Az egyetlen reménység

A gazdagréti gyülekezetben néhány évvel ezelőtt olyan bibliai alakokról szólt az adventi igehirdetés-sorozat, akik kilógnak a sorból, például a jerikói parázna nőről. Mi volt a szándékuk ezzel?

A nagyvárosokban igen különböző háttérből jönnek az emberek a gyülekezetbe, és közülük sokan azt érzik, hogy ők is kilógnak a sorból. A dolog másik oldala, hogy a városi ember különbözni akar, eltérni az átlagtól. Hatalmas felfedezés lehet számukra is, hogy megismerhetnek Jézus nemzetségtáblázatából látszólag oda nem illő embereket. Úgy tűnhet, mintha ezek a szereplők tévedésből kerültek volna a Bibliába, pedig nem így van, hiszen a sorsuk kapaszkodó és vigasztalás lehet azoknak, akik túlságosan távolról jönnek. Ők ugyanis gyakran úgy tartják, hogy az életüket Isten sem tudja helyreállítani. Adventben, amikor a legtöbb ember felölt magára valamilyen kedves, illedelmes, kompakt pózt, ez még inkább taszítja a peremen lévőket, mert a tökéletességhez nem tudnak kapcsolódni.

Mi ez az ünnepi póz?

A karácsonyhoz olyan képi megjelenések kapcsolódnak, amelyek mintha visszarepítenének minket egy 19. századi, békebeli német kisvárosba. A csillogó főtéren gyönyörűen díszített karácsonyfa áll, szállingózik a hó, mindenütt meghittség, fények, illatos sütemények. Pszichodráma vezetőként azt tapasztalom, hogy az ünnepi időszakhoz sok elvárás és idilli elképzelés kapcsolódik, holott lelkileg ez az egyik legterheltebb időszak. Rengeteg súlyos családi történet kapcsolódik a karácsonyhoz, az év többi részéhez képest arányaiban is kimagasló a traumák száma.

Miért pont ilyenkor ütköznek ki a nehézségek?

A karácsony talán a legregresszívebb ünnepünk, visszavisz bennünket a gyerekkorunkba. A kultúránkban a karácsonyhoz tartozó kép a család, a szeretet, az összetartás, a nagy ajándékozás. Ilyenkor akár hosszabb ideig is együtt vagyunk, és felszínre bukkannak a rejtett feszültségek, a családokban lappangó titkok, amelyek időzített bombaként robbanhatnak a karácsonyfa alatt. Rengeteg elvárás kapcsolódik az ünnephez, az emberek meg akarnak felelni kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak, akár anyagi téren is túllicitálják egymást az ajándékokkal. Ráadásul az adventi időszakban erőteljes érzelmi marketinggel befolyásolnak minket, a reklámok békés hangulatot, boldogságot tükröznek, és úgy tűnhet, hogy egy szépen becsomagolt termék megvásárlásával mi is az idilli hangulat birtokába juthatunk.

Mit tehetünk az ellen, hogy ne degradáljanak fogyasztóvá minket karácsonykor, hanem megmaradhassunk józan embernek?

Különös jelentősége van a határoknak, és hadd kezdjem a fogyasztásunk határaival. Egy pénzügyi tanácsadótól hallottam, hogy olyan pénzt költünk, amellyel nem rendelkezünk, hogy megvegyünk olyan dolgokat, amelyekre nincs szükségünk, hogy tetsszünk olyan embereknek, akiket valójában nem is kedvelünk. Elgondolkodtató mondat, amely a feleslegesen felvett fogyasztói hitelekre is ráirányítja a figyelmet. Azonban más területeken is határt kell szabnunk magunknak, hiszen bennünk él a gyermek, aki azonnal és korlátok nélkül szeretné betölteni az igényeit. Nem érdemes az olyan jeligékre hallgatni, hogy egyszer van karácsony egy évben, most többet megengedhetek magamnak. Ha pedig valaki jólétben, gazdagságban él, egyfajta hamis biztonságot érezhet, hogy minden rendben van. Az ünnep egyik fontos eleme éppen a leegyszerűsödés. A Krisztus eljövetelére várakozásban az elengedés jelenik meg hangsúlyosan, nem a megragadás, a birtoklás.

Mit tapasztal, a nem hívők körében egyházi maszlagnak tartják a Jézus születéséről szóló történetet, vagy valami mégis megérinti őket?

Sokféleséget tapasztalok ezen a területen, hiszen vannak, akikben feléled karácsonykor, hogy gyermekkorukban jártak hittanra, emlékeznek, hogy mit mesélt a nagymama, és viszik tovább a családi hagyományt. Ez még nem valós kapcsolat az Istennel, mégis több a semminél. Egyre gyakrabban látom azt is, hogy az emberek saját maguk rakják össze a spiritualitásukat, a hitrendszerüket, mint ahogyan összevarrunk egy patchwork takarót, egyébként a neve is patchwork vallásosság, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó hittételekkel. Ez a fajta hitrendszer úgy véli, hogy Jézus nagy tanító volt, a teológia pedig a hozzá tartozó lelkészi reflexió. Mintha a mai ember felfordította volna az alapokat, és megteremtette Istent a saját képének a hasonlatosságára. Találkozom azzal is, hogy a jézusi történetben valaki csak a sajnálkozást éli meg, hogy szegény kis Jézusnak nem jutott szállás, az együttérzésből pedig adakozókedv is fakadhat. Csakhogy ez egy apró elemet hasít ki a teljes történetből.

Hogy lehet a megváltás örömüzenetét úgy elmondani, hogy érthető legyen, hiszen az ünnep éppen az a pillanat, amikor a világ is jobban figyel az egyházra?

Mindenkinek ugyanarra az evangéliumra van szüksége. Azt kell megérteni, hogy Istennel mindig számolhatunk, és az Úr számára is tétje van a kapcsolatunknak. Azonban nem lehet Isten szeretetéről és kegyelméről beszélni a bűn nélkül. A nem vallásos embernek is van istenképe, és nehéz ezzel az elképzelésével konfrontálni. Többször hallottam azt, hogy ünneprontó volt a karácsonyi igehirdetés, mert nem csak a megerősítő szeretetről szólt. Akik csak karácsonykor jönnek templomba, szeretetteljes közeledést igényelnek a gyülekezet részéről. A karácsonyi istentiszteleten nagyon nehéz hatalmasat lépnünk valaki felé, Istennek azonban minden lehetséges, megérinthet bárkit az Ige, nekünk pedig az a dolgunk, hogy a keresők számára is elérhetők legyünk.

Sokszor beszélünk arról, hogy ne álljunk meg az ünnep külsőségeinél. Mit tegyünk?

Induljunk el az elengedés útján, és itt nem valami buddhista elmekiürítésre gondolok, hanem arra, hogy lépjünk túl a külső és néha a belső igényeinken is! Keresztyénként legyünk jelen az ünnepben, figyeljünk a másik emberre, ha kérdez, láttassuk meg vele Jézust! Nem kell mindenféle trendekhez igazodnunk, mert Isten népének az a dolga, hogy vállalja: Jézus Krisztus igazságát hirdeti. Legyünk só és világosság! A gyülekezetünkben van egy kurzus – a Tanúim lesztek –, amely azt tanítja, hogyan lehet az evangéliummal előállni. Ennek csak az egyik pontja, hogy beszéljünk a jó hírről, de megmutatja azt is, hogyan lehetünk áldás a környezetünk számára, miként figyeljünk másokra, hívjunk meg másokat asztalközösségbe, és hogyan tartsuk meg a nyugalom napját, mert pihenni Isten szolgáinak is kell.

De éppen a karácsonyi időszak sokak számára hajszolt: vizsgák, év végi zárás, sütés-főzés, ajándékbeszerzés és még sorolhatnám.

Azt látom, hogy ilyenkor minden kell: ragyogóan tiszta lakás, rengeteg étel, hosszú utazások, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel. A mi családunkban úgy próbáljuk egymást tehermentesíteni, hogy mindenki készít valamilyen ételt, így nem a házigazdát terheljük az ünnepi menü elkészítésével. Szűk családi körben is csak szabolcsi töltött káposzta és sütemény kerül az asztalra. Talán valakinek szegényesnek tűnhet ez a karácsonyi menü, de mi boldogok vagyunk ezzel is.

Egy karácsonyi legenda szerint karácsony éjszakáján az egyik angyal abbahagyta az éneklést, mert azt látta, hogy az emberek sem önmagukkal, sem egymással nincsenek békében, ezért feleslegesnek érezte, hogy a békéről énekeljen. Ha ön lenne a főangyal, mit mondana neki?

Nem vagyok túl derűlátó, ezért nem kezdeném el győzködni az ellenkezőjéről. Talán valóban egy kis csendre lenne szükségünk itt, a földön. Az elmúlt évek halmozott krízisállapota sem hozta meg a remélt gyümölcsöt, vagyis azt, hogy az ember elgondolkodjon és változtasson önmagán. Visszarendeződtünk a pandémia előtti állapotba, vagy még rosszabb helyzetbe kerültünk, mert elkezdődött a háború a szomszédban, fokozódtak a gazdasági nehézségek, a társadalmi problémák. Az ember tehát nem lett jobb, egyre nagyobb a bizonytalanság, a káosz, és emellett sok családban megjelent a nélkülözés.

A kevésből is szeretünk adni: melyik ajándékból érezhető leginkább a szeretet?

A legjobb a személyre szabott ajándék, ehhez viszont jól kell ismerni egymást. A legfájóbb az, amikor valaki gyorsan, egyszerűen le akarja tudni az ajándékozást. Lehetőleg legyen mondanivalónk az ajándékkal, és annak adjunk, akit szeretünk. Az ajándékozáson túl mégis azt gondolom, a karácsony kiváló lehetőség arra, hogy elkezdjünk egymáshoz kapcsolódni.

Volt olyan karácsony az életében, amely valami miatt emlékezetes maradt?

Három legációs élményem jut eszembe. Az első egy szerelmi történet kezdete. Teológusként legációba jártunk az ünnepeken. Akkoriban még csak vonalas telefonok voltak, én pedig titkos akciót terveztem: megszereztem annak a lelkipásztornak a telefonszámát, akinek a gyülekezetében töltötte a karácsonyt a leendő feleségem. Ez a meglepetéshívás volt az első lépésem felé. A másik élmény, amikor egy bodrogközi kis faluban töltöttem a karácsonyt, négyszáz kilométerre a családomtól. Szenteste azonban magamra maradtam, mert a lelkipásztor felesége kórházba került, és a családja vele ment. Ez a helyzet mutatta meg nekem, hogy milyen teljesen egyedül tölteni a karácsonyt. Bár az egész parókia üres volt, azt éreztem, hogy Isten az egyedüllétben is megpróbál mellém lépni, és békességet ad nekem. A harmadik karácsonyi történetem pedig az, amikor nem parókián, hanem egy helyi családnál voltam elszállásolva legátusként. A számomra kijelölt szobában töltöttem az időt, közben átszűrődtek az ünneplés hangjai a szomszédból, majd egyszer csak borzasztó veszekedés tört ki, és hallottam, hogy a vendégek távoznak. A szállásadóm egyedül maradt. Megrendítő élmény volt ezt átélni. Fiatalemberként hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Végül kiléptem a szobámból, előttem a gyönyörűen megterített asztal, leültünk egymás mellé a nénivel, és szótlanul megettük a halászlevet.

Számtalan történet szól a karácsony csodájáról. Hogyan válhat ez valósággá a saját életünkben, akár pillanatokra is?

Jézus születése a testet öltés csodája. Ez a legrendkívülibb dolog, a mindenható, szent Isten vállalta ugyanis az emberi létet, és ezzel mindazt a szenvedést és nehézséget, amelyet az életünk jelent. A karácsony üzenete az, hogy együttérző Istenünk van, aki nemcsak a lelkünket, hanem a testünket is meg akarja váltani. Nincs az a szorult helyzet, amikor ne lenne behívható az életünkbe. A világnak az az egyetlen reménysége, hogy Jézus Krisztus nem mondott le rólunk, és hajlandó jelen lenni köztünk.