Az élet határának gyásza

Mit mond a Biblia a gyászról és a halálról?

Az ószövetségi ember Isten áldásaként, a legfőbb jóként tekintett az életre, nem a halál eredetét kereste, hanem hogy miként járja végig az Úrtól kapott földi utat. Mózes párhuzamba állította az életet és a halált az áldással és az átokkal: „Lásd, én ma eléd adtam az életet és a jót, de a halált és a rosszat is.” Bár természetesnek vélte, félt tőle, mivel a halál megszakította a kapcsolatokat, az elhunyt érintése tisztátalanná tette őket. Jézus halála és feltámadása döntően megváltoztatta az ember viszonyát a halálhoz. Az újszövetségi halálszemlélet legfőbb jellemzője a reménység. A Megváltó odaállt a gyászolók mellé akár a naini ifjú, akár Jairus lányának halálánál, ahogy az Emmausba tartó tanítványok szívéhez is megtalálta az utat.

Hogyan?

Egyedileg bánt mindannyiukkal, Jairust várakoztatta, a naini ifjú édesanyjánál azonnal cselekedett – jól tudta, kinek mire volt szüksége.

Többé-kevésbé azonosan éljük meg a gyász folyamatát?

Nagyon változó, ki hogyan, függ a megküzdési stratégiáktól: mit tanultunk a családunkban, a környezetünkben, ők hogyan élték meg a veszteségeket, gyermekként miként segítettek bennünket szembesülni a halállal.

Hogyan vigasztalunk jól?

A legfontosabb a jelenlét – odaállni, kísérni és tartani a gyászolót, és bár ez szakmai hozzáállás, nem feltétlenül kell képzettnek lennünk hozzá, hiszen egymásnak mindannyian lelkigondozói vagyunk. A vigasztaló a gyászoló szükségleteit vegye figyelembe, őt tartsa szem előtt, ne a saját megélt élményeit. A másiknak esetleg arra van szüksége, hogy szótlanul legyünk mellette, vagy elég számára a tudat: minket bármikor felhívhat – na nem azért, hogy tanácsokat osztogassunk neki, hanem mert „van embere”.

Mit jelent a másik kísérése?

Példa lehet előttünk Jézus, aki odaszegődött a bandukoló tanítványokhoz, és megkérdezte: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Azaz, mi történt veletek? Mi foglalkoztat titeket? Ne arról beszélgessünk a gyászolóval, ami minket érdekel, hanem ami őt. Jézus kísérte és hallgatta őket, felvette a tempójukat, később meg is nyílt a szemük a Krisztussal és az egymással való közösségre. Nem várhatjuk el, hogy a másik a mi ütemünkben dolgozza fel a veszteségét, mivel ő csak a sajátjában képes rá. Ne siettessük, mondván: „Dobd már ki a ruháit! Szabadulj meg a lakásban a rá emlékeztető dolgoktól!” Váltsunk nézőpontot! Azt tegye a gyászoló, ami jólesik neki, próbáljuk meg kideríteni, mire van szüksége, mi erősíti, támogatja. Mellé állok, kísérem, tartom, ez az indíték legyen bennünk, amikor odaszegődünk a veszteséget megélt ember mellé.

Tudatos döntés legyen a másik kísérése?

Nem egyedül kell vállalnunk, fontos szerepe van ebben a közösségeknek. A veszteséggel könnyebb megküzdeni ilyen közegben. Találkoztam olyan gyászolóval, akiről érezhető volt, hogy ha tagja lenne egy gyülekezeti kiscsoportnak, nem lenne szüksége vezetett gyászfeldolgozó közösségre. Idővel csatlakozott egy gyülekezethez, úgy fogalmazott: „Kár, hogy nem korábban, könnyebben dolgoztam volna fel szerettem elvesztését.”

Mégis nehezen találjuk a kapcsolódási pontot a gyászolóval, nem tudjuk, miképpen fejezzük ki a részvétünket.

Együttérzésünket a jelenlétünkkel érzékeltetjük. Átmehetünk hozzá egy tányér süteménnyel, próbáljunk kapcsolódni, és ha netán elutasítanának is, az csak az itt és mostnak szól, lehet, hogy egy hét múlva már vágyni fognak a közeledésünkre. Nagy fokú tapintat és együttérzés nélkül nem megy. Megtörtént, hogy a gyászoló család azért távolodott el a templomi közösségtől, mivel úgy érezték, a testvérek nem keresik őket, pedig csak nem akarták feltépni a sebeket, úgy gondolták, majd a gyászolók fogják jelezni igényüket a beszélgetésre. Ne várjunk erre, hanem tudatosítsuk bennük a támogató jelenlétünket!

Mit tehetünk, ha a gyászoló látványosan elakad a veszteség feldolgozásában?

Segítsünk neki eljutni szakemberhez, lehet, hogy lelkigondozói beszélgetésre van szüksége, de akár pszichológusra vagy pszichiáterre. Sokszor teszik fel a kérdést: „Biztosan normálisan gyászolok?” Csaknem minden esetben igennel válaszolok. Azonban ha elakadt, akkor hasznos gyászfeldolgozó csoporthoz kapcsolódni, ahol sorstársakkal dolgozhat együtt a veszteség megélésén. Ez különösen akkor segít, ha nincs megfelelő családi, baráti, lelki közössége.

Van olyan gyász, amelyet nem lehet feldolgozni?

A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet, mondja Orvos-Tóth Noémi pszichológus. Ez így van. Részünkké válik a megélt veszteség. A gyermek, a szülő, a házastárs elvesztése, a halál visszafordíthatatlan esemény, lehetetlen meg nem történtté tenni, átírja az ember elképzelt forgatókönyvét, és így kell továbbmenni. Lehet, hogy az aktív élet fiatalon gyorsabban növi körbe a fájdalmat, mint a lelassult időskorban.

Mi okozza a legnagyobb veszteségérzetet?

Egyénfüggő: a szülő, a gyermek elvesztése, a tragikus és váratlan halálesetek.

Felgyorsítható a gyászmunka?

Nem lehet és nem is szabad felgyorsítani, a léleknek szüksége van rá, meg kell élnie. Némelyek gyorsabban, mások lassabban teszik, ha elfojtjuk, a lélek tiltakozni kezd, és ez idővel felüti a fejét az élet valamelyik területén. Érdemes a gyász bizonyos szakaszait szem előtt tartani: Pilling János pszichiáter modellje sok mindent elárul nekem, kísérőnek arról, hol tart benne a páciens. Az ember egy halálhír hallatán sokszor sokkos, érzelmileg bénult állapotba kerül, majd elkezdi intézni a temetéssel kapcsolatos ügyeket, néha úgy tűnhet, mintha teljesen érzéketlen lenne a kontrollált fázisban. A tudatosulási időszakot az érzelmek hullámzása és kavalkádja jellemzi. Kezdetben természetes, hogy a gyászoló azt éli meg, mintha érzékelné az elhunytat, hallaná a hangját, beszélgetne vele. A kísérésében van olyan időszak, amikor ezt engedni kell, később általában úgyis rendeződik magától, ha nem szelídül, az jelzésértékű. Abban erősítem őket ebben az időszakban, hogy egyre kevesebbet „beszéljenek” az elhunyttal és minél többet az elhunytról.

Isten kézzelfoghatóbbá válik a veszteség elhordozásában?

Korábban több gyászcsoportot is vezettem, ezeken jellemzően nem templomba járók vettek részt. Tudták, hogy lelkipásztor vagyok, kicsit féltek is attól, hogy vallási tanításba kezdek, de eljöttek. A gyászolók nem missziológiai célcsoport a számomra, bár saját csendességemben, imádságban az Úr elé vittem az életüket, a foglalkozásokon hangsúlyoztam: csak akkor dolgozom az istenkapcsolatukkal, ha erre meghívnak. Eddig mindig meghívtak.

Ezek szerint az Urat nem lehet kihagyni az ember gyászából?

Nagy titok övezi létünk határait, megérkezésünket a földi életbe és a kilépésünket egyaránt. Az ember nem tudja kihagyni Istent a halálból. Ha nem hisz benne, akkor is ott vannak a kérdései, amelyeket mondjon ki, tegyen fel, adjon hangot a haragjának! Nem az érzéssel van a gond, hanem annak elfojtásával, ha a lélekben tombol a düh, nehezen lép tovább a gyászfolyamatban. Abban is erősítem őket, hogy ne féljenek Istentől, hiszen ő nagyobb a haragunknál, a veszteségünknél, és jól ismeri a fájdalmunkat.

Úgy hallottam, azok a társadalmak erősek, amelyek a nagy életeseményeket meghagyták a családban, ezek egyike a temetés. Hogyan lehet helyettesíteni ennek a rítusát?

Lehet másképp megélni, de nem lehet helyettesíteni. A régi emberek talán emiatt gyászoltak jobban, közelebb engedték magukhoz az életet és közelebb a halált. Nem menekültek el egyik elől sem, hanem befogadták az újat, és szembenéztek az elmúlással. A család igyekezett együtt lenni mind a gyermek érkezésénél, mind az utolsó búcsúzkodásnál, nemcsak a haldoklót támogatták a hozzátartozók, de egymást is. Ma lehet, hogy amikor némelyek telefonból értesülnek szerettük elvesztéséről, senkire sem tudnak támaszkodni, mert a rokonok messze laknak, és nem marad más, mint a négy néma fal. Az együttlét, a kibeszélés, az éneklés, amelyeket a régiek gyakoroltak, nem maradi, elavult dolgok, az ének segít kitisztítani a lelket, kiönteni a fájdalmat, megélni a reményt. Manapság szeretünk élethazugságokat gyártani, pedig a halál valóságának kiszorítása a tudatunkból nem könnyebbé, hanem nehezebbé teszi a földi létünket. Igyekszünk, hogy a gyermekeink minél kevesebb veszteséget lássanak, még le is tagadjuk, eltitkoljuk előlük, ha haldoklik a nagymama, nem megyünk elbúcsúzni tőle, nem visszük el a temetésre. Kímélni akarjuk őket, pedig később mindez hatással lesz a megküzdési stratégiáikra. Szabad a gyermekek előtt megélni az érzéseinket, hogy lássa, hogyan vagyunk a haldoklók mellett, majd a gyászunkban. A fájdalmat és a veszteséget közel kell engedni magunkhoz, ezáltal leszünk képesek később eltávolodni tőle, és nem belebetegedni. Lehet, hogy már nem tudjuk visszahozni régi formájukban a rítusokat, de kialakíthatunk újakat. Gyülekezetünkben sok házi csoport működik, a tagok között bizalmi kapcsolatokkal, odafigyelnek egymásra, átmennek a gyászolóhoz imádkozni, Igét olvasni, énekelni. Csak akkor tudunk szolgáló közösséggé válni, ha gyógyító közösséggé leszünk. Ebben növekedjünk! Polcz Alaine pszichológus-tanatológus szerint „a halálhoz való viszonyom határozza meg az élethez való viszonyomat”. Minden veszteségből élet fakadhat: ha engedjük, hogy a gyászban Jézus megszólítson, megérintsen bennünket, hiszen a megváltásunk is Krisztus halálából ered, akkor reménységgel tekinthetünk a halálra.

Mindenszentek napján a reformátusok is gyújthatnak gyertyát a temetőben?

Vannak gyökereink, nem velünk kezdődött és nem is velünk végződik a családunk története, csupán láncszemek vagyunk. Hadd lássák a gyermekeink, hogyan gondolunk az előttünk járókra! Szabad emlékezni, akár gyertyát gyújtani, ami üzenheti azt, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem Istené, miénk a feltámadás örömhíre, amely beragyogja a földi életet, és fényt áraszt a sötétségben is. Hitünk szerint a halál nem valamiféle vég, hanem a továbblépés az örök élet felé. Úgy vélem, aki reformátusként gyertyát gyújt, annak az a világosságot, az örök életet, a feltámadás örömhírét jelképezi.