Az igaznak emlékezete áldott

A jó házasságban élők Istenhez segítik közelebb egymást, vallotta férjem, és életünkben ez valósággá vált. Álmos 24, én 20 éves voltam, amikor szövetséget kötöttünk, szépet és nagyot álmodtunk. Nyolcévi házasság után azonban szürkülni kezdett minden. Kicsi szórványgyülekezetben szolgálva négy gyermeket neveltünk szűkös anyagi körülmények között. Segítségre szorultunk, és az Isten kegyelme nem késett. A gyülekezetünkben tartott evangélizációs héten Álmos megújult hitében, engem pedig megtérésre segített Isten Igéje és Szentlelke. Keresni kezdtük, mi az Isten terve az életünkkel. A közös bibliaolvasás és imádság során megértett igazságok egyre nagyobb hatást gyakoroltak ránk. Férjem puritán ember volt, hitében következetes, munkájában, időbeosztásában pontos. Háza népének jó pásztoraként előttünk járt, szeretete, humora biztonságot adott. Hálás vagyok, hogy segítőtársa lehettem.

Édesapám mély alázattal szerette a Szentírást és megváltóját, az Úr Jézus Krisztust. Olthatatlan szomjúság élt benne a Biblia mélységeinek megismerésére, amely életkora előrehaladtával sem csökkent, sőt, inkább erősödött. A megértett igazságok alapján kész volt néhány korábbi teológiai nézetét felülvizsgálni és pontosítani. Élete utolsó pillanatáig igyekezett az Úrnak engedni, az Igéhez igazodni házasságában, gyereknevelésében, családi és gyülekezeti életében. Jézus lett lelkipásztori szolgálatának meghatározója: arra törekedett, hogy amit a Szentlélek segítségével igaznak ismert fel, azt határozottan, bölcsen és szeretettel érvényesítse az igehirdetéseiben, tanító előadásaiban. Mint elsőszülött fiának, aki a legtöbb időt tölthettem vele testvéreim közül, rendkívül sokat jelent, hogy így emlékezhetek rá.

Vidám, jó humorú ember volt, szerettem vele lenni. Emlékszem, az egyik születésnapomra elfelejtettek ajándékot venni, mégis máig őrzöm az ünnep emlékét, mert édesapám felajánlotta, bármit kérhetek tőle. Az iskolában akkoriban a fejenállást gyakoroltuk, ezért azt kértem, álljon fejen. Nagy szenzáció volt a családban, mivel tökéletesre sikerült a mutatvány. Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor a hűség jut az eszembe. Mindent odaadással végzett. Előttem van, amint kockás ingben és az elmaradhatatlan svájci sapkában a templomkertet kaszálta, vagy autószerelés közben maga mellé ültetett a kis sámlira, és megmutatta a fékbetétcsere rejtelmeit. Örülök, hogy elmondtam a szüleimnek, mennyire hálás vagyok Istennek, hogy engem rájuk bízott!

A „legszerencsésebbek” közé tartozom. Elsősorban azért, mert amióta édesapámként ismertem, mindig ugyanaz volt: nem, nem tökéletes, hanem önazonos. A Krisztus-hit, a lelkipásztorság, a magyarság nem szerep volt az életében, hanem maga az élete. Amikor nyakig kormosan szerelte az olajkályhát, vagy megtanított cipőt pucolni. Amikor beállt közénk focizni, légbokszolt velem, vagy együtt hallgattuk a Szabad Európát. Amikor „a tanyán” a csendesheteken tanította nekünk Isten kijelentett igazságait, vagy a doktori dolgozatát védte hetvenévesen Hollandiában. Amikor kitüntetettként a parlamentben kezet fogott az ország vezetőivel, vagy palástban a falusi szószéken állt. Amikor áldást kért házasságomra és megkeresztelte gyermekeinket, vagy felhívott, mert elakadt a számítástechnika rengetegében. Amikor együtt ittunk egy jó pohár bort, és földi élete utolsó két éjszakáján, amikor fogtam a kezét a ceglédi kórház csendjében...

Édesapám Istent szerető ember volt, ebből fakadt életbölcsessége, amellyel felkészített az életre. Elhintette bennem az Isten szava iránti tiszteletet, bizalmat és szeretetet. Sohasem tartott hosszú, „morális prédikációkat”. Kevés, de egyértelmű szóval és következetes életpéldájával tanított arra, hogy ne féljek az emberektől, de minden időben féljem az Istent. Álljak ki bátran az igazság ügyéért, még akkor is, ha egyedül maradok, vagy ha ez számomra hátrányokkal jár. Munkám legyen gondos és tisztességes. Maradjak mértékletes még a legjobb dolgokkal is, és legyek hűséges a kevesen. Ne kergessek álmokat, hanem józanul ítéljem meg a lehetőségeimet, és hálásan éljek velük. Legyek nyitott az új dolgokra és maradjak tanítható. Ismerjem el, ha tévedtem. Ne magamért éljek, hanem lássak túl önmagamon, és bízzak abban, hogy ha Isten dicsőségét, akaratát és céljait az első helyre teszem, megtalálom a boldogság titkát. Kipróbáltam. Igaza volt!

Ha éltek valaha a környezetemben olyanok, akik istenfélelemmel igyekeztek a Szentírást képmutatás nélkül, szüntelenül komolyan venni, akkor azok a szüleim. Sokunknak lettek példaképei: lehet a Biblia szerint élni a 21. században is. Édesapámat szolgálatai alatt sokféle támadás érte a hite és a meggyőződése miatt, de soha senki ellen nem táplált magában haragot, nem tervezett bosszút. Különbséget tudott tenni lényeges és lényegtelen között, nem vette fel a kesztyűt, és nem vesztegette energiáit mellékes civakodásokra és szóharcokra, vitákra. Nem emlékszem rá, hogy magának valaha is elégtételt követelt volna bármiért. Tanulom tőle, máig. Hogy belül hogyan rendezte el magában élete gondjait, azt is megtanulhattam tőle, mert gyermekkoromban reggelente, amikor készültünk testvéreimmel az iskolába, és különböző okok miatt benyitottunk dolgozószobájába, gyakran hőköltünk vissza, mert térden állva találtuk őt, amint imádkozott.

Édesapám mert hitből új utakra elindulni, rábízni magát Istenre. Így vállaltak bennünket, gyermekeket, és így kezdett bele az ifjúsági csendesnapok szolgálatába az állami és egyházi tiltás ellenére. Elindította a tápiószelei tanyán a csendesheteket, részt vett a Biblia Szövetség megalapításában. 56 évesen szolgálati helyet váltott, a virágzó gyülekezetből az újraépítendőbe, és kezdett doktori munkájába a 62. születésnapja után. Nemcsak a példáért vagyok hálás, de a biológiai életemet is hitének köszönhetem. Nem tudok másról, amely úgy lelkesítette volna, mint az evangélium ügye. Nem volt tökéletes, de nem is hitte magát annak. Határozottsága, kora, doktori címe ellenére megvolt benne a nyitottság és alázat, hogy tanuljon másoktól, nyilvánosan is beismerje tévedéseit, hibáit, bűneit. Ha rájött, hogy valamiben rossz példát mutatott vagy valamit helytelenül tanított, korrigálta.

Életem egyik legmeghatározóbb élménye, ahogyan édesapám az első gyermekem érkezését fogadta. Egyetemi éveim alatt messzire vetődtem mind az apai, mind az atyai háztól, sok mélységet éltem meg. Szüleim éveken keresztül féltő szeretettel próbáltak jobb belátásra bírni. Egy éppen megszülető kapcsolatomban várandós lettem, és úgy döntöttünk, vállaljuk a babát. Hogyan álljunk a szüleim elé és mondjuk el félelmeinkkel vegyes örömünket? Lelkészgyerekként pontosan tudtam, hogy ez a házasságon kívül fogant gyermek teljesen ellentétes az általa képviselt isteni renddel, és alapjaiban áshatja alá szolgálatának hitelességét. Féltem a fájdalomtól, csalódástól, amit látni fogok a szemükben. Ennek ellenére nem roskadt össze, amikor meghallotta tőlünk a hírt, nem gondolt a „jó hírére”, hanem Isten Igéjével és ígéreteivel bátorított bennünket, magához ölelt, imádkozott értünk. Megrendülten láttam, mennyire átitatta Isten kegyelmének tudata: nem vádolt minket, túllépett saját magán, és készen állt Isten szeretetéről bizonyságot tenni. Édesapám lelki élete ebben a pillanatban vált hitelessé számomra, és ez meghatározó szerepet játszott abban, hogy visszavágyódjak mind az apai, mind az atyai házba.

A baljós jelek tizenkét éves koromban jelentkeztek először. Nem akartam tanulni, romlottak a jegyeim, elhidegült a viszonyom a „faterommal”. Igen ám, de konfirmálni meg csak kellett… Így aztán nyolcadikos koromban én is konfirmáltam. Nem meggyőződésből, de mégiscsak… Szóval, ott álltam, és egy dolog izgatott igazán: melyik Igét fogja mondani?! És azt mondta! Azt, amelyiket szerettem volna, és amelyiket szerettem volna magaménak érezni, mert sportos, mert férfias volt… Szóval, ott álltam, számban életem első korty borának felnőtté avató, részegítő ízével, és apám felemelte kezét, hogy megáldjon: „Harcold meg a hitnek szép harcát…”

Isten édesapámat mérhetetlen gazdagsággal ajándékozta meg, aminek mi rajta keresztül örökösei lehetünk. Látható kincse volt édesanyánk személye és szerelme, tizenegy gyermeke és azok leszármazottai, megszámlálhatatlan lelki testvére. A legtöbbre azonban azt tartotta, hogy Isten őt gyermekévé fogadta, fiának nevezte és gyönyörködött benne. Személyes kapcsolatban volt mennyei Atyjával, amit élete során mi közelről is láthattunk. Ez tette őt szabaddá szeretni, megbocsátani, hibázni és bocsánatot kérni, szólni, ha kell, vagy épp csendben maradni. Istent kereső vágyat ébresztett bennünk, és túlmutatott saját magán.

Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor értesítettek, hogy édesapám haldoklik. Kétségbeestem, sírtam, vegyes érzelmek és emlékek kavarogtam bennem. Talán a legjobban az fájt, hogy a két, akkor még aprócska gyermekem alig, a szívem alatt hordott pici pedig egyáltalán nem ismeri meg a nagyapát. Vágytam ott lenni mellette. De valójában mit is mondanék neki? – merült fel bennem. Próbáltam elképzelni, mi lehet most apában. Fél? Rémült? Nem. Biztos voltam benne, bármilyen testi fájdalmai vannak is, a szívében hihetetlenül izgatott és boldog! Hiszen már látja a mennyország ragyogó fényét. Egész életében a megtérésre buzdított és bátorított, hogy odaát együtt láthassuk meg Istent, és örvendezzünk jelenlétében. Hihetetlen békesség és furcsa boldogság fogott el. Hamarosan célba ér. Igen, ezért és csakis ezért érdemes élni!

Tinédzser koromban arra vágytam, hogy jobban megismerjem az apukámat, és több időt tölthessek vele. A mi népes családunkban erre csekély esély nyílt, mindenki mással osztoznom kellett rajta. Végül elfogadtam ezt a helyzetet, és megbecsültem minden közös percünket. Megtérésem után néhány évvel Isten különleges ajándékot adott nekem. Édesapám utolsó három évében együtt éltem otthon a szüleimmel, mint „egy szem kislányuk”. Örömmel és hálaadással tekintek vissza ezekre az időkre. Először nehéz volt elvonatkoztatni attól a személytől, akit mindenki ismert, a lelkésztől, a lelki vezetőtől. Végül sikerült úgy látnom őt mint embert, a szerető apát, aki gondját viseli a családjának. Megláthattam hűségét az Úr iránt, megerősödhetett az apa-lánya kapcsolatunk, élete példaértékű lett számomra.