Fontos, hogy a változások minden időszakában meg tud jelenni spirituális nyitás – említi Komlósi Piroska klinikai szakpszichológus, pár- és család-pszichoterapeuta, akivel azt járjuk körbe, melyik életszakasz milyen kihívásokat hozhat a házasságban élőknek, gyermeket nevelőknek, és az előző mennyire határozza meg az újat.
Kaphatnánk először is egy rövid korszakolást a házasság, a család szempontjából is megvizsgálandó életciklusokból?
Javaslom, hogy három életszakaszt tekintsünk át, és kezdjük az életközépi változással. Ez is, mint a többi, minden ember életében természetes, szükségszerű folyamat. Nagyon különbözően szokták az emberek megélni, felismerni harmincöt és ötvenöt éves koruk között. A következő periódus az üresedő fészek lesz ötven-hatvan között, ahol a családi szerepek jelentősen átalakulnak. A kapuzárás idejét pedig a legtöbb ember életében, már csak a nyugdíjkorhatár közbejövetele miatt is, hatvan-hetven éves korra tehetjük.
Az életközépi változásról sokan talán nyomban életközépi válságra, a „midlife crisis”-ra asszociálnak…
Minden jelentősebb változás alakulhat krízissé, de ez nem törvényszerű. Az életközépi változásnál fontos, hogy több lábon álljunk, legyenek stabilan működő szerepeink, amelyek megtartó erővel bírnak. Az önmagunkkal kapcsolatban megjelenő és felerősödő nyugtalanság, elbizonytalanodás, diszkomfortérzés, az eddigi életünkkel való elégedetlenség és a változtatás vágya egyre feszítőbben tud ugyanis jelentkezni. A biológiai, hormonális változásoktól a nők ugyan félnek, de lassan tudomásul veszik. Viszont egyre többen az életvezetésük, akár pályájuk, netán családi életük megváltoztatásától remélnek valami jót. Azt, hogy ami hiányzik az életükből, még sikerül megszerezniük, hiszen a plakátok is azt harsogják: „Valósítsd meg az álmaidat!” S remélik, hogy a radikális változással, bár krízist indukálva maguk körül, az „önmegvalósításuk” által „kiteljesedik” az életük. Ez vágyvezérelt döntés, amely sokszor kudarcra van ítélve a reális önismeret hiánya miatt, hiszen mindenki önmagát, az eddigi működésmódját viszi magával, és ezzel alakít ki előbb-utóbb hasonló helyzeteket, kapcsolatokat.
Elfogadva, hogy lassan más „élettáj” vár ránk, ennek milyen döntésekre kell sarkallnia minket?
Jung erről az életközépi korszakról mondja, hogy küszködve mászunk föl egy hegyen, és egyszer csak elérkezünk a platóra, ahonnan körül tudunk nézni. Számba tudjuk venni, ami mögöttünk van, amit megtettünk, amit teljesítettünk, amiért megküzdöttünk. Kérdés, tudunk-e örülni annak, ahová elértünk. Tudjuk-e az Úrtól kapott „kies völgynek” látni hálatelt szívvel? Gyakran döntés elé kerülünk: újabb hegycsúcsot akarunk-e megmászni, nekilendülve újabb nagy vállalásoknak, vagy azt gondoljuk, hogy a hegyről szép lassan, csendesen elindulunk lefelé, s azzal sáfárkodunk, amit eddig kaptunk, elértünk.
Az egyik jó, a másik rossz döntés?
Az egyéntől és helyzetétől függ, avagy az Úr útmutatásától. Nem könnyű, de fel kell ismernünk, mi a számunkra helyes út. Ehhez kell önismeret és alázat: mi az, amire képes vagyok, mi az, amire nagyon vágyom, de nem reális, mi az, amit a családi életem s a hivatásom szükségessé tesz. Például ahol még kicsik a gyermekek, ott egy családapának alighanem muszáj továbbra is fölfele küszködnie.
Mondana példát arra, milyen zátonyai lehetnek ennek az életközépi korszaknak?
Jellemzően a nőknél jelentkezik drámaibban az ezzel a korszakkal összefüggő válság… A gyerekek kamaszodásával járó konfliktusok miatt a szülők kudarcosnak élik meg magukat, s úgy érzik, ideje keresni valami sikert. S ezt valami teljesen új élethelyzettől remélik. Sokszor túl nagy, radikális változást akarnak, ami felkészületlenül kudarcba fulladhat. Szerencsésebb, ha a meglévő helyzeten, kapcsolatokon, családi működésen próbál az illető változtatni, hogy abba beleférjen valami több, valami más. Ebben segíthetnek szakemberek, például családkonzultációval. Nem sülhet ki abból jó, ha egy szülő és házastárs mindenek fölé helyezi az önmegvalósítási szándékát, megtagadva az értelmét mindannak, ahogy eddig élt.
Fontos a múlt, az előző életkorszak minősége?
A változások vagy krízisek mindenkori kezelése a korábbi tapasztalatokra épül. Hiszen az új helyzetek, a veszteségek kezelését a családunkban már gyermekkorunk óta látjuk, tanuljuk, és később öntudatlanul magunk is úgy csináljuk, ahogy láttuk. Jó, ha minden életszakasz változása számvetéssel jár együtt: mit tudunk, mit akarunk tovább vinni, és mit vagyunk kénytelenek akár fájdalmasan elengedni, hogy helyet adjunk újfajta feladatoknak, működésmódoknak. Számba vesszük-e ilyenkor a sok jót, amely velünk történt, amelyet el tudtunk érni? Tudunk-e dolgokat ajándékként, kegyelemként megélni, vagy pedig csak a negatívumokra emlékezünk elégedetlenkedve? Könnyebb a helyzet krízissé súlyosbodását elhárítani, ha tudatosan és hálát adva számba vesszük mindazt, ami pozitívum volt.
Tehát a hívő ember előnyt élvez a zátonyok elkerülésében.
A hívő embernek sem könnyű a változás, legyen az „midlife” vagy a kapuzárás előtti időszak, de a „sasszárnyon hordozott” létből erőt meríthet. Életének eseményeit úgy tudja értelmezni, hogy ezeket kapta, mégpedig jó céllal. „Vessződ és botod megvigasztal engem” – áll a zsoltárban ez a pásztori metafora, vagyis hiszi, hogy a nehézségekkel, teherrel is terelgeti őt a Megváltója. Kapcsolatban van vele, nincs magára hagyva.
Nőknél mennyire nehezíti a helyzetet, hogy esetleg közelinek érzik a változások korát?
Sok esetben valóban jön a testi változástól való félelem, akár a hormonális, akár a nőiesség átalakulásától. De ebben az időszakban erősödhet fel az elbizonytalanodás az anya- és feleségszerepben is, akár kudarc megélése, hogy nem tudok a kamaszodó gyerekemnek jó anyja, a férjemnek pedig, aki maga is küzd az életközépi gondjaival, jó felesége lenni! S miközben így egyre kevesebb megértő figyelmet és szeretetet kapnak otthon, az elfogadottságot keresve belesodródhatnak akár flörtölésbe, külső kapcsolatba.
KOMLÓSI PIROSKA pár- és család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus református családban, pedagógus szülők gyermekeként nevelkedett, az ELTE pszichológia szakán végzett. Először az egészségügyben, majd a felsőoktatásban helyezkedett el. 1997-től nyugdíjazásáig a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Buda Béla által alapított Kommunikáció Tanszéken tanított. Szakterületének a családterápiát választotta. Küldetésének érzi, hogy mind a segítő szakmabeliek, mind maguk a családok jobban értsék és alakítsák a mindennapi életüket.
De mi okozza a férjek egy részénél a szinte kényszeres kifele tekingetést?
A férfiaknál az életközépi változás akkor szokott válsággá mélyülni, ha sem a munkában, sem a családi szerepeiben nem érezheti magát jónak, elfogadottnak. Leginkább a házastársi kapcsolat meghitt vagy kihűlt állapotától – amelyet ketten együtt alakítanak, ötven-ötven százalék beleszólási lehetőséggel – függ a kapcsolódási biztonság érzése. A református házasságkötési fogadalomtételkor kulcsfontosságú mondat a „vele megelégszem”. Ha az életközépi időszakban ezt át tudjuk érezni, akkor tudunk őszintén beszélni, és meg tudjuk érteni egymás igényét. Ilyenkor tudunk jó szívvel alkalmazkodni és együtt változni. Ha ez a kölcsönös megelégedés nem működik, az bizonytalanságot, szorongást okoz. Ilyenkor az ember nem meri megfogalmazni és kimondani, vállalni a saját szükségleteit, vágyait, de a társáét sem tudja meghallani. Ha pedig nem tanulnak meg egyezkedni, akkor a két ember nem tud együtt fejlődni, és eltávolodnak egymástól.
Mi van, ha a kitekingetés tettekben – megcsalásban – realizálódik?
Ennek a mai szabados, átszexualizált világban igen nagy a veszélye. A házasságban ilyen-olyan okokból sajnos ritkuló, akár megszűnő nemi élet miatt jelentkező erős szexuális vágy az egyik hajlamosító tényező. A másik: a férj olyan kompenzáló érzelmi vágya, hogy fölnézzenek rá, respektálják, tartsák jó embernek, sikeresnek, elfogadottnak. Egy-egy külső személy hirtelen mindezt tudja adni, kínálni… Az érzelmi odafordulást azután követi a testi. Ha a megcsalás megtörténik, ezek az emberek drága árat fizetnek a kiruccanásért, elcsábulásért, a rablott mézeshetek „zamatáért”. Elveszítik, feláldozzák ugyanis azt a lelki nyugalmukat, amely az addigi életükben, kevesebb örömmel ugyan, de megvolt. Ami a házasság szentségének a burkában természetesként megélt volt, ilyenkor hamar elvész, mert folyamatos belső nyugtalansággal zajlik tovább az élet, ráadásul ez kihat a gyerekekre is. Másfelől nagy kérdés, hogy egy váratlanul kitudódott elsodródást a feleség képes-e feldolgozni krisztusi megbocsátással, és ezt megbeszélni a társával. Ha igen, akkor mindezt közösen túlélve még erősebbé, tűzpróbát kiállóvá válhat a kapcsolatuk. A gyors megsértődések és azonnali válások a kapcsolat szeretethiányos voltát mutatják, s nem kímélik a gyerekeket sem.
Nem sülhet ki abból jó, ha egy szülő és házastárs mindenek fölé helyezi az önmegvalósítási szándékát, megtagadva az értelmét mindannak, ahogy eddig élt.
Hol a megelőzés esélye?
A férfiaknál is megjelenik a félelem, hogy öregszem, nem vagyok már olyan nyerő, sikeres, vonzó férfi, kezd pocakom lenni, csökken a férfiasságom, és így tovább. Vannak, akik alkatilag nem kötődnek erősen, másoknál a párkapcsolatban gyakori konfliktusok meggyengítették a kötődést, vagy éppen az értékrendjük engedékeny, így könnyen észreveszik a vonzó, csábító helyzeteket. Ilyen esetben a kifelé sodródás, elcsábulás veszélye nagyobb. Ennek megelőzése lehet a házastársi kapcsolat tudatos ápolása, a beszélgetések kettesben, programok és a kölcsönös tisztelet kifejezése. Az életközépi időszakban még fontosabb, hogy ha a munka világából hazatérnek a férjek, érezhessék, hogy önzetlenül várják őket, rájuk figyeléssel, együttérzéssel, szeretettel. Ha ezt észreveszik, remélhető, hogy ők is elkezdik majd ezt viszonozni, és erősödik az összetartozás boldogító érzése.
Közben mi történik a már szóba hozott serdülő gyerekekkel?
Számításba kell venni, hogy a szülők életközépi időszakára eshet a gyerekek kamaszodása. Tudjuk, hogy az egyik legnehezebb életfeladat a kamaszkori változás. A szülők rádöbbennek, hogy a gyereknek már nem csak ők a fontosak, esetleg már nem is a legfontosabbak, mert jönnek a kortársak. Nehéz a kritikáikat sértettség nélkül meghallgatni és megtalálni azt a türelmes hangot, amellyel a kamaszok „életkori szenvedéseit” tudomásul vesszük. A szülőszerepünkben változni vagyunk kénytelenek, s ez nem kudarc, hanem a gyermekünkért felelős fejlődési folyamat, amely persze sok energiát von el az amúgy is megterhelt életközépi életünkben.
Jól gondolják a hitben járó párok, hogy a „lesznek ketten egy testté” próbákkal teli folyamatként is felfogható, és erőforrás?
Ez így van. Egyre mélyebben megismerik egymást, egyre jobban értik, elfogadják, értékelik egymást, jobb szívvel alkalmazkodnak és szolgálják kölcsönösen egymást. Ilyen hajlékokban a házaspár számára az életközépi időszak nem megrázó, mert biztonsággal érzik az együtt változásukban az Úr jelenlétét. A család és munka egyensúlyának megtalálásához, illetve megtartásához ebben az időszakban is tudatosan kell megszervezni a feltöltődésre lehetőséget adó helyzeteket, élményeket, s biztosítani az együttes elcsendesedést, az intimitást.
Az üresedő fészek korszakától mi várható?
A huszonévessé váló gyerekek előbb-utóbb, ha tudtuk a szárnyaik növekedését bátorítani, kirepülnek. Nagy kérdés, hogy az együtt maradó két ember mit tud egymással kezdeni. Akik az életüket „egycsatornássá” alakították, vagyis csak a szülőszerepükben léteztek, azokra nehéz idő várhat. Ilyenkor a családon belül is, de kívül is a magánnyal kell megküzdeniük. Ha eddig nem tudtak rokoni és baráti kapcsolatokat táplálni, most tudatosan kellene ezt elkezdeniük. Szomorú látni, hogy elhidegült házastársak hogyan kapaszkodnak a gyermekeikbe, néha fojtogató módon. Kontrollálni, irányítani próbálják, így „élni a gyermekük életét”, vagy érzelmi zsarolásokkal, bűntudatkeltéssel igyekeznek szorosan tartani a kapcsolatot. Ezt a szülői elvárást a gyermekeik kényszerűen kielégítik, a szorongató függés megmarad, de a szeretet kiölődik. Mivel a házastársi együttélés mindkét fél számára a legfőbb lehetséges erőforrás marad, a kapcsolatuk minősége határozza meg az életminőségüket. Ezért komoly esélyt nyújt az, ha elkezdik tudatosan újraéleszteni az elfogadó, türelmes szeretet lángját. A múltbeli szép élmények felidézése ezt elindíthatja. Ebben az életszakaszban a szülők általában még dolgoznak. A munkahelyi aktivitás, a szakmai szerep jó, ha erőforrást is jelent, nem csak energiát szív el.
Létjogosult felvetés, hogy egyfajta kapuzárás előtti pánik alakulhat ki abból, ha a férfi tart a potenciájának elvesztésétől?
A férfiakban az egyik legerősebb, leggyakoribb szorongáskeltő, félelemteli gondolat ebben az időszakban, hogy a szexuális aktivitásuk csökkenni fog. Ez a félelem már önmagában is zavaró lehet, és már ettől is jelentkezhetnek problémák, de itt is megoldás a szeretetteljes, megértő kapcsolat. Ha tudom, hogy a társam előtt nem kell szoronganom, mert elfogad olyannak, amilyen éppen ebben a változó életkorszakban vagyok, akkor ez a félelem, ha létezik is, le tud csökkenni. De tény az is, hogy a hormonális változás előbb-utóbb a férfiaknál is jelentkezik, ennek is van leszálló ága, jó, ha ezt el tudják fogadni az emberek szorongás nélkül. Az egész házasélet a test és lélek összehangolódásán múlik. Szeretetkapcsolatban még az idősebb kori házasélet is tud stabilabban, örömtelibben alakulni.
És ha a férj rossz válaszokat ad erre a pánikjára?
Akinek nagyon erős a vágya, és nincs elég hite, bizalma, lelki ereje, ami segítse ellenállni mondjuk az internetes függésnek vagy a gyógyszerbekapkodásnak, arra sok küzdelem vár. Jó, ha fel tudják ismerni a krónikussá válás veszélyét, és szakmai segítséget keresnek.
Hova érdemes fordulniuk?
Az egyház központi szakintézményeként a szolgáltatás szintjén újraszerveződő Gyökössy-intézet szerteágazó segítséget tud kínálni a különféle elakadásokban, az életvezetés és lelki élet terén gyülekezeti tagoknak, lelkészeknek egyaránt. Azt sem kell szégyellni, ha keresztyén terapeutákkal lépünk így kapcsolatba. A lelki működésünk is a teremtett létünk része. A pszichológiai és a pszichoterápiás tudást is Istentől kaptuk, hogy tudjuk megfelelő módon az emberek segítésére használni, ami által nagyobb biztonsággal tudnak értékesen élni minden életkorszakban.
Kapuzárás… Találó metaforának tűnik.
Egy kapu bezárul, s van, ami a kapun kívül reked, ugyanakkor nem tudhatjuk, mi vár a kapu mögött. Szerencsére van lehetőség felkészülni erre. Amit el kell veszítenünk, el kell hagynunk, azt elgyászolhatjuk, de az emlékét magunkkal vihetjük, s remélhetjük, hogy ami vár ránk, ahhoz kapunk erőt.
Mi az, ami a házasságban élőket is feszíti a kapuzárás előtt?
A személyesen megélt veszteségek egyre határozottabban jelentkeznek, veszítünk a fizikai erőnkből, fáradékonyabbá válunk, romlik az egészségünk, hiába próbálunk mindent megtenni, s emellett szellemi téren is gyengülünk. Ezt a társunk is látja rajtunk, sokszor ő veszi előbb észre. Nem könnyű tudomásul venni, hogy aki eddig a támaszunk volt, most a mi támaszunkra szorul. A kölcsönös elfogadás és türelem az, amely ilyenkor segít. Egyre gyakrabban találkozunk kortársainknál is a betegséggel, sőt a halállal. Nem könnyű. A hívő embernek itt kegyelem az, hogy e lefelé ívelő életérzésekre tudunk úgy gondolni, mint a földi életünk végére, s reményünk a halál utáni feltámadás. Ez már a nyugdíjba kerülés időszaka, amikor a szakmai kapcsolatok is lecsökkennek, átmeneti ürességérzéstől szenvedünk, és keressük az új életformánkat. Ilyenkor fölértékelődnek a családi kapcsolatok. Az önálló életükkel küszködő gyermekeinkben gyönyörködés vagy az unokák mint ajándék új színt hoznak és új értelmet, célt az idősödő napjainkba. Fontos, hogy a változások minden időszakában, így most is meg tud jelenni spirituális nyitás.
Isten az idősödésünkkel, beszorított helyzetünkkel is átölelne?
Jól ismert kifejezés a „bibliás öregasszony”, és ez nem megmosolyogtató. A Szentírásból lehetőséget kapunk, hogy erősödjön az istenkapcsolatunk, amely válasz minden nehézségünkre és kételyünkre. A kapuzárás időszakában gyakrabban gondolkodunk arról, mi is az, amit átadtunk, milyen örökséget hagyunk a gyerekeinkre és a közösségeinkre. Örülnünk kell annak, hogy még tart a kegyelmi idő, és ha lehetőséget kapunk némely vétkünket jóvátenni vagy tálentumainkkal jól sáfárkodni.
A számvetés sokszor keserű lehet.
Tudnunk kell, hogy az életünk a sok teher és megpróbáltatás ellenére ajándék, tudatosan kell naponta keresnünk benne az örömre és hálaadásra okot adót. Találni fogunk! Így tudunk a helyzetünkkel megbékélni és elfogadni, hogy amennyit elértünk, annyira voltunk hivatva. Az önvádnak és mások vádolásának nincs értelme. „Kelj fel, és járj!” Ez a dolgunk az utolsó napig. S ezt kellene a következő generáció számára hiteles példaként örökül hagynunk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!