Nemrég jogásznak készülő fiatal egyetemistákkal beszélgettem olyan alapkérdésekről, mint az élet, szabadság, bűn, szeretet. Ezek ismerete alapvető és életformáló jelentőségű, mégis idegenkedéssel találkoztam. A Biblia tanulságait hoztam eléjük, Isten Igéjének meggyőző erejével akartam érvelni, de látható értetlenkedés fogadta, amit mondtam, és vitába szálltak velem. Röpködtek az „Isten ezt mondja, de…” és a „Ma már ezt nem lehet olyan komolyan venni” kezdetű okfejtések, amelyek aztán végeredményben olyan messzire vezettek, hogy végül mindent tagadtunk, amire a Szentírás tanít. A reformáció ünnepén is ez a jelenet volt előttem, ezen gondolkodtam. A reformáció sola Scripturája mit jelent ma, amikor nemcsak az Írás igazságait haladtuk meg a közfelfogásban, már bőven túl vagyunk a józan ész, de még a tudomány szabta határokon is? Nevetséges arra hivatkozni, hogy az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és másnak nem, és amikor a biológia ezt alátámasztja, akkor ideológiák alapján a tudományt is kivetjük az életünkből, mint zsinórmértéket. Hogyan tudunk hitelesen a sola fide szerint reménykedni abban, hogy lesz még generáció, amely üdvözül, hiszen ahhoz, hogy üdvözítő hitünk legyen, el kell fogadnunk bizalommal mindazt, amit az Írás tár elénk? Amikor mindenben kétségeskedünk, mindent kétségbe vonunk, akkor hogyan tudunk üdvözítő hitre találni? „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)
Isten szava már kevés ahhoz, hogy meggyőzzem őket, láttam, de talán a példa, a megtapasztalt, átélt csoda hatással lehet. Elmeséltem nekik a történetet, amelyben találkoztam Isten szabadításával egy nehéz helyzetből, ahol láthattam a hatalom és a kegyelem működését a saját életemben.
Amikor rájuk néztem, láttam, hogy feszült figyelemmel hallgatnak, és amikor a boldog végkifejletről beszéltem nekik, mindannyian megkönnyebbültek. Akkor megértettem, hogy Isten Igéjének tekintélye nem veszett el, az igazsága pedig különösen nem, de olyan világban élünk, amelyben nagyon messze távolodtunk tőle. Sokan élnek olyan buborékokban, hogy ha nem kívánják, soha nem kényszerülnek Krisztusról hallani. Olyan messzire jutottunk, hogy már alig-alig ismerünk olyat, akinek az életében Isten újjászülő kegyelme működő valóság. Ha pedig nem működik, ki állíthatná, hogy igaz? Jézus egyszer csodát művelt egy vak emberrel. Ez az ember nem tudta, ki volt a jótevője, nem ismert mély teológiai igazságokat, így amikor azt mondták neki, hogy Jézus bűnös, így válaszolt: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” (Jn 9,25)
Az Ige igazsága és tekintélye számunkra hiteles, akiket már megérintett, átformált, új életre hívott el, újjászült. Mások vágyhatják, ami nekünk van, de aligha fogják vágyni azokat az elvont fogalmakat, mint a bűn és a szeretet. És ez jó, mert az Úr sosem azért adja a Bibliát, hogy fejbe kólintsunk vele minden arra járót, hanem azért, amit így ír: „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pt 3,15) Részesei vagyunk Isten megtérésre indító munkájának, a mi hitvallásunk tudja felserkenteni a szíveket, amikor kapcsolódik hozzá Isten Szentlelke, hiszen mindez nem a mi erőnk, minden részvételünk ellenére sem. Az Isten Igéje élő és ható, de ezt az életet, ezt a hatást nekünk kell megmutatnunk a világban, akik részesedtünk benne, a saját életünk példájával. Nem volt ez másként kétezer, de ötszáz éve sem, és leginkább így van ez ma.
A szerző a Keresztény Jogakadémia szakmai igazgatója, az MRE Zsinati Hivatal jogi osztályának vezetője.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!