Egy letett szolgálat csodái

A házibölcsőde-hálózat egykori csoportszobájában beszélgetünk a vezető lelkipásztorral a nemrég épült parókián. Harmincegy évvel ezelőtt a főgondnok tizenhat lelkipásztort is felkért a kunhegyesi szolgálatra, de mindegyik visszautasította, Nagy Kálmán azonban magától jelentkezett. – Meg sem fordult a derék atyafi fejében, hogy Karcagról, ahol éltem, eljönnék Kunhegyesre szolgálni – emlékezik vissza.

A gyermek- és ifjúsági munkába vetette bele magát. A korábbi karcagi ifjúsági bibliaköréből többen lelkészek, diakónusok lettek, ma már presbiterek, zsinati tagok. – Nemrég találkoztam egy zsinati póttaggal, akinek a hitében mérföldkőnek számított az ifjúsági bibliakörünk, ahogy fogalmazott: „Minden szempontból hazataláltam, mivel az Úr Jézussal is megbékéltem.” Segíthettem a hitre jutásában. Ez volt a terv Kunhegyesen is – idézi fel.

Mivel első évben csupán kilenc hittanosa volt, hittancsoportokat indított, majd egy református osztályt a helyi iskolában, ha már a rendszerváltás után nem sikerült visszavennie azt a gyülekezetnek. Felélénkült a lelki élet, áhítattal kezdték a hetet az iskolásokkal a templomban, többgenerációs nyári táborokat szerveztek a gyülekezetben, így amikor az önkormányzat megszüntette a református osztály rendszerét, 2003-ban már számos szülő igényelte a felekezeti oktatást. Saját iskolát nyitottak. – Épületünk nem, csak hozzánk kötődő gyermekeink és pedagógusaink voltak. Az egyik parókián alakítottunk ki öt szobát a tanuláshoz. Az engedélyező szerv így fogalmazott: „Lelkész úr, tudja, hogy ez nem iskola?!” – „Tudom, de nézzen ki az ablakon!” Az udvar tele volt szülőkkel, akik padokat, táblákat festettek. Semmilyen tantermi kritériumnak nem feleltünk meg. Az utolsó napon, az utolsó órákban mégis megkaptuk az engedélyt, és szeptember elsején megnyitottuk a tanévet. Hihetetlen volt megélni, a kegyelem Istene miként viszi véghez az akaratát gyengeségeink és eleséseink ellenére. Az egykori spájzot tanári szobának és igazgatói irodának rendeztük be, a valamikori kádas fürdőszoba a tanári mellékhelyiség volt, mi pedig boldogok – osztja meg emlékeit velünk.

A következő évben már a lelkész lakta parókiára is szükség volt, ezért a családjával átköltözött egy gyülekezet által vásárolt lakásba. – Szerettem azt a hajlékot, viszont lelkészgyerekként megszoktam és helyesnek is tartom, hogy a lelkipásztor a templom tövében és ne háromszáz méterrel arrébb lakjék – hiába teszem ki a névtáblát, nem csengetnek be! Pedig nem bánom a parókia üvegfalait sem. Sokan kérdezik, nem zavar-e a gyermekzsivaj. Dehogy, ennél szebb muzsika nincs a fülemnek – vallja Nagy Kálmán.

A lelkipásztor hangsúlyozza, hogy a városnak a támogató szolgálatukkal nyújtják az egyik legnagyobb segítséget, mivel helyben megszűnt az eltérő tantervű oktatás, az ilyen igényű tanulókat ők viszik és hozzák haza a kisújszállási iskolából. További segítség a családoknak a pszichiátriai nappali gondozási központ. – Némelyikük már tizennégy éve jár a gondozási központunkba, érezhető az Istennel való kapcsolatukban a fejlődés, és hogy Jézus Krisztusban megismerték a személyes megváltójukat – mondja.

Nagy Kálmán szerint ha Isten kinyit egy kaput, bátran menjünk be rajta. Ilyen ajtó volt számukra a diakóniai intézmény (idősek otthona, támogató szolgálat, házi segítségnyújtás, étkeztetés, pszichiátriai nappali gondozási központ), az iskola, a bölcsődehálózat, az óvoda és a Siloám Gyógyászati és Konferencia-központ megnyitása, amelynek a reumatológiai részlege a világjárvány miatt zárt be. – Tusakodtam magamban, talán túl sokat vállalt a kis gyülekezetünk, és ezért Isten megítélt bennünket – elmélkedik a lelkipásztor. Rákérdezünk, az Úr miért ad lehetőségeket, ha később mégis azon töprengünk: hol rontottuk el. – Próbára tesz, hogy megtudja, jól használjuk-e fel. Nem könnyű ezekkel jól élni, annál könnyebb visszaélni. Még nem látom egyértelműen, hibáztunk-e – töpreng tovább a szolgálattevő. A Siloám Gyógyászati és Konferencia-központ kőépületét kihasználatlansága miatt idősotthonná alakítják át. – Egy elöregedő vidéken szükség van rá. Amikor megvettük az ingatlant, még nem volt erre nyitott ajtó. Talán az elmúlt tíz év próbái arra szolgáltak, hogy tudjunk örülni a következő tíznek – zárja belső dilemmáját a gyülekezetvezető.

– Kunok, nyakasok, de jó emberek, olyanok, mint a földjük: kemény, kötött és jól termő. Ha megtaláljuk velük a hangot, csodákra is képesek. A Covid megtört bennünket, megfelezte a gyülekezetet és a templomba járók számát, ezért is kértem a korkedvezményes nyugdíjazásomat. Megvannak az alkalmaink: hétkezdő áhítat, intézményi bibliaórák, imaóra, nőszövetségi énekkari próba, ifjúsági, gyülekezeti bibliaóra, a felnőttkonfirmációs csoportunk nemrégiben konfirmált, mégsem mozdul előre semmi. Hatvankét évesen nem érzek erőt magamban a gyülekezet továbblendítésére a járvány utáni holtpontról. Nem veszítettem el a hitemet, a lelkierőmet, szívesen helyettesítek bárhol, bármikor, viszont mindenhova a fiatal kell, nem az idős. Át kell adnom a terepet – magyarázza meg döntése okát, miközben szavaiban nincs vád, inkább megbékélés. – Huszonhét éve szenvedek cukorbetegségben, napi négyszer szúrom inzulinnal magam. A betegség szövődményei mind érezhetőbbek: nagy a súlyom, egyre nehezebben visznek a lábaim – panaszolja a lelkipásztor. Nem engedjük el a témát, arról kérdezzük, mit kezd Isten a szolgájával, ha elfogy az ereje. – Az Úr azt mondja Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem.” Magam is elfogadom. Több mint százharminc családfenntartó munkatársat fizetünk, utánuk a járulékokat, a rezsiköltséget. Településméretű a költségvetésünk, de a várossal ellentétben, ahol van polgármester, alpolgármester, jegyző, aljegyző, osztályvezetők, itt a lelkipásztoré a felelősség. Elfáradtam. Isten adott bölcsességet, békességet, hogy kimondjam: ennyi volt… Persze mégis nehezen engedem el a szolgálatot – vallja meg.

Majd az elmúlt évek meghatározó élményeit idézi fel. Minden rosszért kárpótolja, hogy megtéréseket élt át a gyülekezettel, mélységből emelt ki Isten embereket. Egy különös történtet részletesen is megoszt. – Még fiatal lelkész voltam, amikor egy vasárnapi igehirdetésemet közvetítette a Kossuth rádió, a vak Bartimeus történetéről prédikáltam. Másnap este csöng a telefon, egy férfi szólít meg: „Lelkész úr, köszönöm, hogy élek!” Rossz volt a házassága, rengeteget veszekedett a feleségével, ami a gyerekekre is hatással volt. Vasárnap ismét összevesztek, úgy vélte, ebből az egyetlen kiút az öngyilkosság. Autóba ült, kiment a település határában fekvő vasúti sínekhez, várta a fél tizenegyes InterCityt, de nem telt az idő, ezért bekapcsolta a rádiót… „Lelkész úr, a prédikációjában arról beszélt, hogy nincs olyan mélység, ahonnan ne hallaná meg Jézus Krisztus a kiáltásunkat, mint Bartimeusét. Ő az egyetlen, aki megmenthet bennünket. Majd felhangzott a gyermekkórus éneke… Nem tudom, mit csináltam, mivel életemben nem imádkoztam, de elkezdtem valakivel beszélni: ráborulva a kormányra, zokogva megvallottam Istennek az életemet. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy rég elment az InterCity, én fölülök a kormánynál és elindítom az autót. Hazamentem. A felségemet és a gyermekeimet magam mellé ültettem, megosztottam velük, amit átéltem és amit a prédikációból hallottam. Megértettem, hogy az Úr Jézust kell keresnünk. Zokogtunk, és hosszú idő után először ültünk le közösen ebédelni. Lelkész úr! Köszönöm, hogy élek!” És letette a telefont! Majd a karácsonyi ebédnél ismét megszólalt a telefon. „Lelkész úr, én voltam, aki a telefonban megköszönte, hogy él. A családdal kerestünk gyülekezetet. Múlt vasárnap a feleségem, a két lányom és én megkeresztelkedtünk, konfirmáltunk, most karácsonykor először vettünk úrvacsorát. Együtt vagyunk, az Úr Jézus meghallgatott bennünket, mert nincs az a mélység, ahonnan ne hallana meg.” Ma sem tudom, ki ez az ember, honnan telefonált, él-e még, de már ezért megérte felvennem a palástot – szögezi le Nagy Kálmán.

A csodatörténetek még Bucsán, a lelkipásztor első önálló szolgálati helyén megkezdődtek. Öt év alatt ötszörösére nőtt a vasárnapi istentisztelet látogatottsága. A templomot kívül-belül felújították, kerítést és új parókiát építettek. – Amikor látták a testvérek, hogy van hitem, értük és velük együtt küzdök, mellém álltak. Egy idős néni panaszkodott, hogy a pásztor napok óta nem hajtotta ki a csordát, pedig ha elapaszt a tehén, nem tudja kipótolni a nyugdíját a tej eladásából. Bementem az akkori tanácselnökhöz, és megkérdeztem tőle, mi a gond. „Nincs magának ehhez semmi köze” – válaszolta. A beteg csordástól elkértem a karikást – akkor még tudtam cserdíteni –, a tülköt, és elkezdtem fújni a falu első házánál. Kihajtottam a legelőre a teheneket. Tíz percre rá már hozta is a tanácselnök a váltótársat, viszont az emberek megjegyezték a szándékomat – meséli. Később Bucsa mellett Berekfürdőn és Karcagon is vállalt szolgálatot.

A nyugdíjazás után felesége örökségébe költöznek, Nagykőrösre. Nagyné Győri Sárával két felnőtt gyermek szülei. Fiuk agráregyetemet végzett, szamarakat és lovakat tart. – Az egyik nagyfülűje rendszeresen játszik a Nemzeti Lovas Színház Jézus Krisztus Szupersztár előadásában: Csacsi névre hallgat – részletezi lelkesen az édesapa. A költözéssel a lányukhoz is közelebb kerülnek, aki férjével unokájukat neveli. Nyárra már vannak lekötött szolgálatai, erdélyi esketések például. – Szeretnék a fiamnak segíteni, de nem lesz könnyű, mivel két dudás nehezen fér meg egy csárdában. Ő is erős akaratú, én is, legfeljebb csak segédkezhetek, már ha megengedi – képzeli el a nyugdíjas éveket a lelkipásztor.

A hivatal falán templomábrázolások függnek. Kunhegyesen a református templomot az Alföld katedrálisának is nevezik. – Akkor érzem itthon magam, amikor hazatéréskor meglátom a két tornyot. Sokan vagyunk így ezzel a városban. – A lelkipásztor felhívja a figyelmünket a testvérgyülekezeti falra. A könnyen felismerhető beregi szőttes a kárpátaljai Makkosjánosi református közösségének ajándéka, de szerepeltetik magukat a Székelyföldről a székelykeresztúriak, illetve a Vajdaságból a bácsfeketehegyi, vér szerinti testvérgyülekezetük is, ahogy a lelkipásztor fogalmaz. 1785-ben ugyanis kétszázharminc kunhegyesi család kapott ingyen területet és tíz rajnai aranyforintot, hogy letelepedjenek a Feketics-pusztán. Az átköltözők az akkori segédlelkészt vitték magukkal gyülekezetvezetőnek a felépülő Bácsfeketehegyre. Az új parókia mögött rátalálunk a gyülekezetvezető hobbijára is: – Amikor különösen elfáradok, főzés közben pihenem ki magam. Az udvaron leülök a sparhelt mellé, és paprikás krumplit készítek, vagy valami hasonlóan egyszerűt. Mi, kunok szeretjük az egytálételeket. – A sparhelt mellett kemence és kinti sütögető áll, minden, amire szüksége lehet a gyülekezetének főző lelkipásztornak. Szakácstudományával versenyt is nyert. Elárulja, finom birkapörkölthöz legalább fél birkára van szükség, hogy jó vegyes legyen a hús.

Bejárjuk a templomkertet, ahol történelemórát is tarthatna a lelkipásztor. Az emlékművek a honfoglalást lezáró pozsonyi csatától az 1956-os forradalom és szabadságharcig elevenítik fel a település történetét. A templom előtt megállva töprengeni kezdünk, vajon hány méter magas a bejárat ajtaja. Nem jutunk dűlőre, inkább belépünk a templomba.

Némelyek szerint a reformációt a barokk stílus minden érzékszervre gyakorolt erős hatásával szorította vissza, a kunhegyesi klasszicista templom letisztult vonalai ellenére is versenybe száll a barokk érzékiségével. Ezerkétszáz ülőhelyes, de összesen mintegy ötezer ember befogadására alkalmas. A kétszintes karzat körbefutja a templomot. Belépve, a dór oszlopok közül átellenben jón oszlopokra látunk rá. Hiába! Az istentisztelet százhúsz-százötven fős vasárnapi látogatottsága kevesebb mint a felére csökkent az utóbbi években, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy online továbbra is közvetítik az alkalmakat, akár százan is követik a prédikációt, és kétezer kedvelést is kaptak már.

Nagy Kálmán megtiszteltetésnek érezte harmincegy évvel ezelőtt, hogy megválasztották vezető lelkésznek a kunhegyesiek. Elköszönő istentiszteletét június harmincadikán tartják. Gimnazista barátai már szervezik a városban a szállásukat, hogy jelen lehessenek. A lelkipásztor a textust is elárulja nekünk: – Nehémiás könyvének harmadik fejezete az aznapi ószövetségi igeszakasz. Ez hosszú felsorolás, Jeruzsálem falainak az újjáépítéséről, nevekről, titulusokról és munkáról szól. A nevek fontosak voltak a szolgálatom alatt, mivel személyek állnak mögöttük. Semmire sem jutottam volna, ha Isten nem ad munkatársakat, akár a presbitériumban, akár az intézményekben, a gyülekezetben. A Biblia szemlélteti, ahogyan az emberek egymás mellett dolgoznak. A textusban a finom kezű ötvösök is beállnak a nehéz munkába falat építeni. Nem munkaválogatók, nem hátrálnak ki a sorból arra hivatkozva, hogy nem erőltethetik meg a kezüket. Magam is bármilyen hátterű embertől kérhettem segítséget. Idén nyolcvanhatan takarítottuk a templomot, volt közöttünk jogász, tanár, büntetőbíró, magam az ebédet főztem – idézi fel Nagy Kálmán, aki egyre jobban elmélyül az emlékekben, szóvá is tesszük, hogy folyamatosan felfelé néz. – Fentről jön az áldás – zárja gondolatait.

Körbejárjuk az iskolát, az udvaron, a forgatagban egy tinédzsertársaság a napon, a lelkipásztor a délutáni szalonnasütésről érdeklődik náluk. Jól ismerheti őket, maga is tanítja a diákokat. – Itt festették a szülők a padokat és a táblát, amiről beszéltünk. Azt a kun babát a kunok betelepülésének hétszázhetvenedik évfordulójára adományozta a készítője – mutat az udvarra. A szolgálatát letenni készülő gyülekezetvezető meg-megáll, közben egy-egy újabb emléket vagy információt oszt meg velünk. A folyosón éppen a focistamúltjáról beszélgetünk, amikor elemista gyerekek szaladnak ki a testnevelőteremből és vesznek körül bennünket. – Sporttagozatos gimnáziumba jártam, elhatároztam, hogy komolyan veszem a focit, Isten azonban ezzel az Igével szólított meg: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” – idézi a Szentírást, majd a tekintete egy aprócska gyermekre szegeződik, aki az interjút adó lelkipásztort figyeli hosszan, majd köszön: Áldás, békesség!