Égető emlékezet

Vannak dolgok, események, személyek, amelyekre és akikre emlékezünk, másokra pedig nem. Ez teljesen rendben van. Emlékezni azonban általában nem arra szoktunk, ami önmagában fontos, hanem arra, ami számunkra itt és most az. Mert ennek tárgya kijelöli azonosságtudatunk viszonyítási pontjait. Az emlékezeten keresztül érvényesítjük jelenünket, azzal, hogy megteremtjük annak múltját. Innen nézve pedig tárgyának kijelölése – kivált a közösség összefüggésében – közel sem annyira ártatlan dolog, mint amilyennek látszik. Ezért is létezik emlékezetpolitika, amelynek a célja az irányítás, a társadalmi múlt egyes mozzanatainak „felforrósítása” vagy „lehűtése”. Ebben az összefüggésben forrónak – a téma egyik legfontosabb kutatója, Jan Assmann szerint – azt nevezzük, amely képes arra, hogy a mindennapjainkat formálja, vitára késztessen, cselekvésre sarkalljon. A közösségi emlékezetben azonban csak olyan dolgoknak van helye, amelyeknek van vonatkozási kerete is, egyébként bármekkora is az igyekezet, szépen lassan maguktól kihűlnek. Ezért halnak el a pusztán politikai akaratból létrehozott „parancsolt ünnepek”. Vannak azonban egy közösség múltjában olyan események is, amelyek tudhatóan és kimutathatóan formálták történetét, hatással vannak jelenére, de a felidézésüknek nincsenek keretei. Olyanok, mint a parázs a szürke hamu alatt: a felületük hidegnek tűnik, de ha az ember hozzájuk nyúl, könnyen megégetheti magát. Nem beszélünk róluk nyilvánosan, de ha megpendítjük a témát, érzelmek szakadnak fel, indulatok szabadulnak el. Éppen ezek az érzelmek és indulatok jelzik azonban jelentőségüket és aktualitásukat. A református nemzetstratégiáról való gondolkodás háttereként egy ilyen témát próbálok most megpendíteni.

1953. október elsején, vagyis maholnap hetven esztendeje jelent meg a Református Egyház 19. számának 23–24. oldalán egy körlevél, amelyet az egyház teljes vezérkara jegyzett. A szöveg szerint „egész földműves népünkkel együtt mélyen foglalkoztatja most minden gyülekezetünket gazdálkodásunk új rendje is. Az egymás terhe hordozására, az együttmunkálkodásra, a testvéri közösségre hívó Igéből megértettük, hogy a közös gazdálkodás vezet a teljesebb élet felé. Azokat az Atyánkfiait, akik már a termelőszövetkezetek közös gazdálkodásában élnek, Isten színe előtt áldjuk jó döntésükért és kérjük, hogy biztosan haladva az Isten által készített jövendő felé, segítsék közösségük megerősödését, gazdagon gyümölcsöző munkáját, és állhatatosan óvják minden kishitűséggel vagy széthúzó szándékkal szemben.”

A „mezőgazdaság szocialista átalakításának” nevezett kényszermodernizáció, vagyis a téeszesítés lényegében a vidéki Magyarország kifosztása és megalázása, a paraszti életmód ellehetetlenítése volt. Az erőszak különböző formáival kísért folyamat jelentős mértékben járult hozzá a főképp rurális bázison szerveződő református egyház megroppanásához – de nem csak azzal, hogy az egyházfenntartó réteget tette anyagilag kiszolgáltatottá. Egy évvel korábban az egyház vezetősége felszólította a gyülekezetek vezetőit, hogy tisztújításkor a presbitériumokból is távolítsák el „a megítélt osztályok” képviselőit, vagyis azokat a kuláknak bélyegzett presbitereket, akik persze sokszor családi örökségként ültek a testületben, de akik ugyanilyen családi örökségként bírták azt a tudást, amely egy közösség vezetéséhez, és az áldozathozatalnak azt a készségét, amely a közösség életének fenntartásához szükségeltetett. Vagyis az egyház nem állt ki saját tagjai mellett, nem volt hová menekülniük, sőt, mint a rövid idézetből is egyértelmű, hamis igehirdetéssel legitimálta a diktatúrát. Parázsló örökség ez, amely ott van a presbiteri tiszt súlytalanná válásának, a templomok kiürülésének vagy épp az igehirdetés hitelességének aktuális problémái mögött. Meg tudjuk teremteni a kereteit az erről való közös gondolkodásnak, beszédnek – vagy inkább keresünk egy kesztyűt?

A szerző kulturális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia főiskolai docense