Élj a mának!

„Csak ami van, az a valóság! Ami lehetne, az egész egyszerűen nincs, ezért nem szabad Istennek szemrehányást tennem, hogy elrabolt tőlem valamit – ami nem is létezett.” (Jim Elliot) Akkor carpe diem? Élvezzük ki az életet, az adott nap lehetőségeit, mintha nem lenne holnap?

Igen. Pontosan ez az egyetlen értelmes módja annak, ahogyan keresztyén emberként élni érdemes. Persze tudom, hogy milyen mögöttes tartalmat hordoz a fenti kifejezés napjainkban, és azt is tudom, hogy keresztyén körökben nem szoktuk erre biztatni egymást. De miért nem? Mert az élet élvezete alapvetően megterhelt fogalom lett, sok fejben rögtön összekapcsolódik a bűnös élvezetek jelentéssel. Kár, pedig nyilván nem a bűnös élvezeteket akarom én sem propagálni, hanem annak a képességét felébreszteni magunkban, magamban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy odaadjuk a ma valóságát, a ma lehetőségeinek a kihasználását valami jövőben bekövetkezendő vélt veszteség rémképe miatt. Ez idáig azonban életvezetési tanácsadás, nem túl sok köze van lelki szintekhez. Akkor menjünk egy kicsit mélyebbre!

Melyikünk száját ne hagyta volna már el egy korai haláleset kapcsán a „de még élnie kellett volna”, „mennyi mindent kellett volna még megélnie”, „látnia kellett volna felnőni gyerekeit, unokáit”? Őszinte, mély együttérzés szavai ezek, nem kétséges számomra. Hogyan is lehetne a veszteség feletti döbbenetünket, sajnálatunkat – főleg, ha hirtelen vagy az általános tapasztalás szerint idő előtti – másképpen kifejezni?! Nincs ilyenkor helye az egyébként igaz, bölcs idézetek előcitálásának, olyan dolgok elvárásának, amelyekre a szenvedő ember nem képes. Pontosabban nem ilyenkor van itt az ideje. Hanem akkor, amikor még tart a ma! A keresztyén ember arra használhatja fel a ma lehetőségét, hogy tudatába kerül, felvérteződik a rendelkezésre álló időkben erre: ami lehetne, az egyszerűen nincs. Csak ez képes feloldani azt a hamis narratívát, hogy az idős ember halálát könnyebb elfogadni, a fiatalét pedig nehéz vagy lehetetlen. A gyász fájdalom, ezt a Biblia sem bagatellizálja, de olyan perspektívát kínál, amelynek látni akarása átsegítheti az embert ezeken az időkön.

Az öreg Pál apostol így ír Timóteusnak: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.” (2Tim 4,6) A szó, amelyet elköltözésnek fordítunk, jelentheti a bilincsek leoldását vagy az indulásra kész hajó eloldását a parttól. Nagyon szép ez az utóbbi kép. Az apostol egyébként átélhette mindegyik jelentését a szónak, viselt bilincseket is Krisztusért, és utazott eleget hajón is. Nem véletlen tehát szerintem, hogy ezt a kifejezést használja arra a misztikus, egyszer majd mindannyiunk által megélt pillanatra, amikor elköltözünk az egyik valóságból a másikba. A hajó indulásra kész, felhúzott vitorlákkal várja, hogy az utolsó kötés is eloldódjon a parttól. Nem siettette ő ezt, szeretett élni, szerette szolgálni Megváltóját, de éppen ezért nem is félt attól, ami következett. Szeretett élni, és arra használta a „nyugalmas” időket, az adott napot, hogy feladatát, küldetését végezze, betöltse. Római börtönéből írta Timóteusnak ezeket a sorokat, tisztában volt azzal, ami várt rá. Pedig ha nem lett volna az őrjöngő keresztyénüldözés, akár még élhetett volna. Ha nem lenne a nyomorult világ számára érthetetlen az, amiben hívő emberként ő hitt, és amit hirdetett, akkor akár nyugta is lehetett volna. És ott volt előtte a választás lehetősége: vagy erre tekint, mármint arra, hogy mi lehetne még, és milyen veszteség fogja érni őt kivégzése által, vagy arra, hogy az fog történni vele, amire valójában azóta vágyott, amióta Krisztus rátalált a damaszkuszi úton.

Megrendítő ez a jelenben élés. Amíg tart a ma, addig minden a Krisztus követéséről, az érte való fáradozásról szól. Amikor azonban menni kell, azt fogja megélni teljes hittel. Ez a valódi carpe diem. Az egyetlen értelmes és békességet hozó módja a keresztyén hívő életnek – és majd a kötelek végső eloldódásának.

A szerző a Lovasberényi Református Egyházközség lelkipásztora, a Vértesaljai Református Egyházmegye esperese.