Elköteleződés, azaz Isten rabszolgái?

Mikor Jézus elhívta a tanítványokat, akkor többek között ezt olvassuk: „Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.” (Lk 5,11) Nem gondolkodtak azon, hogy mi lesz az eddigi életükkel, miből fognak megélni, ha feladják a bevált módszereket, hanem rábízták magukat Jézusra. Persze a Bibliában is volt, akinek hosszú időbe telt idáig eljutni. Jákobnak Isten álmában megígérte, hogy vele lesz, és visszahozza az ígéret földjére. De Jákob ekkor még nem fogadta el egyedüli Istenének az Urat, hanem feltételekhez kötötte az elköteleződését: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem.” (1Móz 28,20–21)

Isten őt már a születése előtt kiválasztotta, mikor ezt mondta Rebekának: „Két nép van méhedben, […] de a nagyobbik szolgál a kisebbnek.” (1Móz 25,23b) Ennek ellenére Jákob csak akkor köteleződött el teljesen az Úr mellett, amikor már megáldotta őt hatalmas vagyonnal, sok gyermekkel, Ézsau megbocsátásával és az ígéret földjével. Amikor már mindene meglett, akkor döntött úgy, hogy háza népével együtt kizárólag az Urat imádja. Mielőtt elmentek, hogy Bételben telepedjenek le, és ott oltárt építsen az Úrnak, „Átadták […] Jákobnak a náluk levő idegen isteneket mind meg a fülbevalóikat is, Jákob pedig elásta azokat a sikemi cserfa alá.” (1Móz 35,4). Jákob, akinek a neve csalót jelent, ekkor már Izrael névre hallgatott, megtapasztalhatta Isten gondviselését, és teljesen egyértelművé vált számára, hogy az Úr az Isten, ezért mindent feladva elköteleződött mellette. Az Úr mellett való elköteleződés ott teljesedett ki, hogy nem cipelte tovább magával azokat a dolgokat, amelyek összeférhetetlenek az Istenbe vetett hittel. Nem lehet úgy teljesen elköteleződni Isten mellett, hogy egy-két óemberi dolgot megtartunk: valamit, ami, ha nem is fontosabb, de legalább olyan fontos nekünk, mint Isten. De Jákobnál ez folyamat volt. Fokozatosan jutott el arra a felismerésre, hogy az Úr mellett teljesen el kell köteleződnie. És akkor lett a csalóból Isten harcosa, azaz Izrael, amikor ezt a döntést meg tudta hozni. (1Móz 32,28–29)

Később az Újszövetségben, Az apostolok cselekedeteiben is olvasunk olyanokról, akik mikor hinni kezdtek Istenben és Jézus Krisztus követői lettek, fokozatosan feladtak mindent, ami összeférhetetlen volt a Krisztusba vetett hittel. „Sokan, akik varázslással foglalkoztak, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Amikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték.” (ApCsel 19,19) Ekkor már nem számított nekik, hogy eddig ebből éltek meg, az sem számított, hogy a könyvek értéke abban az időben hatalmas összeg volt. Csak annyi számított, hogy Krisztus az életét is feláldozta, hogy megmentse őket a gonosztól, ezért fel kell hagyniuk a gonosz dolgokkal. Az elköteleződés számukra egy idő után nem csak annyi volt, hogy elrakták egy ládikába az addigi istentelen szokásaikat, hanem teljesen új életet kezdtek, és szakítottak a mágiába, más istenekbe vetett hitükkel. Eddig is hívők voltak, de mostantól kizárólag Krisztusnak szolgáltak. A királyok korában is volt olyan, aki fokozatosan köteleződött el az Úr mellett. Jósáfát király elkezdett az Úr törvényei szerint uralkodni, ezért Isten megáldotta őt. A király ezt megtapasztalva még inkább az Úr útján járt, és egyre bátrabb lépéseket tett a hamis istenségek eltávolítására (2Krón 17,3–6). Az elköteleződés lehet hirtelen döntés és fokozatos növekedés is. De időnként előfordulhatnak visszaesések a fejlődésben.

Péter Jézus tanítványaként egyetlen éjszaka megélte a teljes elköteleződést és az elbukást is. Nem sokkal azután, hogy kimondta, „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, akár a halálba is!” (Lk 22,33), háromszor is megtagadta Jézust. Péter példája figyelmeztet, hogy ne gondoljunk sokat magunkról, de azt is megmutatja, hogy az elgyengült elköteleződésből is talpra lehet állni. Ha Istennek szolgálunk, azt tegyük szívvel-lélekkel elköteleződve, mert ő nem kedvetlen rabszolgákat akar, hanem szolgálatkész szeretett gyermekeket.

Jézus nem egyszerűen azt kérte az embertől, hogy kövesse őt, hanem azt, hogy „…tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!” (Lk 9,23) Megtagadni önmagunkat nem egyenlő azzal, hogy teljesen félredobjuk az egyéniségünket, és felveszünk egy egységes keresztyén arcot. Sokkal inkább azt jelenti, hogy egyéni tehetségünket és tálentumainkat Isten szolgálatába állítjuk, és a Krisztus-test tagjaként ellátjuk a magunk feladatát. De akkor ezt mégis nevezhetjük rabszolgaságnak? Ha úgy nézzük, hogy mindenben alárendeljük magunkat Isten akaratának, és érte naponként készek vagyunk akár halálba is menni, akkor kívülről nézve akár rabszolgaságnak is nevezhető. Ám ez mégsem az, mert a rabszolgaság az lenne, ha nem Krisztusnak, vagy nem csak Krisztusnak engedelmeskednénk, hiszen „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti.” (Mt 6,24a). Márpedig, amint nem Istennek szolgálunk, valaki másnak állunk a szolgálatába. Ezzel szemben Isten nem leláncol, hanem védőkorlátot ad. Ha Istennek szolgálunk, akkor szabadok vagyunk a gonosznak való szolgálat alól: „Ha […] a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) Ez a szabadság magyarázza meg a „De ha nem tenné is…” elköteleződést.

Dániel könyve 3. fejezetében Sadrak, Mésak és Abéd-Negó tudta ezt, amikor nem borultak le az aranyszobor előtt. Pedig megtehették volna azt, hogy leborulnak a bálvány előtt, aztán elmennek és imádkoznak Istenhez, a király ugyanis nem tiltotta meg, hogy Istennek szolgáljanak, csak megparancsolta, hogy boruljanak le az aranyszobor előtt is. De a három hívő férfi ezt nem tette meg. Nem érdekelte őket az sem, hogy rajtuk kívül mindenki leborult a szobor előtt, és az sem, hogy halállal kell lakolniuk azért, mert egyedül az Élő Istent imádják. Ők a „De ha nem tenné is…” (Dán 3, 18) elköteleződéssel maradtak állva. Tudták, hogy akkor sem fognak mást szolgálni Isten mellett, ha ezért tényleg az életükkel fizetnek. Lehetne példálózni azzal, hogy Magyarországon a múlt században sok keresztyén állt ki ilyen feltételekkel is a hite mellett. De nemcsak a múlt században, hanem ma is sok mindent kockáztathatunk azzal, ha Isten törvényét minden élethelyzetben megtartjuk. Az életveszély ugyan nem fenyeget minket, de földi életünk kényelméből sok mindent veszíthetünk, ha becsületesen, Isten törvénye szerint élünk. Nekünk akkor is Isten szavára kellene figyelnünk, ha ő nem adna közvetlenül ezért cserébe semmit. De a Teremtő Isten, „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) El lehet mellette köteleződni hálából is.

Ötezer ember megvendégelése és a vízen járás után Jézus köré gyűlt a sokaság. Ő tudta, hogy csak azért jött a nép, mert ettek a megsokasított kenyérből, ezért felhívta a figyelmüket arra, hogy nem veszendő kenyérért kell fáradozni, hanem őt kell követni, ő az élet kenyere, ami a mennyből szállt le. És beszélt a mellette való elköteleződés szükségességéről. Ez a beszéd sokaknak nem tetszett a tágabb tanítványi körből, ezért „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé. Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: Vajon ti is el akartok menni? Simon Péter így felelt: Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (Jn 6,66–69) Azok a tanítványok, akik elmentek, korábban Jézus követői voltak, hallgatták a tanításait, látták a csodáit, de nem voltak mégsem elkötelezettek Jézus mellett. De a tizenkettőt nem érdekelte az, hogy mások mit gondolnak Jézusról. Ha hisszük és tudjuk, hogy Jézus az Isten Szentje, akkor egyértelmű, hogy el kell köteleződni mellette.

Az Ószövetségben is van hasonló elköteleződés. A sikemi országgyűlésen Józsué emlékezteti a népet arra, hogy eddig miket tett értük Isten, majd felszólítja a népet, hogy egyedül az Urat imádják. „De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni […] De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15). Józsué már elköteleződött Isten mellett, és ő akkor is Istent követné, ha a nép másképpen döntene. Nekünk sem azt kell néznünk, hogy a körülöttünk élő emberek hogyan gondolkodnak, hanem akkor is el kell teljes szívvel Isten mellett köteleződnünk, ha senki más nem tenné körülöttünk. Ennek pedig előbb-utóbb látható jelei vannak. Az elköteleződés része, hogy naponként figyeljük Isten akaratát, a Szentírást olvasva és annak engedelmeskedve, és vállaljuk, hogy hozzá tartozunk, kerüljön bármibe is. Legyünk Isten engedelmes gyermekei úgy is, hogy ezért elhagyjuk óemberi szokásainkat, és rábízzuk magunkat teljes szívvel Isten kegyelmére! Legyünk engedelmes gyermekei akkor is, ha egyedül kell kiállnunk az Úr mellett! Tegyük ezt hálából mindazért, amit értünk tett Jézus Krisztus, és tudva azt, hogy „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” (Jel 3,5)