„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra” – fogadja az idézet az érdeklődőt a Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulójára rendezett kiállításon. A misztikus és vibráló festmények napkeltétől napnyugtáig kísérik végig a művész alkotói munkásságát, amely hátterében a teremtett világ csodálata és gyökereink tisztelete rejtőzik.
A magányos cédrus
„Legyenek a művészek apostolai a művészetnek vagy menjenek más pályára. Vagy legyen valaki Isten szolgája és adja magát teljesen szolgálatba, vagy járjon más úton.”
Isten jelenléte alkotásában
Csontváry képei sajátos vallásosságot tükröznek. Festményei előtt elsietve talán nem is tűnik fel a szemlélődő számára az az Istentől származó inspiráció, amely tájképeit áthatja. Megállva azonban a színek és fények harmóniája csodálatot ébreszt a szemlélődőben az Úr keze által teremtett világ iránt. Csontváry ilyen értelemben a Teremtőből merítkezve alkotott, és tanította meg a mindennapi embert újra látni. Legyen szó a Közel-Kelet vagy a Felvidék tájairól, a nézőt beszippantja az elé táruló látvány, amelyben személyesen találkozik az Isten által teremtett világgal. A festményeken ábrázolt helyek színei a valóságban nem találhatók, a napfény sehol sem izzik úgy, mint a Baalbek (1906) vagy a Jupiter templom romjai (1904) című képein. Megtalálva a napút vibráló és igaz színeit Csontváry festményein az örök szépet láthatjuk, amely magasztalja Isten alkotó munkásságát. „Minden embernek szüksége van a szélesebb látókörre – hogy többet lásson, s figyelemmel legyen az isteni természetre, szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk, új távlatban új életet találunk” – írja a festő. Pilinszky szerint Csontváry művészetében a színek belülről izzanak, lokalizálatlan fényforrásból, amely nem más, mint a lélek ereje.
Schaffhauseni vízesés
Csontváry Kosztka Tivadar 1853 nyarán született a felvidéki Kisszebenben. Először patikusként dolgozott, majd „a láthatatlan Szellem elhívását” elfogadva Münchenben kezdett festészetet tanulni. Művésztársa, Lakos Alfréd vázlatán csillaggal a feje felett ábrázolta Csontváryt, amely a festő elhivatottságára enged következtetni. Negyvenéves korában születtek meg első festményei, ami figyelemreméltó párhuzam az életművében meghatározó szerepet játszó cédrusfák termőre fordulásának idejével. Két fő művének tekinthető alkotása, a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban a festő sajátos önarcképeként is értelmezhető: az égbe nyúló, magasságokkal kapcsolatban álló és a magányos, tépázott lény egyaránt Csontváry személyére engednek következtetni. A Tengerparti sétalovaglás címet viseli a festő utolsó képe, amely az alkonyat fényeiben ábrázolja a lóháton ülő csoportot. A művész 1919-ben, Budapesten hunyt el.
Csontváry több képén is megjelenik az ember alkotta fény hatása, amely keveredik az adott napszak természetes világításával. Kairói pályaudvar (1904) című festményén az alkonyat napsugara vegyül a város gázlángjával. Így köti össze Csontváry az érzéki világot az érzék feletti ideálokkal, az emberit az istenivel. A képein látható tájak ismerősek és e világiak, mégsem lelhető fel egyik sem ugyanúgy a valóságban. A színek és a fények kompozíciója meditatív tulajdonságot kölcsönöz festményeinek, ennek révén a néző személyes kapcsolatot épít a műalkotással. A misztikum vonzza és megtartja a figyelmet, így találkozik a szemlélődő egy valóságos, mégis szürreális síkon Libanon és a Tátra tájaival.
A taorminai görög színház romjai
Nagy méretű képei megtorpantják a szemlélődőt, aki az összhatást figyelve már-már a kép részévé válik. A Baalbek (1906), A taorminai görög színház romjai (1904-1905) és A Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában (1904–1905) különböző kilátásaival keresi az isteni megnyilvánulás teljességét. Ahogy Csontváry fogalmaz, „e történelmi időkben a szónak nincs hatása, csak a pozitív tudásnak van alapja és a monumentális alkotásoknak van energiája”.
Cédrus-festmények
A Csontváry életmű két legfontosabb festményének nevezhető az egy időben keletkezett Magányos cédrus (1907) és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907).
A Magányos cédrus szimbólumrendszere összetett: egyrészt a korában meg nem értett festő önarcképe, másrészt az életfa mítoszának megtestesítője, harmadrészt pedig a modern társadalom kritikája – sok más feltételezett értelmezés mellett. A pusztulás szélén álló cédrus a korának kulturálatlansága és romlottsága nyomán sebzett művészt jelképezi, amely a halál elleni küzdelmével mégis a művészet mindenható erejét és kitartását sugallja. Csontváry festménye által illeti kritikával a modern kor ősi hagyományokkal szembeni tiszteletlenségét. A cédrus ezeréves létezésével kapcsolódási pont múltunk és jelenünk között. A festményt uraló fa az örök megújulást, az elmúlás feletti győzedelmet is jelenti. Ahogy Csontváry tájképei, a Magányos cédrus is az Isten teremtő erejére és tökéletességére mutat rá fényeivel, színeivel és harmóniájával.
Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban
A Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban és a Magányos cédrus közeli keletkezésüktől függetlenül elválasztva értelmezendő, mint Csontváry önmegvalósításának fő művei. Különbözőségük több részletben rejlik. Az emberalakokat is ábrázoló festményen a cédrus életerős, az egekig ér, magasabb, mint a háttérben látható halványrózsaszín libanoni hegyek. Háromszög alakú lombkoronája ismét az isteni gondviselésre enged következtetni. A magasba nyúló fa két cédrus összefonódásának eredménye, ez értelmezhető nő és férfi, illetve az élet és halál kettősségeként is.
Önarckép
„Ezért a művészet összeköti az érzéki világot az érzék fölötti ideálokkal. A művész az anyagban mindig valamely magasabb isteni tulajdonságot éreztet a lélekkel. Jóságot, szépséget, igazságot, harmóniát. Ezeknek közvetlen kutatásával nemesíti a szívét.” (Csontváry Kosztka Tivadar)
Lucas Cranach két festménye
A reformáció korában alkotó Lucas Cranach német festő élete során kétszer is megfestette Alexandriai Szent Katalin legendáját, amelyek közül az egyik műnek magyar, sőt református vonatkozása is van: a Ráday utca 28. szám alatt található, míg a másik a Drezdai Állami Szépművészeti Múzeum tulajdona. A két festményt Petrőczi Éva mutatja be.