Elbújás helyett merjünk látszódni

Madártávlatból nézve is izgalmas annak a gyülekezetnek a története, amelyet három évtizede ön irányít. De pillantsunk rá először a svábhegyi református jelenlét első szakaszára, az elődgyülekezet erőfeszítéseire, hogy jobban értsük az utóbbi harminc évet, amelyért a napokban adtak hálát a Felhő utcai templomban! Egyáltalán miért Svábhegy a helynév, és hogyan kerültek oda reformátusok is?

Eredetileg valóban katolikus németek, közelebbről sváb bortermelő gazdák éltek a hegyen, de a filoxérajárvány elpusztította a szőlőskerteket. Akkortól nagyobb számban jelentek meg a budai polgárok, voltak, akik kiköltöztek, voltak, akik nyaralót építettek. A XIX. század második felétől eleve felgyorsult a fővárosi református gyülekezetek szerveződése. A svábhegyi reformátusok gyülekezetszervező tevékenysége kis fáziskéséssel szintén megkezdődött. Egyik első adatunk 1888-ból való: Máthé Domokos fogorvos nyaralóvillájában nagypénteken úrvacsorás ünnepi istentiszteletet tartottak. Később Szente Lajos gyógyszerész svábhegyi villája volt az istentiszteletek helyszíne. 1899 nyarától a Skót Misszió budapesti igazgató-lelkésze, Andrew Moody járt föl ide istentiszteleti alkalmakat tartani.

Ez a létező legjobb irányszabás lehetett, hiszen a Skót Misszió az evangéliumi ébredést és lelkiséget képviselte.

Amikor gyülekezetünk tagja, Berecz Ágnes művelődéstörténész a harmincadik jubileumra összeállított gyülekezettörténeti kiállításunkat készítette elő, régi-régi iratok között megtalálta Moody akkori svábhegyi gyülekezethez angolul írt versét is: „The Church on the Hill” (Hegyen épült templom). Ebből nemcsak az derül ki, hogy Moody gyermekeként szerette ezt a formálódó gyülekezetet, hanem az is: eleink szívébe már a kezdetkor el lett ültetve, hogy a gyülekezet a jézusi értelemben vett „hegyen épült város” kell legyen. Az elődgyülekezettel való lelki kontinuitás bizonyítékának fogom fel, hogy bár nem ismertük Moody versét, mostani egyházközségünk jelmondata éppen a Hegyi beszéd idevágó megállapítása lett: „Nem rejthető el a hegyen épült város.” Mi is érezzük a jelképerőt abban, hogy a kis Magyarország területén a mi templomunk számít az egyik legmagasabban épült templomnak. Ez is arra kell sarkalljon minket, hogy elbújás helyett merjünk látszódni, Jézus Krisztusra mutatva! A hit ugyanis hallásból van, emberek közvetítik egymásnak.

Csakhogy „elődtemploma” sosem épült az elődgyülekezetnek. Miért nem?

Ez valóban nem adatott meg nekik. 1904-ben, amikor a svábhegyi atyafiak templomépítésre alkalmas telekért folyamodtak a budai anyagyülekezethez, éppen a helyi elemi iskola tornatermében tartották alkalmaikat. Saját tulajdonú istentiszteleti hely azért nem lett az intenzív gyűjtésből, mert a befolyó pénzt az első világháború idején hadikölcsönbe fektették, így az elúszott. A svábhegyi református közösség 1933-tól az akkor szerveződött budahegyvidéki gyülekezet leányegyháza lett. A Böszörményi úti templomban őrzött naplók bizonyságai alapján akkoriban már másfélszázan jártak vasárnaponként istentiszteletre, és még vagy ötven gyermek. Nem csoda, hogy a harmincas évek közepén újra felerősödött a saját templom iránti igény. A közadakozás újra elkezdődött, de akkor meg a második világháború szólt közbe.

A világégés után az istentiszteletek helyszíne nem sokáig maradhatott a Diana úti állami iskola tornaterme. A svábhegyi reformátusok 1950 januárjában egyik napról a másikra az utcára kerültek. A lassú sorvadás évei következtek, bár még találtak bérelhető imahelyiséget egy villában. A gyülekezeti élet a hatvanas évek közepéig tartott, mert egy főbérlői felmondás és az, hogy a budahegyvidéki anyagyülekezet akkori lelkipásztora nem igyekezett kellően előmozdítani a folytatást, megpecsételte a közösség sorsát. Hetven év után megszűnt a szocializmus alatt szabadsághegyinek nevezett református prédikálóállomás. Harminc év tetszhalál következett be a hegyen református szempontból.

Nehéz volna kizárni, hogy az egyházgyűlölő pártállamnak akartak némelyek kedveskedni…

Berecz Ágnes a gyülekezettörténeti könyvében nem zárja ki ezt az eshetőséget, említést téve lehetséges motivációként egy „legfelsőbb hatalmi körökben adható jó pontról azért, hogy egy budapesti gyülekezeti hellyel kevesebb van”.

Mielőtt rátérnénk a hálaadás tárgyát képező legutóbbi harminc évre, beszéljünk önről. Amikor azt a missziós feladatot kapta főnökétől 1995-ben, hogy feljárjon ide, és felélessze az istentiszteletek egy emberöltőre félbeszakadt hagyományát, ismerős volt önnek ez a miliő?

Hogyne, és nem csak azért, mert 1995-ben már négy éve a közeli budahegyvidéki egyházközség beosztott lelkészeként hittant tanítottam a svábhegyi általános iskolában. Szűkebb hazámnak mindig a főváros hegyvidéki területeit érezhettem, mivel eleve itt, a XII. kerületben nőttem fel és éltem, tizennyolc éves koromig. Ki ne felejtsem, hogy a pasaréti gyülekezetben konfirmáltam 1981-ben, tizennégy évesen…

Ha már Pasarét: az ön prédikáció-válogatást tartalmazó kötetéből – Hegyen épült város – kiérezni akár a pasaréti gyülekezet alapítója, Joó Sándor szellemi rokonságát is, aki sok műveltségi elemet bevitt igehirdetéseibe, egyúttal evangéliumi, szeretetteljes és gyakorlatias megközelítésű volt.

Mind apai, mind anyai ágon református lelkipásztorokat és kántortanítókat magáénak tudó családba érkeztem. Apai nagyapám, néhai Bertha Barna, aki lelkészi végzettsége mellett jogi diplomával is rendelkezett, különböző budapesti gyülekezetekben volt beosztott lelkész. Anyai dédapám, Horkay Lajos pedig előbb a felvidéki Kisráskán, majd pedig a kárpátaljai Salánkon teljesített lelkészi szolgálatot, 1955-ös nyugdíjba meneteléig. Lelki formálódásomat azonban mégsem ez a családi örökség határozta meg elsősorban, hanem azok a hitbeli élmények, amelyek már gyermekként is hatottak rám. Kisgyermekként apai nagynéném és családja rendszeresen elvitt magával Budáról a Kispest-Rózsa téri gyülekezet gyermek-istentiszteleteire, mivel az akkori lelkipásztor, Ablonczy Dániel nagypapám lelki testvére és jó barátja volt. Később épp az ő tanácsára kezdtünk el a pasaréti gyülekezetbe járni.

Konfirmációja és hitre jutása egybeesett?

Az ottani konfirmációt követő nyári zempléni ifjúsági táborban szólított meg Isten először személyesen, ekkor értettem meg, hogy mindaz, ami addig csak „tananyag” volt számomra, életem legfontosabb és legszemélyesebb ügye. Attól kezdve már saját elszánásból, örömmel és nagy lelki éhséggel jártam ifjúsági alkalmakra, gyülekezeti istentiszteletekre. Lelki növekedésem szempontjából ezek az évek döntő befolyással bírtak, tizenhét éves koromra magamat egészen Jézus Krisztusra tudtam bízni.

Örült-e a család, amikor bejelentette, hogy jelentkezik a teológiára?

Anyai nagymamámon kívül – akiben korábban önkéntelenül megfogalmazódott, hogy lelkésznek kellene mennem – más nem volt boldog a pályaválasztásomtól, édesapámból kifejezett aggodalmat, megütközést váltott ki, de aztán szüleim beletörődtek, utóbb büszkék is lettek a hivatásomra. A teológiára jelentkezésem után rögtön elvittek katonai szolgálatra, közben a család Pesterzsébetre költözött, az ottani központi gyülekezetbe épültem be, ami szintén lelki épülésemre szolgált. Ráadásul az ottani vezető lelkész nyomban rám bízta a gyermek-istentiszteleti szolgálatot.

Testhezálló feladat volt?

Mind az ifjúság, mind a gyermekek közel állnak hozzám lelkészként is. Még ma is tartok olykor gyermek-istentiszteleteket, kifejezetten játékosan, amit nagyon értékelnek a kicsik… Ami az ifjúsággal való foglalkozást illeti, pont annak révén kötöttem ki Budahegyvidéken. Még a lelkészi diplomám megszerzése előtt, 1990-ben, ötödéves teológusként felkért az akkori budahegyvidéki lelkipásztor, hogy néhány hónapra vállaljam el abban a gyülekezetben az egyetemista korú ifjúság vezetését. Isten olyanformán is megáldotta ottani ifjúsági szolgálatomat, hogy a budahegyvidéki gyülekezet végül meghívott beosztott lelkésznek.

A rendszerváltozás után ugrásra készen várta a budahegyvidéki eklézsia, hogy fölvegye a hajdan elejtett svábhegyi szálat?

Talán azért sem volt így, mert a megszűnt fília ügye a Kádár-korban amolyan tabutémává válhatott, részben feledésbe is merült. 1995-ben volt a budahegyvidéki gyülekezet hatvanéves jubileuma, amelynek alkalmából feleségem vezetésével egy kiállítás is készült. Ennek anyaggyűjtése során kerültek a kezünkbe olyan régi-régi fotók, dokumentumok, amelyek jelentős részben a budahegyvidéki anyagyülekezet egykori svábhegyi gyülekezetének markáns létéről tudósítottak.

A Svábhegyen lakó akkori budahegyvidéki presbiter, Lovas Miklós csillagász kezdte újra-újra indítványozni, hogy meg kellene próbálni a Svábhegyen az újraindítást, annál is inkább, mivel annyira kiépült már, rengeteg ember lakik ott. Mivel erre érezhető igény jelentkezett, Nagy Tibor lelkipásztor, ha vonakodva is, de beleegyezett, és engem bízott meg a svábhegyi misszió összefogásával. Buszmegállókban és hirdetőtáblákon kiplakátoltuk a svábhegyi istentiszteletek beindítását. 1995. november 12-én az első alkalmat még ő tartotta. A végén kivett a táskájából két régi klenódiumot – úrvacsorai kelyhet, keresztelőedényt –, melyekbe az volt belegravírozva, hogy „Svábhegyi református gyülekezeté 1910”, és odaadta a formálódó közösségnek.

Itteni szolgálata egyidős az újraalakult gyülekezetével, amely rég önálló egyházközség. Milyen elvek szerint igyekezett gyülekezetet építeni?

Természetesen vannak elveim, bár amikor én a teológián tanultam, nemhogy gyülekezetépítéssel foglalkozó tantárgy, de ilyen témájú könyv se volt. A nyolcvanas évek második felében a plántálás és a gyülekezetek építése, hatékonyabbá tétele nem volt felülről dédelgetett opció, beleértve a rendszerrel való konfrontációt messze elkerülő egyházi vezetőséget is, hiszen a szocializmus építése volt soron változatlanul. De a rendszerváltozás után az új budapesti gyülekezeti plántálások nyomban elindultak: Gazdagrét, Káposztásmegyer, Szigetszentmiklós, Őrmező. Ezek viszont mind lakótelepi missziók gyümölcsei. Nem egyszer amerikai „church building” módszerek adaptációit vetették be sikeresen olyan agilis személyiségek, akik angolszász nyelvterületen missziológiát tanultak. Én nem ezen a nyomvonalon haladtam, már csak azért sem, mert németesként nem angolszász területen voltam külföldi ösztöndíjas. Ráadásul a Svábhegy teljesen más közeg volt, mint a lakótelep.

Buda e részének lakosságához látatlanban a felső középosztály, sőt, az elit fogalmát szokás társítani.

Természetesen ez nagyon egyoldalú kép volna. Mindenesetre a Svábhegyen polgári-értelmiségi közeg a jellemzőbb, alsó-felső középosztállyal, és az, hogy sokaknak református gyökerei voltak-vannak. Elmondható, hogy Budapest talán egyetlen nem lakótelepen elinduló missziójának számítottunk a kilencvenes években! A helyi sajátosságokhoz itt is muszáj alkalmazkodni, beleértve, hogy itt létezett elődgyülekezet. Figyelembe kellett venni a földrajzi helyzetet, társadalmi, szellemi környezetet. Amikor leszögezem: legfontosabbnak azt tartom, hogy biblikus, hiteles, releváns, igényes igehirdetések hangozzanak a szószékről, azt is értem ezen, hogy megvalósítsam Pál apostol magára szabott követelményét: zsidóknak zsidóvá, görögöknek göröggé lenni, hogy valamiképpen megmentsünk némelyeket… Csak egy szemléltető példa: nyilván annak a fajta svábhegyi karakternek a számára is kapcsolódási pontot kell találnom a prédikációban, aki megmaradna egy jóléti konzumkeresztyén szinten, ugyanis az a cél, hogy az Ige magja az ő esetében is jó földbe hullhasson!

Mit jelent a prédikációban, amint említette, relevánsat, lényegbevágót nyújtani?

Kapcsolódni kell az ő problémáihoz, életérzéséhez, a gyakorlati életéhez, úgy, hogy közben nem tágítok attól a páli alapvetéstől sem, hogy Isten az igehirdetés bolondsága által üdvözíti Isten ma is a hívőket. Persze nem a bolond igehirdetésekről van szó, hanem olyan hiteles igehirdetésekről, ami sokaknak bolondság, botránkoztató. Hiszen mégis azzal képződik a valódi gyülekezet, ha az evangélium tisztán és igazán hirdettetik és abból új életek születnek.

Említsen még helyben bevált gyülekezetépítési elgondolásokat.

Kezdettől cél volt, hogy mihelyt a létszám lehetővé teszi, minél több életkor- és korosztály-specifikus gyülekezeti kiscsoport szülessen meg…

Tim Keller szoros követői a házicsoportok jelentőségét szokták hangsúlyozni.

Megint csak azt kell mondjam, itt „a hegyen” máshogy van. Bár próbáltuk, de a várostól – munkahelytől, iskolától – távoli jelleg miatt nem ezek a házakhoz kiszervezett, több korosztályt magukban foglaló kiscsoportok váltak a gyülekezetünk alapegységeivé, hanem a helyben, a gyülekezeten belül létrejött alkalmak. Viszont van, ami közös a panelmisszióval: a kisebb közösségekben zajló, mélyre evezésre alkalmas kiscsoporti lét, ahol át lehet beszélni az Igét, és nem hiányzik a személyesség szintje. Nálunk nagyon is áldott hitélményt nyújt a baba-mama kör, a kisgyerekes családos kör, a középiskolás és egyetemista korosztályú ifi, a bibliatanulmányozó kör, a nyugdíjasoknak szóló és a központi bibliaóra. Mi ezzel előzzük meg a rossz értelemben vett népegyházi jelleg kialakulását, azt, hogy vasárnapi templomba járásra hajlamosítjuk a gyülekezetet. Miközben tudjuk, az istentisztelet a gyülekezeti hitélet gerince! Fontos gyülekezetépítő vonásnak tartom továbbá a szeretetteljes, nyitott, elfogadó gyülekezeti közeget is.

Gondolom, nem a „nyitott társalom” analógiájára.

Nem arról van szó, hogy minden nézetet befogadunk és beépítünk, hanem arról, hogy a közösségi alkalmakon felbukkanó hitben gyengét vagy a hitismeretekben szegényt ne riasszuk el türelmetlen bírálgatással.

Jól sejtem a mondottakból, hogy szívügye a közösségi alkalom?

Ezeket budahegyvidéki beosztott lelkész korom óta nagyon szeretem vezetni, felvirágoztatni és szervezni is, beleértve, hogy megtaláljam a leendő felelősüket. Ez átvezet egy újabb gyülekezetépítési elvhez: elengedhetetlen az elkötelezett, együtt imádkozó, hitben járó szolgáló munkatársak kiválasztása! Olvassuk az igéből is, hogy Pál apostol munkatársakkal – Silással, Timóteussal, Lukáccsal, Barnabással – ment missziói utakra. Bevonni a szolgálatba, bátorítani, tanítani, kinevelni, képezni, ez elengedhetetlen.

Mondjon néhány olyan jelzőt, amelynek – svábhegyi tapasztalatok alapján is – jelen kell lennie egy gyülekezeti vezetőben, szolgáló munkatársban!

Szeretetteljes, integratív és karizmatikus.

Önnél megvannak ezek?

A szeretetteljesség megítélését a gyülekezeti testvérekre bízom. Azt viszont talán nem túlzó kimondanom, hogy integratív a beállítottságom, elég széles tud lenni a merítésem, akikhez szólok. Azonosulok az én Uramnak azzal a megállapításával, hogy a megtérés igen szoros kapu, de azonosulok azzal a jézusi felkiáltással is, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…”. Fontos tehát, hogy a különböző kegyességi, családi és szociológiai háttérből érkezők mind itthon érezhessék magukat a Felhő utcai templomban. Szociológiai metszetben ezt ábrázolja ki, mikor a leggazdagabb budai polgárok bármelyike és mondjuk egy villanyszerelő egyéni vállalkozó egymás mellett úrvacsorázik a Svábhegyen.

A karizmatikusságot mint követelményt melyik értelmében használta?

Nem az irányzat értelmében, hanem hogy legyen a gyülekezeti vezető szentlelkes és lelkesíteni képes. Nem lehet lapossá, szárazzá és unalmassá válni, főleg ha itt-ott tapasztalható a lelki éhség hiánya is. Aki úgy akar tüzet gyújtani, hogy közben ő csak pislákol, az aligha járul hozzá a gyülekezet épüléséhez. Nem szabad úgy szolgálni, hogy kiégünk a szolgálatban, de azért az a fajta mentalitás, hogy most akkor picit kipihenem a pihenést, nekem furcsa volna. Lobognunk kell Krisztus megismertetésében, megszerettetésében.

Van egy számomra felejthetetlen, ideillő Saint Exupéry-idézet, amely alkalmazható a helyes lelkipásztori beállítottságra is: „Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezdd, hogy a munkásokkal fát gyűjtesz, majd szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt!” Azt kell megértetni egy gyülekezettel, hogy milyen nagy ügyben járunk el mi, akiket Isten a munkatársaivá választott! Fokozottan mutatkozott ennek igazsága a mi hőskorunkban…

Hőskoron az 1995-ben hivatalosan is újraindult gyülekezet templomtalan korszakát, a templomépítésig vivő utat érti?

Úgy van. A kezdeteket, amikor Jánosa Domokos helyi katolikus pap, „Domi atya” bocsátotta rendelkezésünkre az alagsori hittantermüket, vagy amikor éppen iskolai tornateremben, egy nemzetiségi önkormányzat közösségi házában kellett – ideiglenes – imateremre lelnünk, majd újra-újra költöznünk. És ilyen körülmények között hitéletet élni, létszámban növekedni… És igen, a templomépítés! Ami nem sikerült az elődgyülekezetnek, mert csak álmodtak róla, és úgy tűnt, hogy hiába fáradnak, küzdenek hetven éven át, azt Isten a mi időnkben mégiscsak lehetővé tette. Óriási kegyelem és kiváltság ez! Persze, hol van ez a világtörténelem nagy eseményeitől, én mégis merek úgy fogalmazni, hogy kicsiben, azaz gyülekezeti szinten történelmet íratott velünk Isten.

Át is aludhatták volna a lehetőségeket, nem?

A teológián csábító ajánlatot kaptam az oktatásra, mikor a vallástanári szakot végeztem posztgraduálisan az ezredfordulón. El kellett dönteni, melyik legyen. A gyülekezet akkor már a nagyobb befogadóképességű tornateremben volt, kezdett megindulni a gyülekezet növekedése, vázlatos templomtervek is voltak már, emellett a Baár-Madasban vallástanár voltam. Nem mertem elvállalni, nemet mondtam a meghívásra, maradtam a gyülekezetépítésnél. Isten ugyanis úgy terelgetett engem is és általam másokat is, hogy utunk a mi Troászunk és a mi Makedóniánk – egy erős, anyaegyházközséggé váló, templommal rendelkező svábhegyi eklézsia elérése – felé vezessen, ahogy Pálék második missziói útja is Európa felé vezetett, lévén hogy más utakat nem engedett meg nekik a Szentlélek.

Miért tartott az átlagnál hosszabb ideig a gyönyörű svábhegyi templom felépítése?

Küzdelmes folyamat volt, az biztos. 1999-ben aláírásgyűjtést kezdeményeztünk a hegyen lakók körében felekezetre való tekintet nélkül, hogy a XII. kerületi önkormányzat bocsásson a reformátusok részére megfelelő telket. Hamar össze is gyűlt az előírt félezer aláírás, melynek nyomán a képviselő-testület még az évben meghozta döntését, miszerint a Felhő utca 10. szám alatti ingatlant ötven évre ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátja. Az akkori polgári kormány ötvenmilliós támogatást adott úgy, hogy további támogatásokra is ígéretet tett. Az építés engedélyezési eljárása azonban külső okból hosszasan elakadt, az alapkőletétel 2003-ra csúszott. Ekkorra a kormányváltás miatt megváltozott a politikai klíma, az állami források elapadtak.

Mindig annyit tudtunk a templomból megépíteni, amennyi egyházi pénzből, önerőből, adakozásokból, jótékonysági rendezvények bevételeiből a hitünk szerint lehetséges volt, persze már az altemplomot is azonnal használatba vettük. 2010 után ismét kaptunk állami támogatást, immár a befejezéshez. A felszentelést 2013-ban tartottuk, a teljes körű projekt megvalósulása 2015-re vált lehetségessé. Gyönyörű emlékeink vannak az erőfeszítéseink idejéből, jóakarók önzetlenségéről. A templom után évek múltán többek között parókia, majd szépségében a templomhoz méltó óvoda is épült, amely ’21 szeptemberében nyílt meg. Elmondhatjuk, hogy már a nehézségek is áldásunkra voltak. Ráadásul kéz a kézben járt a lelki és a külső fizikai templomépítés. Minél nagyobb közösségi teret tudtunk használni, annál jobban nőhetett a gyülekezeti létszám. Jelenleg átlagosan száz-száztíz felnőtt van egy istentiszteleten és vagy harminc gyermek, de nem a létszám a legfontosabb. Azért kell a külsőnek épülni, hogy még intenzívebben épülhessen a belső!

Igehirdetéseiben a templomról sosem beszél úgy, hogy ne irányítaná a lelki ház épülésére a hallgatóság figyelmét.

Igen, mert Jézus Krisztus az oka, célja, alapja és tartalma a lelki ház életének, mind személyes, mind gyülekezeti, egyházi tekintetben. Az Írás szerint élő kövekként kell lelki házat alkotnunk a külső „istenházában”, beépülve a gyülekezet szent építményébe. Semmi nem pótolhatja a közös igehallgatást, imádságot, a közös úrvacsora-vételt, közös testvéri beszélgetéseket. A fizikai értelemben vett templom mindezekkel együtt válik a Mester műhelyévé.