Az eljövendő boldog idők hírnöke

Hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant, miként lehet megélni a gyászt, és mi módon lehet újrakezdeni az életet társunk, szüleink, esetleg gyermekünk elvesztését követően? Talán nem véletlen, hogy éjjel arra ébredtem, milyen jó lenne segíteni a barátnőmnek, aki épp halálos beteg édesanyját ápolja. Riportra készülök a Majosházai Hospice Házba, ott majd megkérdezem: mi adhat vigasztalást, amikor az utolsó hetekben ott ülünk a szeretteink mellett. Szorongás kerít hatalmába, az elmúlástól való félelem mindannyiunkban nagyon erős. Hogyan lehet ezzel a halál közvetlen közelében megbirkózni? Miközben ezek a kérdések foglalkoztatnak, érkezik az SMS, a barátnőm anyukája meghalt.

Polcz Alaine fogalmazta meg ezt is: „A hospice célja: visszaadni a halál méltóságát, segíteni a beteget és a családot, hogy nyílt kommunikációval tudjanak élni a halál elfogadásában.” A fájdalom és az elmúlás árnyékában hogyan beszélhetünk a húsvétról, a feltámadás ünnepéről? – ezekkel a gondolatokkal állunk meg Majosházán, a modern épület előtt, amelynek homlokzatán ez az Ige áll: „Az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk” (Róm 15,1).

Az ajtóban Kontha Benőné Molnár Piroska, a Református Dunamenti Kistérségi Diakónia elnöke, a Majosházai Hospice Ház alapítója fogad bennünket, aki alig néhány hete vette át az Értékteremtő Közösségekért díjat, korábban pedig a Polcz Alaine-emlékérmet, a haldoklókkal foglalkozók legmagasabb hospice-szakmai kitüntetését. Csaknem huszonöt éve dolgozik a gyógyíthatatlan betegek utolsó életszakaszának megszépítéséért, a veszteséggel küzdő családok támogatásáért.

Az ebédlőben az intézmény vezetője a 86 éves Irénke nénivel beszélget, aki tavaly október óta a ház lakója. Az asszony kerekesszékben közlekedik, a mély fájdalom nem takarta el egykori szépségét – fotós kollégám örömmel kapja lencsevégre. Irénke néni szívesen szól a régi időkről. – Nagymamám keze is ilyen eres volt, mindig mondta: „A tiéd is ilyen lesz, ha egyszer megöregszel, kislányom.” Amikor ránézek a kezemre, mindig ő jut eszembe, kilencvenévesen halt meg tiszta, ép elmével. Nagyon szerettem őt. Én is megöregedtem. Már egész jól gurul ez a kocsi alattam, csak a huppanón nem megy – mosolyog.

Az ebédlőben szinte mindenhol ott a sárga nárcisz. Meg sem említi a betegségét, csak annyit mond még: – Jól vagyok, várjuk a húsvétot, a szobatársakkal töltöm majd az ünnepet. Nekem nincs gyerekem, egy öcsém van, ő és a gyerekei látogatnak. De itt nagyon jól érzem magam – Piroskának köszönhetően, mert ő tünemény. Sok hasonló intézetnek kellene lennie ilyen megértő vezetővel, aki szereti az időseket. – Ezt a mondatot többször is megismétli Irénke néni. Arról is beszámol: nincs panasza se a nővérekre, se az ellátásra. – Tiszta, rendes hely, mindent megkapunk. Itt ebédelünk, beszélgetünk. Persze akivel lehet, mert vannak, akik magukba zárkóznak, nem akarnak bekapcsolódni – folytatja a néni.

– Az egyik beteg, Bandi bácsi, 91 éves, idegenvezető volt. Sokfelé járt, szeretem, ahogy meséli a történeteit. Mindig megkérdezem, templomokat látogattak-e a túrák során, mert amikor külföldön jártam, mi minden templomot megnéztünk – tekint vissza az idős hölgy. – Kétvallású vagyok, egyik felem, az édesanyámé katolikus, a másik, az édesapámé református. Édesapa templomba járó volt, engem is vitt magával. A közösséget szerettem leginkább. Itt is azért különösen jó, mert ez keresztyén otthon, a nővérek is sokkal közvetlenebbek, mint másutt. Egy tiszteletes asszony is szokott jönni, és egy katolikus diakónus. Ilyenkor együtt imádkozunk, hiszen egy Istenünk van. Piroska ellát református újságokkal, azt olvasgatom, amikor nem tudok aludni. A tévében is megnézem az istentiszteleteket. Imádkozom minden este, kérem a Jóistent, hogy tartson meg még egy kicsit a családomnak – mondja búcsúzóul Irénke néni, miközben gyengéden megszorítja a kezem.

A hospice-szolgáltatás egyik alapelve: minden perc számít. Fontos, hogy a haldokló milyen lelki és fizikai állapotban tölti utolsó napjait. Mindenki könnyű, szép halálra vágyik, arra, hogy szépen elaludjon idős korban. Sajnos nagyon keveseknek adatik ez meg. A hospice lényege éppen az, hogy az utolsó pillanatokig megmaradjon az emberi méltóság.
– Itt a lelki ápolás és fájdalomcsillapítás az elsődleges. A cél, hogy aki nem hallott Krisztusról, nálunk megismerje őt – nyitja a beszélgetést az intézményvezető. – Első betegeink közül az egyik bácsi azt mondta, nem hisz Istenben, de meghallgatja az Igét, amelyet felolvasok. Kiderült, nem daganatos beteg, elvitték a családtagjai, búcsúzóul akkor annyit mondott: nem volt hiába a felolvasott Ige, mert úgy érzi, békességre lelt, elfogadta Istent és Krisztust. – A betegségben a hosszú kezelések, az erős fájdalmak miatt számos beteg mély identitáskrízist él át. Az elmúlás előtti szakaszban sok minden megkérdőjeleződik: értelmes életet éltem, jó ember voltam? Rendkívül lényeges segítenünk a betegeket abban, hogy megtalálják a válaszokat, békés legyen számukra az elmúlás. Itt, Majosházán ezen dolgozunk – mondja Piroska. Ő is megküzdött a rákkal, és ebben a súlyos betegségben veszítette el családtagjait.

– A hospice-ellátás nehéz munka, de mindennap látjuk a tevékenységünk értelmét, lelkileg sokat kapunk vissza a betegektől, a hozzátartozóktól, így feltöltődve nézünk a napi feladatok elé – teszi hozzá Piroska. – Aki idejön dolgozni – velem együtt tizenkilencen vagyunk, önkéntesekkel időnként többen is –, az tudja, hogy mennyire sok erőt ad a segítségnyújtás – folytatja az intézményvezető.

– Amikor az otthoni hospice-ellátásban már nem tudunk enyhíteni a fájdalmakon, behozzuk a beteget az intézménybe. Ez újabb trauma. A család nagy vívódás után eldönti, hogy átadja a beteget, aki nem érti, miért hozzák be ide. Pár napos beszokásra szükség van ahhoz, hogy a lelkük megnyugodjon. Mi abban az időszakban találkozunk a családdal, amikor a lélek, a fájdalom, az elvesztés mindent érvénytelenít. Sok esetben sem a családtagok, sem a betegek nem kapnak tájékoztatást arról, hogy ez lehet az utolsó állomás. Előfordul, hogy olyasmiben reménykednek, ami már lehetetlen. Ezért ilyenkor az a legjobb, ha az örök életről és az üdvösségről beszélgetünk. Mindnyájunkat megviselnek az elmenetelek. A koronavírus-járvány idején előfordult, hogy egyszerre tízen haltak meg egy-két napon belül. Gyökössy Endre a Magunkról magunknak című keresztyén alapműben azt tanította, „ki kell mosakodni, és be kell mosakodni”. Amikor bejön az itt dolgozó, átöltözik. Nem mehetünk be civil ruhában, a munkaruhát pedig nem vihetjük haza. És ezt lelki értelemben is értjük, próbáljuk nem hazavinni a nehézségeket. Ez a tevékenység, hivatás csak nagy alázattal végezhető. Sokszor nehéz dolgunk van a családtagokkal, a lezárások idején borzasztó volt, hogy nem ölelhette meg a beteg a családtagját. Most már megtartható nálunk az emberi méltóság. Az elcsendesedés, az elvonulás feltételeit megteremtettük. Van külön szobánk, ahová ki lehet vinni a haldoklót, ott el lehet búcsúzni tőle, foghatják egymás kezét – tudatja az elnök-diakónus.

– Mi a gyakorlatban tanultuk meg a hospice lényegét. Ma már tudjuk, a kapcsolatfelvételkor meg kell beszélnünk a hozzátartozókkal, hogy bármikor bekövetkezhet a vég. Akik tudják, van folytatás, nem a „nihilbe megyünk”, azokkal sokkal könnyebb, de a félelem mindenkiben benne él. Az is előfordul, hogy megkérdezi a haldokló, „milyen Isten az, aki rám ezt a súlyos betegséget adta”. A nagyon erős fájdalmak bizony próbára teszik az ember hitét – teszi hozzá.

Irénke néni többször megjegyezte a beszélgetésünk közben, hogy több keresztyén hospice-házra lenne szükség. – A feltámadás ünnepére készülnek, ez látszik a dekorációkon is. Húsvétkor felerősödik az elmúlás kérdése? – érdeklődöm Piroskától.
– Sok betegnek a húsvét csak egy szabadnap, de jön majd a diakónus meg a lelkipásztor, lehet velük közösen imádkozni. Az én reggelem imádsággal kezdődik, este elcsendesedéssel zárom a napot, az Isten gondviselése velem van. Az Úr nem építette volna fel ezt a házat, ha nem így volna. Négymillió forinttal indultunk, és öt éven belül felépült ez a ház, mert kaptam egy Igét Ézsaiás könyvéből: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzedelmes jobbommal támogatlak” – idézi fel Piroska.

A Majosházai Hospice Házban olyan segítő munkát végeznek, amely akár a betegség diagnózisától a gyász feldolgozásáig kíséri a beteget és a hozzátartozókat, és félelem helyett derűt, bizonytalanság helyett megnyugvást kínál az érintetteknek. A hospice-ellátás a betegeknek ingyenes, de a támogatások a kiadásoknak csak egy részét fedezik. A működés további költségeit a közhasznú egyesület támogatóktól, adománygyűjtő akciókból, az egyszázalékos és alkalmi felajánlásokból teremti elő. A hospice-ban végzett munkájáért Kontha Benőné Molnár Piroskát számos díjjal elismerték. Bizonyára ez is erőt ad a folytatáshoz.

– Valójában itt nem én számítok, hanem az, hogy az emberek tudjanak erről a lehetőségről. Mindenkit arra kérünk, imádkozzon értünk, ennek az intézménynek működnie kell. Harminckét települést látunk el: a szigetszentmiklósi és a ráckevei járást. Próbáljuk tartani a kapcsolatot az önkormányzatokkal, hívjuk őket, nézzék meg élőben, mit alkotott Isten – hangsúlyozza Piroska. – A működéshez 40 millió forintot kaptunk az államtól, 80 milliót keresztyén emberek adtak össze. A szakmunkások is sokat segítettek. Itt kétezer négyzetméter falfelület van, ezt fel kellett húzni, be kellett vakolni, glettelni és lemeszelni, illetve újrameszelni. Én már megvagyok, ha szólítanak odafentről, akkor nekem menni kell. Az utódlás a fontos: legyen, aki továbbvigye a munkánkat. Talán az unokám, aki most gyógypedagógiát tanul, egy szeletet elvállal az egyesület adminisztrációjából – reménykedik Piroska.

Az intézmény további fejlesztéseket tervez. Most a napenergia-hasznosítás a legnagyobb álmuk. Nincsenek légkondicionálók, jön a nyár, nagy szükség lesz rá, hiszen a redőnyt nem húzhatják le, a fényt be kell engedni. A napenergia a fűtést is segítené. A riport idején 32 település betegeit látják el, 32 önkormányzathoz fordultak azzal a kéréssel, hogy segítsék a munkájukat: százezer forinttal. Eddig nyolc önkormányzattól kaptak támogatást, két településtől 500-500 ezer forintot. Az intézmény a jövőben csak akkor fog tudni életben maradni, ha kapnak adományokat.

Amikor a búcsúzás következne, Piroskához odalép egy munkatársa: „Ne haragudjatok a zavarásért, a polgármester az.” Az elnök-diakónus boldogan átveszi a telefont, hiszen a városvezető is a meghívottak között van, intézménybejárásra jönnek, hátha „megnyílnak a zsebek”…
– Nem tudhatjuk, mikor halunk meg, mert Isten kezében vagyunk. Nem tudjuk, mikor jön az utolsó perc. Ahogyan Szabó Magda írta: „Nem tudom, hogy a Jóisten még hány napot csorgat ki a tenyeréből.” A mi dolgunk az, hogy addig is mindent megtegyünk.