Az ember állapota

Spurgeon, de más jelentős református teológus, prédikátor, illetve sok mai református felekezet számára is a kálvinizmus szorosan összefüggött a dortrechti zsinat végzéseivel, amelyet a XVII. században, Hollandiában tartottak. Erre azért került sor, mert egy holland kálvinista teológiai fakultáson egyes professzorok megkérdőjelezték a Kálvinhoz kötött predestináció és kiválasztással kapcsolatos tanok igazságát. A vita egyre több teológusra, lelkészre volt hatással, ezért összehívták a zsinatot, amelyen elutasították a kálvini teológiával szemben megfogalmazott új tanokat. Az elvetett nézeteket vallókat remonstránsoknak hívták, mivel a saját teológiai hagyományukon belül tiltakoztak bizonyos tanok ellen. A remonstránsok öt pontban fogalmazták meg, mivel nem értettek egyet. Erre az öt pontra válaszul született meg a zsinat eredményeként az az öt pont, amelyet ma sok helyen a kálvinizmus öt pontjaként ismernek.

Talán önkényesnek tűnhet ezt a zsinati végzést kiemelni, hiszen sok más hitvallás alapján is lehetne beszélni a református teológia állításairól. Az ok, ami miatt mégis érdemes lehet beszélni erről az öt pontról, az az, hogy jól összeszedi a református teológia sok vitát szülő tanításait. Ezért most ezek mentén összegezzük a református teológia fontos állításait.

Ez a tan tulajdonképpen az eredendő bűn megértéséről szól. Gyakorlatilag minden egyház, amelynek van hitvallása, egyetértett abban, hogy valami súlyos dolog történt az emberi fajjal az első bűn következtében. Ádám és Éva bűnének következtében az egész emberi faj elesett, így emberi természetünket a bűnbeesés óta a gonosz ereje befolyásolja. Kikerültünk az Istennel való közösségből, és elkezdtük magunk megítélni, mi a jó és mi a rossz. Az ítélőképességünk azonban Isten nélkül véglegesen romlott. Ahogy Dávid kijelentette az Ószövetségben: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (Zsolt 51,7). Dávid nem azt mondta, hogy bűnös körülmények közt született, és azt sem, hogy valami rosszat tett azzal, hogy megszületett. Ennél sokkal mélyebb igazságot ismert fel, aminek a következtében ő nem tudott egész életében nem vétkezni. Felismerte az eredendően elesett állapotát, amely fogantatásától része volt a természetének. Ez azt jelenti, hogy nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk, vagyis bűnt követünk el, hanem azért vétkezünk, mert alapvetően, természetünknél fogva bűnösök vagyunk. Ennek következtében pedig mindnyájan – Isten igazságos ítélete szerint – kárhozatot érdemlünk.

Ez az állapota az embernek nem azt jelenti, hogy képtelen bármi szépet, jót tenni vagy alkotni. Nem azt jelenti, hogy minden ember a lehető leggonoszabb. Nyilvánvaló, hogy van különbség Gandhi és Hitler között. Az azonban a Biblia kijelentése alapján állítható, hogy nincs olyan ember és nem is volt, aki Isten mércéjéhez képest jónak bizonyult. Az eredendő bűn miatt az ember nem képes nem vétkezni. A tökéletes Isten mércéje pedig a tökéletesség, ezért ezt senki nem képes megugrani.

A romlottságunk következménye Jézus szavai által pedig még világosabbá válhat. Jézus, amikor az örök életről és az ő követéséről beszélt, azt mondta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn 6,65)

Jézus itt az ember állapotát úgy határozza meg, hogy abból fakadóan külső beavatkozás nélkül képtelen az ember Istenhez fordulni. A cselekvő kezdeményező mindig a mindenható Isten. Az Atya az, aki abból a romlott állapotából, amivel minden ember születik, meg tudja szabadítani az embert. Ez az állapot ugyanis nem teszi lehetővé, hogy az ember felismerje az Isten szerinti jót és úgy éljen. Sőt ennél még rosszabb az ember helyzete. Nem csak arra képtelen ugyanis önmagától, hogy Isten mércéje szerint jót tegyen, hanem arra is, hogy eljusson arra a felismerésre, hogy Jézushoz kell mennie bűnbocsánatért és az Istennel való megbékélésért. Jézus azt mondta, hogy csak akkor képes az ember hozzá menni, ha az Atya megadta neki. Ezt jelenti a kegyelem. Ezt jelenti az, hogy mi semmilyen tettünkkel nem érdemelhetjük ki azt, hogy Isten könyörüljön rajtunk. Az egyetlen ok, amiért valaki keresztyén lehet, az az, hogy Isten kiemelte őt elveszett és teljesen romlott állapotából, és kegyelemből felfedte számára Krisztus igazságát.

A második pont hangsúlyozza a kiválasztás tanát a református teológiában. Itt nagyon fontossá válnak a kifejezések. A feltétel nélküli kiválasztás nem azt jelenti, hogy nincs feltétele annak, hogy kit fogad el Isten igaznak. Annak van feltétele: egyedül azt, aki Krisztusba vetett hittel él. Az Isten kiválasztása azonban – amelyben eldönti, hogy ki az, akit teljes romlottságából kiemel – feltétel nélküli. „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (2Móz 33,19) Ami azt jelenti, hogy semmilyen mértékben nem múlik az emberek cselekedetein, tulajdonságain, lehetőségein vagy képességein, egyedül Isten szuverén döntésén az, hogy kinek kegyelmez.

Ez a tanítása a református teológiának sokakban megütközést keltett a történelem során. Istent igazságtalannak gondolták amiatt, mert pusztán a saját döntése alapján választ ki egyeseket. A Római levél kilencedik részében maga az apostol is felteszi ugyanezt a kérdést, miután ezt írja: „Sőt, Rebeka esetében még inkább, aki egy férfitól fogant fiakat, Izsáktól, a mi atyánktól. Amikor ugyanis még meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy Istennek az ő kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, nem a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, már akkor megmondatott Rebekának, hogy »a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek«, amint meg van írva: »Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.«” (Róm 9,10–13)

„Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla!” – folytatja az apostol. És innentől talán a legjobb, ha egyszerűen végigkövetjük az apostol gondolatát. „Hiszen így szól Mózeshez: »Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.« Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: »Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.« Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: »Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?« Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: »Miért formáltál engem ilyenre?« Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja? Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is?” (Róm 9,15–24)

Az, hogy lázadunk Isten szuverenitása ellen, úgy tűnik, természetes reakciónk. Nem akarjuk elfogadni azt, hogy neki nem kötelessége könyörülni. Lehet, hogy ez azért is van, mert sokszor rosszul vázoljuk fel magunkban az ember állapotát. Azt kérjük számon Istenen, hogy miért igazságtalan, hiszen valakin kegyelmez, valakin pedig nem. Mintha a kegyelem mindenkinek alanyi jogon járna. Isten kegyelmes, de igazságos is, ezt a két tulajdonságát pedig nem lehet kijátszani egymás ellen. A teljes romlottság pontjánál épp azt fejtettük ki, hogy az ember alapállapota szerint egyedül a kárhozatot érdemli meg, hiszen vétkét és Isten elleni lázadását csak szaporítani tudja napról napra. Emiatt az ember kárhozatot érdemel. Ha tekintélynek fogadjuk el a Szentírást és az apostol szavait, akkor fontoljuk meg ezt a kétségkívül nehezen emészthető mondatot: „Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?”

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a református teológia ezen állításai megfelelnek az általános keresztyén tapasztalatnak is. Őszinte és jóérzésű keresztyént ritkán halljuk azt mondani, hogy „én saját bölcsességem folytán rájöttem, hogy inkább máshogy akarom élni az életem”. Az elmúlt évezredek keresztyéneinek bizonyságtételei arról tanúskodtak és tanúskodnak, hogy érthetetlen módon Isten kegyelme megragadta őket egy reménytelen állapotból, és új szívet, új életet ajándékozott számukra.