Az Ige egyháza

Amikor tavaly először olvastam arról, hogy 2024 az élő Ige éve lesz református egyházunkban, először meglepődtem. Miért, 2023, 2022, vagy 2025, 2026 és a többi elmúlt és előttünk levő esztendő nem az élő Ige éve? Elővettem Ravasz László 1953. márciusi prédikációját, amelyben a szószéktől megfosztott idős lelkipásztor elbúcsúzott a Kálvin téri gyülekezet presbitereitől. Azt mondta nekik: „Itt vagyunk egy döntő kérdés előtt: az Ige hirdetése és hallgatása a mai és a mindenkori református egzisztencia. Mindenkori, mert mi az Ige egyháza vagyunk.” Nem sokkal korábban egy istentiszteleten idézte a híres történetíró, Plutarkhosz velős elbeszélését, amelyben valaki megkopasztott egy fülemülét, de bizony nagyon kevés húst talált rajta. Erre mérgében így szólt: te csak hang vagy, és semmi más. A lelkipásztor ehhez hozzátette: „Fiam, te csak Hang vagy, a Jézus hangja egy világviharban, és semmi más.” A magyar nyelvű igehirdetés egyik legnagyobb formátumú művelője fél évszázados lelkipásztori szolgálat után, a kommunista diktatúra által kényszerű szilenciumra ítélve is az élő evangélium hangja maradt: leányfalui száműzetésében még hosszú évekig bibliaórákat, bibliamagyarázatokat tartott, vasárnapi iskolát vezetett, mindhalálig hű volt Pál apostolnak Timótheushoz intézett buzdításához: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő...”

Egy szó, mint száz, nekünk, reformátusoknak minden esztendő az élő Ige éve. Ezért is örültem, hogy a Zsinat lelkészi elnöke, Balog Zoltán püspök az év első napján a Parókia portálon közzétett írásában leszögezte: „ha nincs ott életünk minden idejében az Ige mint életvalóság, akkor azt hiába tematizálja bármilyen program”. Hozzátette: 2024 azért lehet az élő Ige éve, mert az előzőek is azok voltak. Mégis azért szeretné egyházunk különlegessé tenni a 2024-es esztendőt, hogy az élő Ige senki által nem birtokolható magától értetődőségét helyezzük közösségi életünk középpontjába: „Közöttünk csak az élő Ige teremtheti meg és éltetheti, tarthatja egyben azt a közösséget, amelynek feje Krisztus. Igazán református keresztyén egyház ott van, ahol az élő Ige összeköt bennünket.” Fontosnak tartom a Zsinat lelkészi elnökének azon megállapítását is, miszerint szomorú, hogy az egyházban olykor éppen az Igéhez fűződő eltérő viszonyunk távolít el a másiktól. Ha birtokolni akarjuk az Igét, teológiánk, vagy amit annak vélünk, de akár személyes megközelítésünk is elidegenít egymástól, és elveszítjük a vágyat, hogy együtt legyünk olvasói, hallgatói és megtartói az élő Igének.

Itt szeretnék emlékeztetni arra, hogy a mostani évnek volt már előzménye: a magyarországi keresztény/keresztyén felekezetek 2008-at a Biblia évének nyilvánították. A közös kezdeményezés célja az volt, hogy minél több emberhez eljusson a Szentírás üzenete, hogy megint a közbeszéd része legyen a Biblia, amely évszázadokon át magán- és közéletünk forrása, zsinórmértéke, iránytűje volt. Akkor a Protestáns Újságírók Szövetségének két elnökségi tagja (egyikük jómagam) úgy járultunk hozzá ehhez, hogy megszerveztük: a Magyar Hírlapban – vagyis tudatosan egy nem egyházi újságban! – egész éven át különböző felekezetű újságírók egy-egy bibliai Ige, történet, példázat kapcsán közzétett gondolataival, töprengéseivel hétről hétre egymást váltva átadtak egy meghívót az olvasóknak, hogy vegyék kézbe a Szentírást. Akkor mi is olyasmire gondoltunk, amiről Hajdú Zoltán Levente lelkipásztor a Reformátusok Lapja karácsonyi számában beszélt: nagyon lényeges, hogy az egyházon belüli hitbeli megerősítéssel és megújítással párhuzamosan nyissunk a körülöttünk élő, nem egyházias, de a spiritualitásra fogékony, értékhordozó emberek felé, hogy bekapcsoljuk őket az egyház vérkeringésébe. A velük folytatott párbeszéddel építhetjük azt a hidat, amely összekötheti az elvilágiasodott embereket az élő Ige üzenetével. Most és minden időben.

A szerző a Magyar Nemzet szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára.