A címben szereplő mondat a kulcsa a Pálúr házaspár szerint a hosszú éveken át tartó, szilárd alapokra épülő házasságnak. Pálúr János orgonaművész, a Budapest-Fasori Református Egyházközség kántora és felesége, Kornélia, az egyházközség iskolájának igazgatóhelyettese lettek ez évben a Házasság hete arcai. Beszélgetésünk során megalapozott döntésekről, örömökről, nehézségekről és kitartásról vallottak.
Ezerszer is igen! Ezt a mottót választották a Házasság hetére. A házastársaknak újra és újra dönteniük kell egymás mellett?
János: Azt gondoltuk, hogy nem csak egyszer szeretnénk igent mondani egymásnak, ez nagyon fontos eleme annak, hogy együtt maradjunk, és boldogságban legyünk. A mottó nyomatékát az ezres szám adja – bár, ha harminc éve mindennap igent mondtunk egymásra, akkor már túlhaladtuk a tízezret is. Ez a mondat azt is kifejezi, hogy az életben, nem csupán egy-másra kell igent mondani, hanem Istenre is.
Kornélia: Valóban minden nap döntéseket kell hoznunk és az igen nem mindig szavakban nyilvánul meg. Abban is megjelenhet, hogy miként oldunk meg konfliktusokat, hogyan bocsátunk meg egymásnak, és hogyan kezdünk újat.
Milyen volt az, amikor először igent mondtak egymásra?
Kornélia: 1987-ben találkoztunk először, ekkor én tizenkilenc, János pedig húsz éves volt. Olyan közegben ismertük meg egy-mást, ahová egymástól függetlenül is mindketten vágytunk – ez egyetemisták, nagyobb gimnazisták számára szervezett nyári tábor volt, kifejezetten azzal a céllal, hogy Isten Igéjét tanulmányozzuk, együtt énekeljünk, közösséget gyakoroljunk. A mai Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség elődje szervezte, és sok közösségből érkeztek ide fiatalok. Már elsőre rögtön feltűntünk egymásnak. Nem mondanám, hogy ott már nagy döntések születtek, de észrevettük egymást
János: Érdekes, hogy a házasság hetének szervezői ott voltak az ekkor szervezett bibliakör rendezői között. Talán nem véletlen, hogy ennyi év után megtaláltak bennünket, ugyanis látták, hogyan találkoztunk és tudták, hogy az első igenünk arra vonatkozott, hogy szeretnénk keresztyén egyetemisták közösségében lenni. Kulisszatitok, de én előre nemet mondtam arra, hogy lányokkal ismerkedni menjek ebbe a táborba. Megadatott, hogy egyértelmű vágyakozás volt a szívemben, és ez harmonizál azzal a fő üzenetünkkel, amelyet a Biblia alapján így szeretnénk megfogalmazni: először Isten országát érdemes keresni. A mi történetünk bizonyítja, hogy az ő országát és a hívő egyetemisták közösségét keresve, egymásra is rátaláltunk.
Döntést hozni nehéz. Emberi szemmel nézve pedig minden döntésünk utólag igazolódik. Mi adott önök számára bizto-sítékot, biztonságot, amikor végül mégis egymás mellé kerültek?
János: Az említett tábor előtt két évvel olyan esemény volt Budapesten, amelyet szocialista időkben nem volt szokás rendezni: Billy Graham evangélizált a Budapest Sportcsarnokban. Kristálytisztán emlékszem, hogy milyen nagy élmény volt számomra a hatalmas zenei apparátussal megvalósuló egyházi éneklés. Amikor elnéztem a szimfonikus zenekar és az ének-kar felé, egy gondolat futott át bennem: mi lenne, ha az én jövendőbeli feleségem is ott énekelne. És bár csak két év múlva pillantottuk csak egymást az említett táborban, ez a gondolat mégis megvalósult. Ezzel együtt a tábori találkozás után nehéz félév következett, igenünket a legteljesebb valóságában kellett kimondanunk egymásnak. Nem volt egyszerű, mert sok mindent végig kellett gondolni, sokat vártam Kornélia igenjére.
Kornélia: Minden döntés küzdelmes, még akkor is, ha az ember tudja, mit keres. Azt mindketten tudtuk, hogy olyan társra vágyunk, akinél az első döntés, az első igen a helyén van. Erre jó lehetőségeink is voltak, hiszen a szüleink úgy neveltek bennünket, hogy találkozhattunk Istennel. Mégsem olyan könnyű megtalálni azt az embert, aki társunk lesz. Az említett fél évben voltak hullámvölgyek – volt olyan időszak, amikor meg kellett magunktól kérdezni, tényleg ő-e a társam, tényleg összeillünk-e, tényleg tudna-e ő egy család vezetője lenni. Egyszer, a bizonytalanabb időszakomban János nagyszabású és alapos felkészülést igénylő hangversenyt adott a Zeneakadémián. Erre sokakat meghívott a keresztyén diákközösségből, és velük én is elmentem a koncertre. Jó döntés volt, hiszen olyan helyzetben láttam őt, amely meggyőzött arról, hogy megállja a helyét abban, amit csinál, jól csinálja, jól felkészült rá. Ki tudtam mondani, egy ilyen fiúban meg tudnék bízni. Ez a helyzet bizonyosított meg arról, hogy ő legyen a társam. Még éppen idejében, mert mint kiderült, akkor ő már úgy érezte, hogy nagyon sokáig nem adok választ.
János: Még egy érv, hogy miért fontos koncertekre járni.
Kornélia: Az is fontos, hogy a másikat olyan helyzetben lássuk, ahol a munkáját végzi, vagy ahol felelősségteljesen meg kell állnia. Bármilyen munka lehet, nem kell mindenkinek színpadon állni.
Jó, hogy szóba kerültek a különböző szerepek és a helytállás. Visszaolvasva korábbi, Házasság hetére készült interjúkat, minden beszélgetésben előkerült a kérdés, hogy ki milyen szituációban áll elöl, vagy húzódik hátrébb, a párok hogyan működnek együtt, csapatként. Ez önöknél hogyan van?
Kornélia: Az a jó, hogy fiatalon kezdtünk el közös csapatban játszani. Mindketten tanultunk, egyetemisták voltunk. Úgy tudtuk felépíteni az életünket, hogy mindenki megtalálja benne a helyét, ugyanakkor minden időszakban máshova tevődtek a hangsúlyok. Mivel nagyon hamar érkeztek a gyermekeink, és én nagyon sok időt töltöttem velük, Jánosnak ebben az egészen különleges hivatásban kellett megtalálnia a helyét. Közösen dolgoztunk azon, hogy az ő pályája is működjön, de ugyanúgy a család és az én életem is. Nem volt olyan, hogy valakit hátrébb kellett szorítani azzal, hogy most várj, majd egy-szer eljön a te időd. Mind a ketten az adott pillanatban azon a helyen voltunk, ahol szükség volt ránk.
János: Hogyha azon jár az eszünk, hogy mit tegyen másik a házasságunkért, családi életünkért, akkor valami elromlott. Az biztos, hogy első házas éveinkben, évtizedeinkben mind a ketten szívesen adtuk bele a közösbe, amit hoztunk. Kornélia talán alátámasztja, hogy én nem tipikus bohém művészfigura vagyok, aki nem ért semmihez. Édesapámtól örököltem a mérnöki vénát, annyira, hogy majdnem építész lettem. Sok mindent szeretek megvalósítani, amihez tipikusan férfi észjárás kell: kitalálni megtervezni, összerakni, elvégezni. De azért persze az élet hozza magával, hogy kifáradunk, megfakulnak a lelkesedések. Ha ilyenkor elkezd járni azon az eszünk, hogy a másik ezt vagy azt miért nem tesz meg, akkor átkerülnek a hangsúlyok és hibázunk. Azt hiszem, mostanában megint abban a fázisban járunk, hogy vannak ötleteink arra, mit tehetünk meg a családért, ami aztán a többieknek örömet okoz. Az egyik interjúnkra például lányunk olyan gyönyörű rendet rakott a nappaliban, hogy jobb meglepetés nem is érhetett volna bennünket abban a helyzetben.
Az előbb elhangzott az a mondat, hogy ki mit hoz a házas-ságba. A Házasság hete eseményeiben most példaként szerepelnek mások előtt. Önök előtt milyen minták voltak? Láttak olyan házasságot, amelyre azt mondták: én is ilyet szeretnék?
János: Klasszikus eset, hogy a gyerekek kételkednek a szüleik példájában. Jó esetben ez kamaszkorban történik meg, nálam is így volt. Mára érezzük annak a jó ízét, hogy mind a két oldalon abszolút hiteles mintákat láttunk szüleinktől. Valóban Isten országát keresték, Isten vezetésére mondtak igent. Nem az a kérdés, hogy hibátlanul éltek-e a házasságukban, hanem hogy hitelesen. Ez pedig így volt, olyannyira, hogy már a gyerekeink is veszik át azokat a példákat, amelyek egyenes ágon jönnek a nagyszüleiktől. Ez számunkra óriási öröm.
Kornélia: Édesanyámnak nyolc testvére volt, így sok házasságot láttunk magunk körül a családban. Ha csak az arányokat nézem, az ő családjaikban a férjek és feleségek szinte mindenhol kitartottak egymás mellett. Ez nem azt jelentette, hogy nem voltak problémáik. A mi gyerekeink is láthatják, hogy akár naponta adódhatnak nehézségeink. Van úgy, hogy összeveszünk, hogy olyat mondunk – akár őelőttük is –, amit utána megbánunk. De azt is láthatják, hogy megvan bennünk a vágy: szeretnénk kitartani egymás mellett, és szeretnénk újat kezdeni akár azon a napon. Ha egy kapcsolatban vannak nehézségek vagy konfliktusok, az nem azt jelenti, hogy a házasságnak vége, vagy hogy rossz az a házasság. Nem vagyunk büszkék a nehezebb napokra, de talán nem baj, hogy ezt látták a gyerekeink is, mert emellett azt is észrevehették, hogy sosem jutottunk el gondolatban odáig, hogy nincs folytatás.
Már szóba került, hogy tavasszal lesz a harmincadik házas-sági évfordulójuk. Voltak a közös úton nagyobb kátyúk?
János: Az, hogy erre nem tudunk kapásból példát említeni, talán jót is jelenthet. Arra viszont kristálytisztán emlékszünk, hogy könnyen kerülhet egy házasság, így a miénk is, olyan helyzetekbe, amikor azt érezzük, hogy ez így tarthatatlan. Ezekben a pillanatokban az a szörnyű, hogy akkor jönnek el, amikor nagy dolgok készülődnek, nagy erőbedobásra lenne szükség, hiszen ilyenkor vagyunk a legkísérthetőbbek. Ezért a mi üzenetünk nem az, hogy mi csináljuk jól, és velünk nincsenek problémák, hanem inkább, hogy ha őszintén, a szívünkben keressük Isten országát, és ehhez igazítjuk az életünket, akkor a konfliktusokban ez az istenkeresés meg fog bennünket tartani.
Kornélia: A házasságokat nem mindig a nagy nehézségek próbálják meg legjobban. Sokszor éppen a mindennapok fájdalmas elszürkülése, ügyintéző mentalitása a veszélyes. Amikor csak arról kommunikálunk, hogy megtörténtek-e bizonyos dolgok a felszínen: befizetted-e, elvitted-e a gyereket, vagy már megint nem csináltad meg ezt vagy azt. Sokszor ezek a kis csalódások vezetnek oda, hogy elvesztjük a bizalmunkat a társunkban, vagy úgy érezzük, hogy neki már nem olyan fontos akár a mi személyünk, akár a család léte. Ezek a hosszú időn át tartó próbák is meg tudják viselni a házasságot.
Van esetleg valamilyen ötletük, szokásuk arra, hogyan lehet ezen változtatni?
Kornélia: Szeretünk kimozdulni a szürke napokból. Ami pedig fontos: ez a vágy mindkettőnkben megvan. Nem mondanám, hogy bevált módszereink vannak, amelyekkel mindig ki tudjuk egymást mozdítani, inkább vannak olyan örömteli javaslataink egymás számára, amelyekben mind a ketten szívesen részt veszünk. Például amikor lehetőség van rá, szeretünk utazni, étterembe járni. De ebben a vírusos időben is nagy örömmel voltunk együtt otthon, együtt étkeztünk és beszélgettünk, filmeket néztünk. Megtaláltuk az örömöket. Inkább az a nehéz, amikor sokat kell dolgozni, és az egyikünk vagy mindketten úgy érünk haza este, hogy már semmihez sincs kedvünk.
János: Őszintén elmondhatom, hogy testileg-lelkileg nagyon szeretjük egymást és vonzódunk egymáshoz. Szerintem ez óriási dolog. Nem kerül néhány másodpercbe sem felidézni azt, hogy mennyire így volt a megismerkedésünk kezdetén is. Ezek a visszaemlékezések is csodára képesek. Jó mindig meg-erősödni, abban, hogy szeretem a feleségem, vonzódom a feleségemhez, még ma is fel tudok nézni rá. Az igaz, hogy számos dolog céloz meg és támad bennünket, de fel kell ismerni, hogy az élet nem mentes ezektől a támadásoktól. Van egy Isten-ellenes erő, amely kimondottan a házasságokat akarja tönkretenni, hiszen a teremtő Istennek ez az egyik legszebb ajándéka itt a földön. Ha nem vagyunk éberek, beleesünk a csapdába, és azt hisszük, hogy a másik az ellenség, miközben sokkal nagyobb ellenség támad együttesen bennünket.
A beszélgetés eddigi részéből egyértelmű, mennyire fontos önök számára a hit. Mindketten a Budapest-Fasori református gyülekezetben szolgálnak. Mit jelent a kapcsolatukra nézve, hogy ilyen közösséghez tartoznak?
János: Az indulásunknál bölcsességre volt szükségünk, hogy eldöntsük, hova tartozzunk, hiszen mindketten más gyülekezetből, sőt, más felekezetből jöttünk. Ez a tény a házasságunk szépségéhez és érdekességéhez járul hozzá. Én kifejezetten élveztem, hogy Kornélia baptista. Óriási, kiegyenesítésre váró kérdőjel volt előttem a pályakezdésemkor: mit kezdjek azzal, hogy orgonista leszek? Bár egy orgonistának elsősorban hangszerre van szüksége, nem gyülekezetre, határozottan éreztem, hogy ez utóbbi a közös életünk alapköve, közege. Végül az isteni időzítés segített. Életünk egyik csúcspontja volt az az egy év, amelyet Párizsban töltöttünk, amikor a pályám szempontjából fontos tanulmányokat végeztem. Onnan haza-térve kaptam a meghívást a Fasorból. A gyülekezetben aztán sosem különleges elemként voltunk jelen. Az új orgona játszóasztalai közül például a lentinél szeretek játszani, ahol közösségben lehetek az istentisztelet résztvevőivel. A zenei élet vezetése mellett részt veszünk a házaspárok között végzett szolgálatban is, és a közösség más szegmenseiben is.
Kornélia: Amikor összeházasodtunk. közös döntést hoztunk arról, hogy melyik gyülekezetbe járjunk, hiszen azt szerettük volna, hogy a gyerekeink egy bizonyos közösségben nőjenek fel. Elsősorban olyan helyet kerestünk, ahol az igei üzenetet vasárnapról vasárnapra megkapjuk. Párizsban például olyan gyülekezetbe jártunk, ahol amellett, hogy igazán kedvesek voltak hozzánk, a neves építőtől származó, bár nem túl nagy orgonán János végre hétről hétre gyakorolhatta hivatását. Végül hazakerülve hívtak minket a Fasorba, ahol húsz évvel később meg is épült az új orgona. Sok barátra találtunk itt, akikkel lelki-gondozói és más beszélgetéseken, házi csoportok alkalmain is találkozunk. Hogyha problémánk van, mindig van hova menni. Lelki biztonságot és támaszt ad egy ilyen közösség.
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.