Családközpontú gyülekezet a Bakonyban

Vidáman kanyarog az út a már rég zöldbe öltözött Bakony dombjai között. Ahogy elfogynak a fák, előtűnnek a horizontot kitöltő lankás szántóföldek, mezők, amelyeket szélerőművek óriási robotvirágai tarkítanak. Mindig rácsodálkozom, hogy a valóságban milyen óriásiak ezek a szerkezetek.

Az ezerhatszáz fős Dudarra tartok, amely nem fiatal település, már a XIII. században lakott volt, a legtöbbször a közeli Csókakőhöz és annak várához tartozott, az évszázadok alatt volt a Cseszneky, a Huszár, a Botkai, a Rozgonyi család birtoka is. A falu a Rákóczi-szabadságharc után került a Nádasdy család tulajdonába. A reformáció idejében a mészégetőiről híres Dudar teljes lakossága a kálvini tanok követője lett, vallási homogenitását egészen a XX. század második feléig megőrizte, ekkor nyílt szénbánya a településen. A feljegyzések szerint református templomát a XIII. századi előd mellé, illetve helyett építették a XV. században, ezt alakították a mai formájára az 1700-as évek végén, az eredeti épületre az északi oldalon álló késő gótikus előcsarnok emlékeztet, amelynek külső fala kapukeretet rejt.

A barokk stílusú templomot körülölelő, néhány éve emelt kőkerítés mellett sétálok, a templomkert főbejárata feletti fém boltívre hegesztve a huszonötödik zsoltár első sora köszönti a látogatót: „Szívemet hozzád emelem”. A kert hatalmas, gyümölcsfákkal beültetett zöldjén áll nemcsak a templom, hanem a gyülekezeti ház és a parókia is. Utóbbiban él feleségével és két gyermekével Deák László Olivér, aki már két éve pásztorolja a dudari gyülekezetet.

Az évezred elején épült tágas és karzattal(!) is ellátott gyülekezeti központ nagytermében ülünk le beszélgetni, kisvártatva csatlakozik hozzánk Papp Sándorné Jutka és Simon Ervinné Erzsi, valamint Balogh István, illetve egy nagy tányérnyi pogácsa is, amelynél finomabbat talán még sosem kóstoltam.

Simon Ervinné Erzsi Dudaron született, mint mondja, már hetvenegy éve tartozik a gyülekezethez, amelynek húsz esztendeje presbitere is, most kezdte a negyedik ciklusát. Szívesen idézi fel gyermekkorát, amikor ötvenen kezdték az első osztályt a helyi iskolában, amelyet a református gyülekezet épített a XIX. század elején, majd a bányanyitás idején államosították. – Ratkó-korszakos leány vagyok, abban az időben nem számított különlegesnek az ekkora osztálylétszám. Huszonnyolcan konfirmáltunk, de az évek alatt elfogyott a falu, ma már annak is örülünk, ha tíz gyermek összejön egy évben a bizonyságtételre – mondja Erzsi. – Istennek hála, gyülekezetünk azok közé tartozik, ahol nem csak megszokásból járnak templomba. Hívő közösség a miénk, húsz-huszonöt fős maggal, akikre minden alkalommal lehet számítani – állítja az asszony.

Megemlíti, hogy a hétközi alkalmak közül az imaórák már kikoptak, mert azok az asszonyok, akik örömmel jöttek, hogy a betegekért, a gyülekezetért imádkozzanak, meghaltak. – Nélkülük már nem olyan a gyülekezet, de mi még boldogan mondhatjuk el, hogy itt vagyunk egymásnak, számíthatunk egymásra, ha bárkinél probléma adódna. Ha megtudjuk valakiről, hogy gondban van, rögtön telefonálunk, meglátogatjuk, imádkozunk érte, vagy ha kell, anyagi segítséget nyújtunk.

Erzsi a gyülekezet egyik univerzális tagja. Négy éve vesztette el a férjét, aki harminchárom évig volt a gyülekezet presbitere, miközben ő a pénztárosi teendőket látta el, de ha kellett, vezette a bibliakört is. Emellett főz vagy épp süteményt süt, ha arra van szükség. A csodálatosan omlós, puha pogácsa is az ő keze munkája.

Papp Sándorné Jutka a szomszédos Csetényben született, ott keresztelték, konfirmált és kötött ötven évvel ezelőtt házasságot egy dudari fiúval. – Huszonkét éve járok el rendszeresen a gyülekezetbe és veszek részt az alkalmakon, Erzsivel együtt jövünk és megyünk mindig – mondja az asszony, aki harmadik presbiteri ciklusát kezdte tavaly ősszel.

Ő a gyülekezet gyarapodásáról is beszámol. Felidézi azokat az éveket, amikor a hétközi bibliaórán többnyire csak ketten vettek részt Erzsivel, de négynél sosem többen, most pedig már általában tizenkettő-tizennégy a létszám. – Azóta, hogy az alkalmat Deák tiszteletes úr vezeti. Igaz ez a vasárnapi istentiszteletekre is, amelyeken ha harmincan összejöttünk korábban, már sokan voltunk, most pedig ötven-hatvan fő az átlag – teszi hozzá.

Szerinte a növekedés első jelei már a Covid után megmutatkoztak, amikor Deák László Olivér beiktatása előtt egy évig helyettes lelkészek szolgáltak Dudaron.

– A pandémia nagy érvágás volt a gyülekezetnek, hívhatnánk mélyrepülésnek is. Elmaradtak az istentiszteletek, nem történt semmi. Sajnos sokan meghaltak a tagjaink közül, a többiek pedig elszoktak a templomba járástól. Szerencsére mára más a tendencia, a gyerekek szeretnek hittanra járni, az évi hat családos istentiszteletre pedig ők hozzák el a szüleiket.

Jutka érdeme az is, hogy a gyülekezeti honlap naprakész, az eseményeken ő fényképez, a beszámolókat pedig Erzsivel közösen írják.

Balogh István újoncnak nevezi magát, pedig ő is született dudari, megfogalmazása szerint beleszületett a gyülekezetbe, amelynek egészen a kilencvenes évek közepéig tagja volt, ám akkor a munkája miatt Veszprémbe költözött. Ott kötött házasságot, ott születtek meg gyermekeik is. – 2009-ben tértünk vissza, mert úgy éreztük, jobb lesz nekünk itthon, ahol a gyökereink vannak. Igaz, a feleségem katolikus, mégis ugyanúgy eljár a gyülekezeti alkalmakra, mint mi, gyakorlatilag a közösség része. A lányaink már itt konfirmáltak, de mára felnőttek, az ő korosztályuk megtartása a gyülekezet nagy feladata, bár személyes tapasztalatom, hogy bármilyen közösségi létbe való bevonásuk az. Szociális szempontból az ő generációjukban mérhetetlen kárt tett a Covid, látom, mennyivel nehezebben nyitnak a valós emberi kapcsolatok irányába.

Megmagyarázza azt is, miért mondta magára, hogy újonc: első ciklusát kezdte tavaly ősszel a dudari presbitériumban. – Még csak ízlelgetem, figyelek, próbálok tanulni, jelen lenni és segíteni, amiben lehet – mondja István, aki előtt családi példa is lebeg, nagyapja is presbiter volt, édesapja pedig tizenöt évig az egyházközség gondnoki tisztségét töltötte be. – Igaz, gyerekként nem értettem, miért kell a papával menni temetőt kaszálni vagy zsírozni a harangot.

Itt egy kicsit elkerekedik a szemem és visszakérdezek, jól hallottam-e. S valóban, a dudari harangokat a mai napig zsírozzák, a nem mindennapi feladatot a férfiak osztották be egymás között. A templomtorony két lakója nem magányos: nem csak a rendszeres kenés miatt látogatják őket, a konfirmandusoknak is szervez toronytúrát lelkészük, és a családi napoknak is fontos eleme ez a különlegesség. – Nem is gondoltam, hogy ennyi embert érdekel. A tavalyi családi napon délután három órakor mentem fel, és csak este hétkor jöttem le – mondja István.

Az újonc presbiter műszaki ember, foglalkozását tekintve a Veszprém televízió műszaki vezetője, a gyülekezetben is hasonló feladatok találják meg. Az ő irányítása alatt újult meg a hangosítási rendszer a templomban és a gyülekezeti házban, a távoli tervek között pedig egy korszerű online közvetítő rendszer kiépítése szerepel, amelynek megvalósítása szintén István feladata lesz.

Deák László Olivér a pápai teológián végzett, majd két évet töltött segédlelkészként Tatán, ott érte a dudari meghívás.

– Kifejezetten falusi beállítottságú ember vagyok, s bár Tata nem olyan nagy város, nekem az. Feleségemmel már akkor azon gondolkodtunk, hogy a felszentelésem után olyan helyet keresünk, amely hosszú távon lehet az otthonunk és közel áll hozzánk – ez pedig csak falu lehet. Ezt imádságban hordoztuk magunkkal, amíg egyszer érkezett a telefonhívás, hogy a dudariak lelkészt keresnek és rám gondoltak, pedig csak egyszer jártam náluk legáción – emlékszik vissza a lelkipásztor. A bemutatkozó prédikáció jól sikerült, a helyieknek végül három lelkész közül esett a választásuk Lászlóra.

– Olyan gyülekezetet kaptál, amilyen imádkozott érted – veti közbe Simon Ervinné Erzsi. – Összefogtak a bibliakörösök, és heteken keresztül minden este hét órakor azért imádkoztunk, hogy Isten jó lelkészt adjon nekünk – mondja. László is érezte, hogy a gyülekezet komolyan veszi a lelkészválasztást, ahogyan ő is a szolgálatot. – Szeretnék jó lelkipásztor lenni – vallja.

Érkezését követően kezdődtek el az új gyülekezeti programok: a gyermek- és ifjúsági táborok, a családi istentiszteletek és családi napok, vagy éppen a férfikör, de az olyan apró változások is, mint az istentisztelet 11 órás kezdő időpontja.

A családokra és a gyermekekre szabott alkalmak fölénye tudatos, ennek okát Balogh István így magyarázza: – Az, hogy a gyülekezetekben alig vannak fiatalok, nem feltétlenül az ő hibájuk, nem velük van a baj. Inkább azzal, hogy a saját korosztályom sincs jelen igazán, így a gyermekeink ebből adódóan is távol maradnak. Gyakorlatilag másfél generáció hiányzik a templomokból – fogalmaz a presbiter, aki szerint „ezt a lyukat már nehéz lesz betömni”, ezért koncentrálnak a gyermekekre és rajtuk keresztül a szüleiket célzó programokra, a családi istentiszteletekre és a családi napokra. – Ha a gyermek el szeretne jönni, vele tart a szülő is. Ez jó kezdet, de még mindig kétesélyes a kimenetele, a feladatunk olyan impulzusokat adni, amelyektől azt érzik, van helyük a közösségben – vázolja Balogh István.

Az őszi családi nap programját ennek fényében állítják össze. Legutóbb a gyermekeknek szánt részek közé bibliai témájú szabadulószobát illesztettek, a gyülekezeti teremben közös hálafalat emeltek a családok, amelyre mindenki felírhatta, miért hálás éppen, a kézművessátorban pedig házi áldást készítettek a gyerekek, így csepegtették a családok szívébe az igei üzenetet. A napot dicsőítő koncert zárta, a lelkipásztor szerint sokan akkor hallottak először ilyen énekeket.

– Miközben érzékenyítünk, nem veszíthetjük el önmagunkat és református identitásunkat sem. Lassú folyamat ez, amelyhez ideális rendezvény a családi nap, mert ezen úgy maradhatunk önmagunk, hogy közben nyitunk a vallást, hitet és Isten dolgait kevésbé ismerők felé – véli a lelkipásztor.

A családos istentisztelet liturgiája még kialakulóban van, az elmúlt években több forgatókönyvet is kipróbáltak. Volt, hogy tízórait tartottak előtte, ahol a szülők kávézhattak, beszélgethettek, a gyermekek ehettek-ihattak az alkalom előtt, vagy éppen a felnőtteknek szóló prédikáció előtt tartott a kicsiknek igehirdetést a lelkész, játékosan szemléltetve az elhangzottakat. – Pozitív volt a visszajelzés, de oda kell figyelni, hogy az istentisztelet méltósága megmaradjon – mondja Deák László Olivér.

Amikor nem családi istentiszteletre jönnek össze a hívek, kéthetente tartanak gyermekalkalmat. – Januárban kezdtük, azóta csak egy vasárnap volt, hogy egyetlen gyermek jött el, egyébként nyolc-tíz feletti létszámok vannak a hat és tizenkét év közöttieknek szánt istentiszteleten. A piciknek játszósarkot alakítottunk ki, ahol szülői felügyelet mellett lehetnek – sorolja a lelkipásztor.

– Építkezünk e téren, van hozzá szolgáló csapat, és lenne is hozzá merítés, mert mégis csak száz hittanosért felel a gyülekezet – teszi hozzá.

A dudari gyülekezetnek jelenleg háromszáznyolcvanhét fenntartója van, a listán csak azok szerepelnek, akik valóban segítik az egyházközség megmaradását a fenntartói járulék befizetésével. Deák László Olivér megfigyelése szerint amíg egy hagyományos falusi gyülekezetben általában a nők vannak többségben, addig a dudariban a férfiak. – Bokodon nőttem fel, az ottani kis gyülekezetben sokszor előfordult, hogy édesapám volt az egyedüli férfi az istentisztelet harminc résztvevője között, talán éppen ezért tűnt fel ez a fordított arány – magyarázza a lelkipásztor.

Ez a megállapítás vezette arra, hogy tavaly ősszel férfikört indítson, amely valójában olyan bibliaóra, amely igei alkalom kötetlen beszélgetéssel, de éneklés nélkül. – Elijeszti őket, ha énekelni kell – indokolja László. Az ötletet Tatáról hozta, ahol azt látta, hogy ugyanazok a férfiak, akik egy nők által is látogatott bibliaórán csak csöndben ülnek, egymás között könnyen megnyílnak, és mély lelki betekintést engednek meg.

Szintén a férfiak gyűlnek össze, amikor elérkezik a temetőkaszálás ideje, vagy ha a gyülekezet másfél hektáros erdejéből kell kitermelni a fát, behordani a parókiaudvarra és felhasogatni.

Női körből hivatalosan egy, a gyakorlatban kettő él a gyülekezetben. A hivatalos női alkalom, a Lídia kör évtizedes múltra tekint vissza, kisebb szünet után tavaly szeptemberben indult újra, és évente kétszer tartják meg. Hatása túlmutat a gyülekezeten, mert olyanok is eljönnek, akik egyébként a templomba nem, és még napokkal később is előkerül az érintett téma a faluban. A nem hivatalos női alkalom a szerdai bibliaóra, amelyen általában csak az asszonyok vesznek részt.

Május 26-án, vasárnap a bakonyi falu templomából közvetít istentiszteletet a Duna World tévécsatorna. Ez lesz a gyülekezet első efféle szolgálata, rádiós közvetítésnek már voltak házigazdái mintegy másfél évtizeddel ezelőtt.

– Márciusban jelezte ezt a felkérést a püspöki hivatal, s kellett egy kis idő, hogy a gyülekezet feldolgozza, bár gondnokunk szerint bármelyik vasárnap lehetne a közvetítés, mert nincs szégyellnivalónk, nem kell megjátszani magunkat – mondja a lelkész, aki saját bevallása szerint kicsit izgul a felvétel miatt. – Inkább csak arra gondolok, hogy az egyházmegyében sok nálam idősebb és tapasztaltabb lelkipásztor van, aki elvégezhetné ezt a szolgálatot. De talán nem fogok annyira izgulni, mint a beiktatásomon, ahol harmincöt lelkész, az esperes és a püspök hallgatta végig a prédikációmat. A tévét könnyebben kizárom – reménykedik.

Bár meg nem játsszák majd magukat, egy plusz elem mégis csak lesz a tévés istentiszteleten. Egy bátor fiatal elvállalta, hogy elszavalja azt a dudari református templomról szóló verset, amely tulajdonképpen több ének parafrázisa, és a gyülekezet honlapján is olvasható. S igaz, nem a tévés közvetítés kedvéért, hanem mert a hónap utolsó vasárnapja lesz: énekkel köszöntik majd azokat a gyülekezeti tagokat is, akiknek kerek születésnapjuk volt májusban.

– A közvetítés lehetősége megtiszteltetés a gyülekezetnek, a falunak, mindkettő megérdemli, mert van mit bemutatnunk – fűzi hozzá Deák László Olivér.