak önmagát veszti el, hanem hallgatásával mintha jóváhagyná a rend nélküli világképet. De a válaszunk nem lehet elutasító, evangéliumi szeretetet kell tükröznie. Kétségtelenül itt van a legnagyobb adósságunk. A „Ne paráználkodj!” parancsolat például rengeteg aktuális kérdést érint, mégis ritkán tanítunk róla közérthetően. Pedig a házasság Isten által rendelt szövetség, és a család az a közeg, amelyben az emberi élet kiteljesedhet. Nem kerülhetjük meg, hogy beszéljünk erről, még akkor sem, ha ez konfliktusokkal, félreértésekkel vagy támadásokkal jár. De soha nem is jelentheti azt, hogy elfeledkezzünk a másik ember méltóságáról. A másságát illetően is emberként kell tekintenünk rá, akinek mindig van útja Istenhez. Mert a megváltás örömhíre egyetemes. Amit mi emberi bölcsességgel, vitával, erővel vagy hatalommal nem tudtunk megoldani, azt az Úr hatalmas szabadítása megoldotta. Minden azon múlik, jön-e olyan ébredés – lehet, hogy egy óriási krízis után – amelyben az ember újból Istenére tud tekinteni, és akkor ezek a kérdések nem lesznek többé megosztók és átpolitizáltak, hanem új megvilágításba kerülnek.

Hogyan lehet az egyház ma is hitelesen hitvalló?

Számomra a hitvallás mindig krisztusi lelkületet: alázatot és szelídséget jelent. Ahogy Zakariás prófétánál olvassuk, nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az Úr Lelkével. A hit ugyanis nem emberi teljesítmény, hanem a Szentlélek ajándéka. Az egyházat Isten felhasználja országa építésében – ez csodálatos kegyelem –, de hitet csak ő adhat. Éppen ezért ma nem egyszerűen megújulásra van szükségünk – amely sokszor inkább emberi erőlködés –, hanem valódi ébredésre. Olyanra, amely mindenestül opus Dei, vagyis: Isten műve. Másrészt nincs hitvallás hitelesség nélkül. Ahogy Leslie Newbigin is megfogalmazza: a bibliai bizonyságtétel mindig válasz volt arra a kérdésre, amelyet a világ akkor tett fel, amikor először találkozott a keresztyének hiteles életével és egymás iránti szeretetével. Az emberek megérezték, hogy itt valami más, és rákérdeztek. Vajon ma is úgy szeretjük egymást, hogy az kíváncsiságot ébreszt a világban? Látszik-e rajtunk valami mennyei több – akkor is, amikor támadások érnek bennünket? A hitelesség azt jelenti, hogy Isten – minden nyomorúságunk ellenére – tisztítja az életünket, és valami Krisztusból való válik láthatóvá rajtunk. A hitvallás ugyanakkor árnyalt gondolkodást is jelent. Trueman könyve végén hangsúlyosan beszél arról, hogy a szexuális forradalom hatása már az egyházban is jelen van – annak egyházi változataként. Sokszor „mazsolázunk”: válogatunk gyülekezetek, lelkészek, közösségek és kegyességi irányzatok között, mint a tyúkok a kendermagban. A házasságban vagy más látványos kérdésekben még igyekszünk erkölcsösnek mutatkozni, de közben más területeken szabadosan, sőt paráznán válogatunk. Ha valami nem nyeri el a tetszésünket, egyszerűen odébbállunk. Ez a szexuális forradalom egyházi változata: a paráznaság vallásos formája, amelyben minden énközpontúvá válik. A lényeg már nem az Istennek való engedelmesség, hanem az, hogy nekem jó legyen. Én jól érezzem magam – akár az Istennel való kapcsolatomban, akár a gyülekezetben. Azt várom, hogy engem ismerjenek el, az én értelmem és érzelmeim legyenek igazolva. A többi nem számít. Az egyházon belüli konfliktusok zöme sajnos ebből fakad. Bár rengeteg példát lehetne hozni, most szándékosan nem teszem. Hiszem, hogy az evangélium egyetemes, mindenkinek szól. Élnünk és hirdetnünk kell – gyakran konfliktusok között, mégis értelmes kompromisszumokat keresve. Őszintén bevallom: ez engem személyesen is sokszor meggyötör. Mert folyamatosan keresem a határt: meddig lehet elmenni a krisztusi szeretetre hivatkozva úgy, hogy közben ne torzítsuk el az evangéliumot. Trueman könyve ebben irányt mutatott: hitből fakadó hitvallásos kiállásomban megerősödtem. Elméleti és történeti alapokat adott, de gyakorlati támpontokat is ahhoz, miként lehet ma hitelesen jelen lenni ebben a világban.