Emelkedés érzete helyett

Az előrehozott nemzetgyűlési választások kapcsán hadd legyen az a „nulladik” kérdésünk: vajon kikre szavazhattak a francia protestánsok?

A hatvannyolcmilliós népességű Franciaországban a reformátusokat, evangélikusokat, evangéliumi típusú kisegyházi hívőket magában foglaló protestáns vallási kisebbség mintegy kétmillió embert jelent, ami – mai kifejezéssel szólva – szabad szemmel is látható, tehát a kutatók által mérhető közösség. Franciaország laikus állam, tilos a vallási nyilvántartás, de vannak olyan felmérések, amelyek egyszerre érdeklődnek szavazási magatartásról és a vallási hovatartozásról. Ilyen adatok szerint a protestánsok 2022-ben nagyobb arányban – mintegy 36 százalékban – választották Emmanuel Macront, mint a teljes népesség. A muszlimok pedig jóval nagyobb arányban szavaztak a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchonra, mint a teljes népesség. Erre a két vallási kisebbségre jellemző az átlagtól jelentősen eltérő választói magatartás.

A protestánsok esetében mi lehet ennek az oka?

Ez nyilván a laikus-szekuláris francia állam kialakulásáig vezethető vissza: hányatott sorsú közösség, amelynek a világi állam 1905-ös megszületése – illetve a katolikus egyház hatalom- és térvesztése – kifejezetten érdeke volt. Ezért korábban a laikus baloldal, a legutóbbi adatok szerint pedig a centrista-liberális Macron-tömb felé fordultak. Történetileg némi merészséggel a macroni piacpártibb, liberálisabb gazdaságpolitika vonzása is fölvethető, ha mondjuk Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájára gondolunk.

A botrányos megnyitójú párizsi olimpiát ügyvezető kabinet kísérte, hiszen a kormányalakítás ezúttal különösen kemény dió. Miért alakult ki ez a furcsa patthelyzet három, abszolút többséget szerezni külön-külön nem képes, egyforma súlyú tömb létrejöttével?

Három, hasonló mandátumszámú pólus formálódott, pedig a választási rendszer olyan kétpólusú pártrendszerek létre jöttének kedvez, ahol valamelyik tömb a szövetségkötések révén többséget épít maga köré. Az új helyzet oka: egyszerre vagyunk tanúi annak, hogy megerősödött a jobboldali radikális párt, a Marine Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Tömörülés, de a baloldal is úgymond visszajött, 2017-hez képest biztosan. Meg tudták magukat szervezni a szocialistáktól a szélsőbalig és zöldekig. Közben Emmanuel Macron elnök centristái, liberálisai, akik domináns pólust alkottak az előző ciklusokban, jelentősen gyengültek. Egyik pólus sem olyan erős, hogy egyedül kormányozhasson, azaz miniszterelnököt adhasson, nincsenek ehhez szövetségesi tartalékaik sem. Ezért most azon dolgoznak mind a hárman, hogy szétszedjék, gyengítsék a többieket. Azért megy a harc, hogy melyikük legyen egymagában a legerősebb kisebbségi tömb, egy kisebbségi kormány vezető ereje. A szereplők a velük szemben állókat igyekeznek is egymásra tolni. Ezért ilyesmiket fog hallani a szavazó a baloldaltól: „Macron jobbra tart!” A jobboldalon meg ezt: „Az elit és a radikális baloldal szégyenletesen összefogtak!” Emmanuel Macron elnök köréből ez hallatszik: „Rajtunk, centristákon kívül csak radikálisok vannak, akik alkalmatlanok a kormányzásra!” Macron azzal is érvel, hogy addig nem akar miniszterelnököt kinevezni, amíg nincs megszervezett parlamenti többség. Ezzel is az a célja, hogy a baloldali szövetséget gyengítse, lehetőség szerint szétrobbantsa.

Mi következik ebből a kormányzásra nézve?

Megbomlott a két pólusra alapozott stabil, mérsékelten plurális pártrendszer. Ráadásul 2025 nyaráig az alkotmány értelmében nem lehet újra feloszlatni a Nemzetgyűlést. Macron köztársasági elnöknek nyilván az lenne a kedvezőbb, ha a nyár végére, ősz elejére várható kormányalakítás nem jelentené azt, hogy köztársasági elnökként társbérlőt kap, vagyis baloldali politikust kényszerül kinevezni kormányfőnek. Ennél még egy technokrata – szakértői – kormány is előnyösebb volna a számára, bár akkor is minden törvényjavaslathoz külön-külön kellene többséget keresnie. A kormány így is, úgy is szinte bizonyosan ingatag lesz, a hatalom súlypontja átkerül a Nemzetgyűlésbe, mindenekelőtt azért, mert a költségvetési kérdésekről ott döntenek.

Mindez semmiképp sem alakulhatott volna így, ha Emmanuel Macron nem veszít nagyot a népszerűségéből. Miért fordultak el tőle ilyen sokan mostanra?

Az abszolút többség 2022-es elvesztése, illetve a gyakori hezitálás csorbította az elnök tekintélyét, akinek karakterét amúgy sem szerette mindenki. Ezenfelül a korhatár felemelésével járó nyugdíjreform volt valószínűleg az elmúlt évek legnépszerűtlenebb intézkedése. Erre jött a Macron-tömb erőtlen kampánya; mindez elégséges recept a gyenge szereplésükre.

Miért nőtt ekkorára a Nemzeti Tömörülés, figyelembe véve, hogy az első fordulóban a szavazatok legnagyobb részét – harminchárom százalékát – söpörte be, és a második fordulóban sem voksoltak rá kevesebben?

Ez a kérdés valóban előbbre való, mint az, végül miért nem győztek Marine Le Penék. Ugyanis nem az utóbbi mozzanat a meglepő. Le Pent a köztársasági összefogásnak is mondott, macronista és baloldali tömb technikai koalíciója elütötte a kormányzástól, de így is jelentős mértékben megerősödött: az előző nemzetgyűlési választáskor szerzett nyolcvankilenc mandátum helyett most száznegyvenhármat nyert el az ötszázhetvenhétből. Ennek az erősödésnek két fő oka van. Az egyik, hogy a 2011-től pártelnök, ma frakcióvezető Marine Le Pen elkezdett középre húzni, igyekezvén megszabadulni a rossz imázstól, s ezt a stratégiát ördögűzésnek hívta. Például politikai lépéseket tett és tesz az antiszemitizmus ellen, ennek szellemében az első perctől kezdve kitakarítja pártjából azokat, akikről kiderül, hogy valami vállalhatatlant nyilatkoztak, tettek. Az átfazonírozott párt sikerre vezető témái: a biztonság, a migráció kritikája és a szociális biztonság. Le Pen pártja nem klasszikus jobboldali, hanem etatista, hagyományos, igazi franciás, állami szerepvállalásos gazdaságpolitikát képvisel.

Azért csak meg kell kérdezni: igazságos az a választási rendszer, amely a legtöbb szavazatot szerző pártot képes a harmadik helyre soroltatni a második fordulóban?

Minden választási rendszernek van előnye és hátránya, de hogy milyet használ egy ország, az értékválasztás, azaz politikai döntés kérdése. Franciaország az ötödik köztársaság alapítása, illetve az 1965-ös elnökválasztás óta – az 1986-os nemzetgyűlési választás kivételével – használja az abszolút többségi rendszert, melynek célja a stabil kormányzás és a legitimitás növelése. 1958-ban kimondva-kimondatlanul nyilván az is szempont volt, hogy a kommunistákat távol tartsák a kormányzástól. Aztán a Nemzeti Front felemelkedésekor hasonló logika érvényesült… A francia társadalom széttagolt, de ezt a töredezettséget a választási rendszer tömbökbe szervezi: aki mandátumot szerez – legyen az a köztársasági elnök vagy képviselő –, a választók ötven plusz egy százaléka támogatásával bír egy ponton. Ha ezt nem éri el az első fordulóban, akkor a második forduló szövetségkötésekre szorítja rá az állva maradottakat. A választási rendszer azoknak az elnökjelölteknek vagy pártoknak kedvez, amelyek több szövetségessel és tartalékkal rendelkeznek.

De hát most éppen instabil kormányt eredményeztek a játékszabályok.

Igen, mert most három pólus harcol, nem kettő. Egyébként 2002-ben kezdett kialakulni annak a hagyománya, hogy a Marine Le Pen édesapja által alapított és vezetett, akkor még valóban szélsőjobb pártot karanténba szorítják más politikai alakulatok. Közben a Nemzeti Front Nemzeti Tömörülés lett, és ma már jóval mérsékeltebb. Sőt, idén már a hagyományos republikánus pártból is ki tudott szakítani egy részt. Az igaz, hogy a második fordulós köztársasági front még mindig kétszáz alá tudta szorítani a kirekeszteni kívánt párt mandátumszámát, de az efféle összefogás hatása egyértelműen gyengül. Ráadásul a jövőre nézve kérdéseket vet fel, hogy az újbaloldali Lázadó Franciaország radikalizálódása és konfliktusos politizálása mostanra megnövelte a taszító erejét is. Amikor azt kérdezik, hogy Le Pen pártját vagy a Jean-Luc Mélenchon vezette Lázadó Franciaországot látják-e veszélyesebbnek a francia demokráciára, ma már az utóbbit jelöli meg több választó.

Talán azért is, mert ma már nem a Nemzeti Tömörülés, hanem az újbaloldali radikális párt az antiszemita? Idevághat: a franciaországi zsidó közösségben állítólag sokan intézik vagy fontolgatják a kivándorlásukat Izraelbe…

Úgy tudni, az elmúlt hetekben valóban nőtt az alijakérelmek száma Franciaországban. Ez nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy a muszlim hátterű bevándorlóközösségek jelenléte miatt az elmúlt évtizedekben importálódtak a közel-keleti feszültségek. A fenyegetettségérzetbe az is belejátszik, hogy a Lázadó Franciaország 2023. október 7., azaz Izrael Hamász általi megtámadása óta még jobban ráfordult a külvárosokra és azokra a Párizs környéki megyékre, ahol jelentős a bevándorló hátterűek népességaránya. A párt a további növekedését illetően ott sejti a tartalékait. Központi üzenete lett a palesztinkérdés, erőteljesen anticionista hangvétellel.

Hogyan várhatták el a franciák, hogy ne alakuljanak ki párhuzamos társadalmak, ha hosszú ideig a kulturális mássághoz való jog volt a kulcsszó a bevándorló hátterűeket illetően?

A második világháború után egy ideig vendégmunkáskérdésnek, tehát átmenetinek érzékelte a jelenséget a francia állam, így nem gondolta, hogy integrációs feladata keletkezett. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekre vált világossá, hogy bevándorlásról van szó. Akkor kezdtek el, ha nem is az asszimiláció, de az integráció elősegítésének módozatain gondolkodni, amelynek fő terepét a laikus oktatásban látták és látják ma is. Az, hogy határozott elvárásokat is kell támasztani a bevándorló hátterűekkel szemben, csak két-három nemzedékkel később merült fel. Mára egyetértés van arról a francia politikában, hogy a köztársaság értékeit mindenkinek el kell ismernie, a francia nyelvet pedig mindenki beszélje. A bevándorlás feltételei folyamatosan szigorodnak, ez alól Macron időszaka sem kivétel, gondolhatunk itt a szeparatizmus elleni törvényre, de akár a migrációs csomagra is. A bevándorlásproblematika és a biztonság kérdése a társadalmat kiemelten foglalkoztatja, így akármilyen kormány alakul, ennek a kérdésnek a kezelését és tárgyalását aligha kerülheti el.

Közbevetőleg: azt olvastuk, a tavaly decemberi új migránstörvényből az alkotmánybírák kigyomláltak bizonyos érdemi, a jobboldalnak megígért fontos szigorításokat, aminek következtében például továbbra sincs felső határa a gazdasági bevándorlók érkezésének!

Ezek nagy részét eljárásjogi és jogtechnikai okokból dobta ki az Alkotmánytanács, csak kis részükről mondta, hogy tartalmilag alkotmányellenes. Amiről nem mondta, az még visszajöhet a napirendre. Márpedig ha Macron a republikánus jobboldallal technikai vagy egyéb együttműködésekben gondolkodik most, ezt a témát feltételül fogja szabni Laurent Wauquiez frakcióvezető, hiszen ő is 2027-re készül.

Milyen változást okozhat az Európai Unióban az, hogy most mind Németországban, mind Franciaországban politikai válság van?

Az eddiginél több mozgásteret adhat a dél- és a kelet-közép-európai régiónak, ha az „uniós lokomotívként” emlegetett két legerősebb tagállamnak a megnövekedett belpolitikai problémák megoldására kell összpontosítania, de közben kívülről nézve olyan kép alakulhat ki, hogy az Európai Unió gyengül a legnagyobb államok vezetése hiányában.

Marcel Gauchet történész a 2021-ben magyarul is megjelent könyvében (A francia balsorsról, Századvég Kiadó) megszólaltatja sok francia ama pesszimizmusát, hogy országuk nem járt jól a globalizmussal.

Van globális-lokális törésvonal, többek között ezt mutatta meg a „sárga mellényesek” 2019-ben kezdődő tüntetéssorozata, amely a vidéki alsó középosztály válságáról szólt. A Francia Köztársaság nagy ígérete az érdem alapú előrejutás. Márpedig sokan úgy érzik, hogy a munkájuk nem eredményez előrejutást, boldogulást, például mert messze esik településük a nagy termelőközpontoktól, az orvosi ellátásért és a munkáért messzire kell autózniuk. A perifériás és centrális Franciaország szétválása távolról sem megoldott probléma, nem mindenki tud becsatlakozni a – részben globális – gazdaságba. Le Pen különben nem kis részben ezt a perifériás Franciaországot igyekszik megszervezni. Sok francia továbbá elégedetlen azzal, ahogy az Európai Unióba belépő kelet-közép-európai országokból az ő hazájukba áramló bevándorlók munkaelszívó hatását kezeli az állam. Macron ez ügyben azóta lépett a kiküldött munkavállalókról szóló irányelv reformjával. De bizony van egy másik, az előzővel feszültségben álló francia narratíva is a globalizáció kapcsán, és ezt a gaulle-izmusból is le lehet vezetni. Lényege, hogy Franciaország elvesztette ugyan a nagyhatalmiságát, de maradt középhatalmisága, ráadásul jelen van még más kontinenseken is: csendes-óceáni, afrikai térségekben, illetve számottevő hadsereggel rendelkezik, atomhatalom… Minden nemzetközi együttműködésre, nyitásra, minden globalizációs, európai integrációs eszközre úgy kell tehát tekinteni – érvel ez az alternatíva –, mint amely eszköz a további folyamatos pozícióvesztés gátolására.

Dióhéjban kifejtené, miért bűvölte el a de Gaulle egykori elnök nevéből eredeztethető gaulle-izmus, amellyel sokat foglalkozik szerzőként?

Charles de Gaulle korszaka a sokat emlegetett harminc dicsőséges évre tehető, a második világháború befejezésétől az első olajválságig tartott. Folyamatos gazdasági növekedést, az emelkedés érzetét adta az a korszak, a gyarmatbirodalom elvesztése ellenére. Rendkívül szerencsés időben – 1958–1969 között – volt de Gaulle az elnök. Stabilitást hozott azután, hogy 1946 és ’58 között 22 miniszterelnököt fogyasztott el a negyedik köztársaság. Az ötödik köztársaság az intézményi kérdést rendezte – a jelenkorig egészen biztosan… Hozzáteszem: ha érted a gaulle-izmust, érted a mai Franciaországot. Hiszen de Gaulle nagy összekötő volt. Sudhir Hazaresingh eszmetörténész szerint közelebb hozta a jobboldalt a köztársasághoz, a baloldalt pedig a nemzethez. Ez az ő nagy szintézise! Mára a francia politika a gaulle-izmus különböző értelmezéseinek a versenyeként is felfogható.