Egy pohár öröm, elvitelre!

Faluközpont, friss levegő, plébániakert, cseresznyefa. Szívesen lépnénk be a tarcali Ösvény kávézóba, most mégis csupán képzeletben tesszük meg. Berényi Richárd egy nyolcadik kerületi kávépörkölő előterében fogad bennünket. Persze, innen sem hiányzik a kávégép, az asztalok és székek, ahogy a szíveslátás sem. Egy életmentő presszó és pohár víz után letelepszünk. Nemrég nyitották a pesti egységet, nincs még nagy forgalom, békésen kezdünk neki a beszélgetésnek. Közben betoppan Berényi-Jerebák Anikó, Ricsi felesége, egy nagy tálca sütivel. Nincs mit tenni, kóstolás következik. Egy ponton bekapcsolom a mikrofont – a beszélgetés vidáman pereg, mint a frissen őrölt fekete, nincs szükség teátrális kezdésre.

Ancsi hétköznapi munkája szerint iskolapszichológus, gyerekkorában ugyan álmodozott saját cukrászdáról, végül szülei kérésére egyetemre ment. Az álom mégsem hagyta magát: az egyik iskolában, ahol dolgozik, felnőtteknek szóló cukrászképzés is folyik. Férje unszolására belevágott: az előttünk illatozó francia sütik ennek köszönhetik kifejezetten rövid életüket.

Az egyébként szerhasználókat segítő, szociális munkás Ricsi a budapesti gazdagréti gyülekezetben kezdett el kávéval foglalkozni. A templom túloldalán középiskola működik, ezért sokszor állnak dohányzó, energiaitalt fogyasztó tizenévesek a kapuban. Őket szerették volna megszólítani a Start Caféval, amelynek megálmodói között volt ő is.

Először önkéntesként, majd főállásban is végezte ezt a munkát. – Kegyelem volt, hogy a gazdagréti lelkipásztorral, Thoma Lacival mindketten szeretjük a jó kávét. A Start Caféval védett helyet, ifjúsági klubot szerettünk volna létrehozni kávézónak álcázva. A gyülekezet tagjait hívtuk szolgálni. Két-három szolgáló is ott volt egy időben, próbáltunk kapcsolatot építeni. Fél-egy év alatt eljutottunk a srácokkal addig, hogy el merték mondani nehézségeiket. Aki nyitott volt, azzal imádkoztunk is. Korábban, szociális munkásként, már megtapasztaltam, hogy amikor belépünk egy kocsmába, sokkal nehezebb számunkra, kívülről érkezők számára az alkoholistákhoz kapcsolódni, mint például a pultosnak. Neki egyből van konkrét kapcsolata a vendéggel, könnyebben indul meg a beszélgetés.

Nehéz időszak után Ricsi elkerült a budapesti Adna Caféba. A református drogmisszió egykori kávézójában Ancsi is sokat önkénteskedett. Bár korábban találkoztak már, itt találtak igazán egymásra.

Házasságkötésük után úgy határoztak, elmennek az El Caminóra. – Sétáltunk egy nagyot: egy hónapon át mentünk, és az út során elkezdett bennünk kiformálódni, hogy saját helyet nyitnánk, ahol pontosan azt szeretnénk létrehozni, amit a zarándokút során megéltünk: az önzetlen vendéglátást – mondja Ancsi.

– A zavarba ejtő kedvességet – teszi hozzá férje. – Korábban más missziókban már átéltük a szolgálat valamilyen formáját, de itt döbbentünk rá, mit jelent, amikor mozgásban vagyunk, és másoktól mégis folyton segítséget kapunk. Amikor éppen csak érintünk egy helyet, ahová többé nem megyünk vissza, vagy találkozunk egy emberrel az esti tábortűznél, akit többé nem látunk, és mégis azt tapasztaljuk, hogy önzetlenül, különösebb cél nélkül jót tesz velünk, ez a szeretet egészen más szintjét mutatta meg. Ráadásul az alapvető szükségleteket betöltő segítséget éltük át: enni és inni kaptunk, az alvásunkhoz adtak biztonságos helyet. Egy alkalommal megtapasztaltuk, hogy a hosszú út után milyen, amikor valaki megmossa a lábunkat. Zavarba ejtő volt. – Ancsi és Ricsi útjuk vége felé arról is hírt kaptak, hogy az Adna kávézó nehézségekkel néz szembe, Ricsi állása veszélybe került. Minden jel arra mutatott, ideje közös projektbe kezdeni. Aztán – mert az út nem mindig egy német autópálya minőségével simul elénk – még két évnek kellett eltelnie, hogy az Ösvény lélek és eszpresszó megszülessen.

Mielőtt belecsaptak volna a közös vállalkozásba, Ricsi néhány nem keresztyén indíttatású kávézót is kipróbált, hogy megtapasztalja, milyen, amikor nem „védett” helyen dolgozik. A tapasztalatokat összeszedve épp egy budai helyiséget béreltek volna ki, amikor Magyarországra is betört a koronavírus, lezárták az országot. Vendéglátóhelyet nyitni nemhogy nem lett volna észszerű döntés, egyenes utat jelentett a csődhöz. A várakozás időszaka következett: Ricsi szociális munkásként a gyermekjóléti szolgálatnál helyezkedett el. A karantén miatt sem ő, sem Ancsi nem járt be munkahelyére. A férj előző házasságából született kisfiával hárman próbáltak túlélni egy budafoki kis lakásban. Nehezen ment.

– Összevissza időszak volt. A kávégépet levittük a pincébe, ültünk otthon és álmodoztunk. De még így is azt mondom, hogy olcsón megúsztuk. A lezárás ideje alatt is tudtunk ötletelni, tervezgetni, hiszen nagyon bizsergett már a kezünk. A tarcali projektünkhöz a végső löketet az iskolai karantén adta, amikor mindhárman az online térbe szorultunk – mondja Ricsi. Az online oktatás idején a család két hónapot töltött Tokaj-hegyalján. – Nagy sétáink közepette valahogy elkezdtünk álmodozni arról, hogy ott nyitjuk meg a kávézót. Mindig is tudtuk, nem belvárosi helyet szeretnénk, hanem csendesebbet, családiasabbat. Tarcal pedig kis ékszerdoboz, ennél nyugodtabb környezetet el sem lehetne képzelni – veszi át a szót Ancsi.

A tarcali séták során a pár beleszeretett egy épületbe, amely – mint kiderült – a helyi katolikus egyházé. Bár ez a ház nem lehetett az övék, a plébános felkarolta tervüket és egy másik helyiséget ajánlott fel a kávézó számára. – Gyakorlatilag készen kaptunk egy vendéglátásra alkalmas helyiséget, amit csak be kellett rendezni – mondja Ricsi a faluközpontban álló régi épületről, amely a katolikus plébániaudvarban, nagy terasszal, bejárata mellett magas cseresznyefával várja vendégeit.

Az első kávét mégsem Tarcalon adták a vendég kezébe. Ricsi és Ancsi régi csillagpontosok, ebben az évben a kétévente megrendezett ifjúsági találkozón ők működtették az önkéntesek kávézóját. A Csillagpont volt az első hivatalos munkájuk az Ösvény színeiben.

A segítői vénát nem lehet csak úgy elhagyni – mondja Ricsi, amikor arról kérdezzük, hogy a szociális munka folytatása-e számára a vendéglátás. – Szeretném, hogy az legyen. Szeretnénk, ha közösséget építhetnénk, és szeretnénk adni annak a közösségnek, ahol jelen vagyunk. Azt gondolom, a tudást, amit az utcán vagy az iskolában összeszedtünk, bele tudjuk fektetni ebbe a közösségbe. Ez azért is fontos, mert úgy látom, a fiataloknak egyre inkább szükségük van az akadálymentes dolgokra – mondja a fiatalember, de mi elsőre nem értjük a mondatot. Aztán persze kiderül, nem arról beszél, van-e rámpa a kávézó bejárata előtt vagy sem. Ricsi úgy látja, egy XXI. századi fiatal még egy nagyvárosi modern gyülekezetben is nehezen jelenik meg, ha nincs az egyházzal régebbre visszanyúló kapcsolata. Az Ösvény – ahogyan a házaspár maga is – szeretne nyitott ajtó lenni.

– Szeretnénk megmutatni, hogy keresztyénként nem vagyunk furák. Lehet velünk beszélgetni. A kávézónk kultúrmisszió is, amely nem látványosan, de talán ledönti a tabukat, hiszen rengeteg előfeltevés él a társadalomban a keresztyénekről. Sok olyat gondolnak rólunk, amik mi valójában nem vagyunk, és talán sok olyat nem, amik pedig annál inkább. Persze vannak olyan előfeltevések is, amelyek igazak, azokat pedig vállalni és vallani kell.

Ancsi nehezen szólal meg: először furcsán hat rá a szociális munka kifejezés. – A munkát mindig is elsősorban a misszió felől igyekeztem megragadni. Számomra nagyon fontosak az egyéni életutak. Fontosnak tartom, hogy az egyéni útjukon is kísérjük valahogyan az embereket. Lehet, hogy csak egy presszóval vagy egy cortadóval, de bízom abban, hogy amikor kiadjuk a kávékat, többet is tudunk adni. Régóta újra és újra megfogalmazódik bennünk, hogy annyi sebzettséget látunk a világban, és azt tapasztaljuk, hogy Isten az egyetlen, aki a sebeket igazán meg tudja gyógyítani. Nagyon szeretnénk a kávézóval ilyen gyógyulást elősegítő hely lenni. Sokfelé tapogatózunk, lelki alkalmakat is szervezünk, de vannak barkácsolós, közösséggé kovácsoló eseményeink is. Mára megtanultunk kicsiben gondolkodni, lépésről lépésre haladni. Én türelmetlen személyiség vagyok, az egyik legfontosabb dolog, amire a kávézóprojekt megtanított, a türelem.

Attól, hogy keresztyének dolgoznak benne – halljuk egyből a választ. Berényiék nem osztanak minden belépőnek igés kártyát, de a kávézó egyik polcán ott a Biblia. Mint mondják, hitelesek, átláthatók szeretnének lenni, és a hely légkörével megmutatni, miben hisznek. – Olyan kávézót szeretnénk csinálni, ahol adhatunk annak, aki bejön, és hogyha tőle idegen a keresztyénség, nem szeretnénk, ha egyből zavarban érezné magát. Ez a hozzáállás segít abban, hogy nyíltan lehessen beszélgetni – mondja Ricsi, aki számára nagyon sokat jelentett annak idején, hogy megkérdőjelezhette, amit hallott a keresztyénségről. – Világi családból jöttem, és mindent megkérdőjeleztem Istennel kapcsolatban. Kérdéseket tettem fel, és kaptam válaszokat, végül megtaláltam az utat. Azt gondolom, hogyha nem találkoztam volna olyan közösséggel, olyan keresztyén emberekkel, akik türelemmel és szeretettel végigkísérnek ezeken a kérdéseken, akkor nem biztos, hogy átadom az életemet. Örülök, hogy szabadok lehetünk arra, hogy az Ösvény ilyen hely legyen: szabadon lehessen feltenni bármilyen kérdést. Aki meg csak leülne nyugodtan meginni egy jó kávét vagy megenni egy jó sütit, az megkaphatja ezt is. Nem szeretnénk erőszakosak lenni, nyitottak annál inkább.

– Aki belelát az életünkbe, tudja, mennyire nem volt könnyű az elmúlt két évünk. Pedig ezeket nevezik mézesheteknek, mézeséveknek – folytatja Ancsi, aztán fiatalkori kedves igéjét idézi: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon” (Zsolt 16,11). – Jó ideje nem jutott eszembe ez az idézet, pedig már tinikoromban is sokat jelentett. Most ismét beleborzongtam: az ösvény és az úton lét gondolata már akkor is fontos volt nekem. Régen azt gondoltam, hogy az életösvény vidám rózsaszín köd, ahova elvezet Isten, de mára rájöttem, hogy nagyon kemény is tud lenni. Mégis ott van az ígéret mögötte: a teljes öröm nemcsak az út végén található meg, hanem az út közben is. Pont azért van értelme küzdeni, hogy ezeket az örömöket megtaláljuk.