Kovácsné kivan – ez a könyvcím jön szembe velem napok óta a villamoson, a trolin, a metrón, de a könyvesboltban is. Kezembe veszem, hogy beleolvassak a tartalmába: „A szabad lelkű szingli rendes nő lesz. Férjhez megy, szül, és akkor... Miközben mindenki elvárja, hogy legyen szuperanyu, Kovácsné gyakran zombianyu…” Az általam megkérdezett Kovácsné viszont köszöni, jól van. Igazi nagybetűs Anya, bár elvárások, megfelelések és nehézségek az ő életében is vannak. A hit és a zene ezek feloldásában is segíti, mint ahogy a magyar identitás őrzését is a muzsika művelése jelenti számára. De mindehhez társ is kellett, akivel közösen alapították meg a BorzsaVári népi zenekart és tehetséggondozó szervezetüket. A mezővári Kovács házaspárral a Reformátusok Lapjában Illényi Éva fedezte fel a kezdeteket és a reményeket.
Orosz iskolából a magyar identitás őrzése útján
Kovács Erika mezővári hitoktató, kántor kiskorában orvos szeretett volna lenni. Nem véletlen, hogy továbbtanulás céljából a beregszászi egészségügyi szakközépiskolát választotta. – Az Úristen teljesen mást kívánt nekem, mint amit én terveztem, ezért nem sikerült a felvételim a szakképzőbe. Akkor ezt óriási csalódásként éltem meg. A hazafelé tartó buszon elkeseredve, a negatív értesítővel a kezemben találkoztam egy fiatalemberrel – most a beregszászi magyar színház színésze, akkor rendezői szakon tanult az Ungvári Művészeti és Közművelődési Szakközépiskolában –, aki azt mondta nekem: „Jártál zeneiskolába, miért nem jössz Ungvárra továbbtanulni? Nem kell siránkozni, gyere zongora szakra!” Korábban nem volt terveim között a zenei pálya, de mivel nem szerettem volna visszatérni az iskolába, úgy döntöttem, megpróbálom ezt az irányt – kezdi a bemutatkozást a Credo zenekar egykori énekese. – Orosz iskolából indultam, mégis a magyar csoportba írtak be. Négy napom volt a felvételiig, magyarul kellett énekelnem és szavalnom, valamint zongorán eljátszanom három darabot. Bár voltak itthon magyar könyveink, az iskolában magyarnyelv-óráink, de úgy gondoltam, hogy kevés a tudásom. Már a felvételin nagyon jó volt a társaság, eldöntöttem, hogy szeretném ezt az iskolát. Első körben fel is vettek. Évekig tanultam a biológiát és az orosz nyelvet, hogy az egészségügyis felvételin sikeresen megírjam az orosz tollbamondást, és a magyar nyelvvel jártam sikerrel... Ma már tudom, hogy ez Isten akarata volt, hiszen Sanyit is itt ismertem meg – idézi fel Erika.
Sándor, a férj át is veszi a szót, és mesélni kezd: – Osztálytársak lettünk, barátsággal indultunk, kapcsolatunk nem volt szerelem első látásra, végzősként döntöttünk a komolyabb összetartozás mellett, amelyből aztán eljegyzés és házasság lett. Most már huszonhárom év az együtt töltött idő, és reméljük, még sok áll előttünk – mondja a hitoktatóként, presbiterként, kántorként és népzeneoktatóként is tevékeny muzsikás, aki így idézi fel gyermekkorát: – Nagyapám volt az én zenei felügyelőm, hároméves koromban vett nekem egy kis zongorát, és azt mondta: „Minden nóta benne van a hangszerben, csak ki kell keresni.” Nagy lendülettel és kíváncsisággal álltam neki, és nagyapám örömére egyre több dallamot megtaláltam a tizennyolc billentyűben. Nem telt el úgy ünnepség, hogy ne kerüljön elő nagyapám ajkáról a nóta, önmaga tanult meg citerázni, volt egy kétsoros gombos harmonikája, azon vezényelte le a születésnapi alkalmakat. Hatéves koromra ő vette meg az első harmonikámat, kilencévesen elvitt különböző munkahelyi ünnepségekre, ahol azzal szórakoztattam a közönséget. Az sem volt kérdés, hogy zeneiskolába járjak-e, negyedik osztályos koromban eldőlt: zenész akarok lenni. Tudatosan kerültem Ungvárra a művészeti szakközépiskolába, és ott találtam rá a hivatásom mellett életem párjára.
„Isten nélkül nincs sem zene, sem tánc, hiszen amire Isten nem adja áldását az életünkben, az nem is tud működni. Ő az, aki mutatja az utat, amelyen mi örömmel haladunk.” (Kovács Erika)
„Akkor elém jött Jézus példázata az elveszett bárányról, és megvilágosodott előttem, hogy én vagyok az a bárány, aki elkóborolt a nyájtól, de Jézus ott van, és kiszabadít engem abból a tövisbokorból, amelybe beszorultam.” (Kovács Sándor)
A zene bűvöletében
Akik ismerik a mezővári Kovácsékat, vagy hallottak róluk, tudják, hogy ma már négy gyönyörű és tehetséges gyermekük van, akik szintén a zene bűvöletében élnek. A legidősebb, Dániel klasszikus zenével kezdte pályafutását, majd a népzene felé fordult és tizennégy évesen hangszeres szólista kategóriában hegedűjátékával lett a Fölszállott a páva népzenei vetélkedő különdíjasa. Abigél néptáncosként indította a tanulmányait a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnáziumban, majd egy sajnálatos baleset miatt váltott népi ének szakra. Ez a választás sem véletlen, hiszen a ma már ifjú hölgy négyéves kora óta énekel is a tánc mellett. Az első „Általmennék én a Tiszán” népdalversenyen elnyerte a legfiatalabb versenyzőnek szánt különdíjat. Ma már ő is a családi BorzsaVári zenekarral lép színpadra. 2020-ban, a Trianon-emlékévben az István, a király iskolába megy című énekversenyen az első helyet Abigél nyerte el, így ő kapta meg az egyik főszerepet. A Papp László Sportarénában mintegy ötezer ember előtt alakíthatta Réka szerepét. A harmadik gyermeket, Tamást négyévesen íratták be hegedűre Kovács Péterhez, aki szintén az együttes tagja. Később, amikor a zenekar nagybőgőse ritkábban tudott részt venni a próbákon, arra ösztönözte Tamást az édesapja, hogy tanuljon meg bőgőzni. A legkisebb fiú, a kis lázadó Áron a táncot választotta. – Bár a zenei adottságokat tehetséges zongoristaként ő is ugyanúgy megkapta az Úrtól, a jó hallását inkább tánc közben használja a Cseperedő Táncegyüttesben, nagyon jól kezeli a koreográfiák kihívásait, nem tudja letagadni, hogy ő is megkapta a ritmushoz a talentumot. Nem szívesen énekel színpadon, de ha zongorázni kell, azt örömmel teszi, a táncot pedig elsőként kezdi meg – mondja a büszke apa.
A hit újraértelmezte a zenét
Sándor azt is elmeséli, hogy hitre jutása után egy rövid időre letette a hangszereket, ahogy ő mondja: újraértelmezte a zene szerepét az életében. – Nem sokkal a megtérésem után jöttem rá arra, hogy valójában mi is a zene, kitől van, és mit kell képviselnie – kezdi történetét Sándor. – Akkor azért tettem le a hangszereket, mert rájöttem, hogy korábban nem a legjobbra használtam őket. Addig ugyanis lagzis zenész voltam. Mondjuk úgy, sok boldognak látszó embert szórakoztattam azzal a tálentummal, amelyet az Isten nem azért adott, hogy elpazaroljam, hanem hogy az ő dicsőségére használjam. Megtérésem után eladtam a harmonikámat, elővettem a gitáromat, és gyerekénekeket kezdtem el kísérni a hittanórákon, gyermek- és ifjúsági táborokban. Azóta a zenével is szüntelenül az Urat szolgálom.
A BorzsaVári Népi Zenekar 2009-ben alakult Kisgejőcön egy népzenei tábor hatására. A zenekar vezetője akkor a gyerekei miatt tanult meg brácsázni, a legnagyobb, akkor nyolcéves fia prímás volt, Abigél énekelt. Amikor hazatértek a táborból, egyértelmű lett, hogy az egyik fő zenei vonal a népzene lesz. Isten nagy türelemmel áldotta meg Kovácsékat, hiszen a négy saját gyermek nevelése mellett még sok gyermek oktatásában részt vesznek a hittanórákon, a zeneiskolában és a tehetséggondozó programokon. A mezővári család zenekara számos rendezvényen fellép, az anyaországiak körében is ismertek. Több református rendezvényen is bemutatkoztak már, legutóbb a Protestáns Sokadalmon, a Bécsi kapu téri evangélikus templomban Maradunk címmel adtak koncertet. Szívszorító fellépésükkel azt üzenték, hogy bíznak Istenben, és ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Műsoraikban az énekelt versek, a zsoltárok és dicséretek mellett megjelenik a népzene, amely a mondanivalójuk támasza. Hitvallásukkal hordozzák Isten kegyelmét és az ő el nem múló szeretetét.
– Az Úristent is a reformátusoknál ismertük meg, így aztán nem is kérdés, hogy minden feladatunkat az egyházban éljük meg – hangsúlyozza Erika. – A tehetséggondozó székhelyünk is egyházi intézmény, aki hozzánk jön, az tudja, hogy Isten nélkül nincs sem zene, sem tánc, hiszen amire Isten nem adja áldását az életünkben, az nem is tud működni. Ő az, aki mutatja az utat, amelyen mi örömmel haladunk. Csak azt szeretnénk tenni, amit elkérünk, amit megkapunk tőle, még akkor is, ha nem mindig egyeznek a gondolataink. A terveink sem sikerülnek mindig elsőre, a szüntelen imádsággal kaphatjuk meg végül rájuk az Úr áldását – folytatja.
Igaz hitre jutni
Kovácsék szívesen mesélnek megtérésükről is. Bár gyermekkorukban, még a Szovjetunióban tiltották a vallási életet, a bátor nagyszülők elmondták az unokáknak, hogy a gondviselőjük nem más, mint Isten, és hogy imádság nélkül ne induljanak sehová. – A hit világa a kilencvenes évek elején nyílt meg számunkra. Akkoriban szolgált Kárpátalján Zimányi József református lelkész, olyan ifjúsági táborokat szervezett, amelyekben rengeteg ember tért meg. Nekem a kollégiumi szobatársaim beszéltek a megtérésekről. Kíváncsivá tett, miért sírnak az emberek egy hittantáborban, a kortársaim nem tudták elmagyarázni. Így utánamentem. A szüleim ugyan nehezen, de elengedtek a táborba, és ott, a harmadik napon tértem meg. Megéreztem, mit jelent sírni a bűneink fölött, mit jelent átadni az életet Krisztusnak, aki megváltott, akiről én addig csak talán konfirmációkor hallottam, ami valóban csak „információhallás” volt, mert ugyan megtanultuk a konfirmációs leckét, de nem vettük komolyan. Zimányi József evangelizációs alkalmán már tudtam, ki az én Uram – idézi fel Erika.
Sándor, mint korábban mesélte, tizenhat évesen a lakodalmas zenével kereste a kenyerét. A zenebirtoklás hevében nem került közel a hithez, a családja is csak vallásos volt. – Néha vasárnaponként elmentünk a templomba, de ez a hitélet inkább csak kötelességnek látszott. Majd a hittantáborokban én is gitároztam, gyerekénekeket kísértem. Isten így készítette el nekem a lehetőséget arra, hogy teljesen megváltozzon az életem, és ezt olyannyira keményen éltem meg, hogy az Úr még Erikát is elvette tőlem egy időre – idézi fel Sándor. – Akkor úgy éreztem, hogy Isten be akar költözni a szívembe, ahol nem tűr meg senki mást. Egyik este leültünk Erikával beszélgetni, és elmondtuk egymásnak, hogy semmilyen különleges érzés, szerelem nincs egymás iránt bennünk. Másnap Erikának el kellett utaznia az ungvári Credo zenekar próbájára, én ott maradtam egyedül. Nem találtam a helyem. Akkor elém jött Jézus példázata az elveszett bárányról, és megvilágosodott előttem, hogy én vagyok az a bárány, aki elkóborolt a nyájtól, de Jézus ott van, és kiszabadít engem abból a tövisbokorból, amelybe beszorultam. Így kezdhettem új életet, másnap reggeltől ismét szerelmesek voltunk, nagy terveket szövögettünk, megtérésem után már nem volt kérdés: Erika és én egy család leszünk.
– Mezőváriban a kétezres évek elején nem volt hitoktató, egy alsós tanárnő vállalta el átmenetileg a gyermekhittant. Sándorral akkoriban a mezővári zeneiskolában oktattunk, ahol egyik nap megjelent Zán Fábián Sándor akkori lelkészünk, jelenlegi püspök, és azt mondta, el kellene vállalni a hitoktatást, mert nincs rá jelentkező. Kaptam a lelkésztől mindenféle könyvet, hogy felkészüljek a vizsgára. Éjt nappallá téve olvastam és tanultam, a katekéta szóval is akkor találkoztam először. Leborultam és mondtam az Úristennek, hogy ez csak akkor fog beteljesülni, ha ő is akarja. Az Úr hatalmas csodával állt mellém, első próbálkozásra sikerült a hitoktatói vizsga. A kántorizálásom sem volt egyszerű, sírással kezdődött, mert nem sikerült úgy játszanom, ahogy a hívek énekeltek. Akkor még Baráth Imre tiszteletes volt nálunk, az egyik nap azzal jött, hogy a kántor elment továbbtanulni, vegyem át az orgonát, így hát azóta is kántorkodom – meséli Erika.
Sándor számára sem volt egyszerű a szolgálatba állás, teljesen új feladatokkal, új életstílussal, bizonytalansággal találta szemben magát. – Feltettem magamnak a kérdést: valóban alkalmas vagyok a feladatokra? De Isten mindig odaállított mellém olyan embereket, akik biztattak, bátorítottak. 2001-ben engem is felkért a püspök úr, hogy menjek hitoktatóképzőre, ha már Erikának udvarolok, ez is lehet közös út. 2002-től vagyok hivatalosan is hitoktató, és minden, ami ének-zene oktatás, az hozzánk kapcsolódik itt, a gyülekezetben – idézi fel a családfő.
Keresem az Álmot
A BorzsaVári zenekart alkotó Kovács család gyermekei időközben felcseperedtek, így együtt tesznek bizonyságot a zene nyelvén hitükről, hazaszeretetükről. Idén jelent meg első népzenei lemezük Keresem az Álmot címmel a Kárpátaljai Kultúrkaraván program gondozásában.
– A Cseperedő Fesztivállal kezdődött el egyesületünk munkája 2019-ben, ez volt az első saját rendezvényünk. A másik büszkeségünk a Mezővári Hagyományőrző Napok, idén harmadjára sikerült megvalósítani. Ez napközis jellegű népzenei, néptánc- és kézművestábor. Most már vannak visszajáró csapataink, minden évben újabb tehetséggondozó műhelyek csatlakoznak. Jó azt megélni, hogy ebben a háborús világban is tud együtt táncolni százötven gyerek a Nemzetház udvarán. A csúcsfellépésünk idén volt, amikor Novák Katalin köztársasági elnök asszony meghívására részt vehettünk a V. Budapesti Demográfiai Csúcson. Ez visszaigazolása volt annak, hogy érdemes valamit jól csinálni, és amit az Úristen megáld, annak értéke és értelme lesz. Akkor viccesen mondtuk is, hogy a csúcson kell abbahagyni – meséli nagy mosollyal Erika. – A Keresem az Álmot is azért született, mert hisszük, hogy érdemes nagyokat álmodni. Mi megkaptuk az álmunkat, hogy együtt élhetünk, ilyen családban, ilyen elhívásban, elhivatottságban és tálentummal. A következő álmunk, hogy a gyerekeinket se riasszuk el, ők is csatlakozzanak ehhez a szolgálathoz a maguk módján, a maguk közösségében, akkor ők is méltán fogják azt mondani, hogy megtalálták az álmot – mondja Sándor.
– Ez a lemez azt is eszünkbe juttatja, hogy ez mintegy összegzése az itthoni közös családi munkánknak – ahogy rögzítették a stúdióban a zenei anyagot, kitört a háború. A fiataloknak el kellett utazniuk, a hangmérnök már Budapesten fejezte be a zenei szerkesztést. A másodhegedűsünk szintén elutazott a nagyobbik fiunkkal. Ki tudja, mit hoz az élet – folytatja kis szomorúsággal a hangjában Erika. – Szeptemberben a lányunk nagykorú lett, így már Sándornak sincs nagycsaládos határátlépési engedélye. Egyik szemünk sír, a másik nevet, örülünk, hogy nőnek a gyerekeink, de a konfliktus okozta korlátozás miatt a család kissé szétesett. Sanyi meg az idősebbik gyermekünk, Dani nem tud találkozni mindaddig, amíg véget nem ér ez a szörnyű helyzet.
Keresem az Álmot – A lemez a zenekarra jellemző stílust, hangulatot és színvonalat tükrözi. A zenekar tagjai – Kovács Abigél (ének), Kovács Dániel (hegedű), Kovács Péter (hegedű), Kovács Sándor (brácsa), Gyurkó Ádám (harmonika), Kovács Tamás (nagybőgő) – mellett a felvételeken vendégzenészek – Pál István „Szalonna” (hegedű) és Karacs Gyula (brácsa) – is muzsikálnak.
Háborúban is békével a szívekben
Kovácséknak ez már a második háborús karácsonyuk, de az első olyan ünnep, amikor nem együtt kántál a család. – Tavaly Magyarországra kellett utaznunk ahhoz, hogy együtt karácsonyozzunk, ott egy ismerősünk lakásában töltöttük az ünnepet. Ami furcsa és szokatlan volt, kissé talán idegen – hiányoztak a gyermekkori helyszínek és hagyományok –, de az együttlét öröme mindezt eltakarta. Vigaszunk, hogy közös szövetségesünk van, az Úristen, aki össze tudja ragasztani a szálakat, és ha másként nem is, de lelkiekben tudunk majd együtt ünnepelni. A gyülekezettel megüljük a hagyományos adventi vásárt, amelyen mindenki felajánlhatja a saját kézművesportékáját, legyen az kézzel készült ünnepi dísz, üstben főtt szilvalekvár vagy házilag gyúrt csigatészta. A bevételt jótékonysági célra fordítjuk, a szeretetszolgálatnak ajánljuk fel. Minden este ott vannak az asszonyaink a csigacsinálóban, ahol közösen készítik el a tésztát az ünnepi asztalra, de itt készülnek az adventi koszorúk is. Advent első vasárnapján közösen meggyújtjuk a falu adventi koszorúján az első gyertyát, majd a többit is. A szentesti istentisztelet után leválunk a nagy, gyülekezeti családról, és elfogyasztjuk a vacsorát, meglátogatjuk az itthon maradottakat. Tavaly nehéz karácsonyunk volt az áramkimaradások miatt, de a gyülekezet közössége olyan erőt adott, amelynek köszönhetően nem riasztott el senkit sem a hideg, sem a sötét – mondja bizakodva a családanya.
A nehézségek és a közös megmozdulások nem csak Kovácsékat hozzák közelebb egymáshoz. Kárpátalján így próbálnak túlélni, a legmeghittebben megülni az ünnepet a továbblépéshez. És közben kántálnak is. – Mi a családdal szeretjük több szólamban megszólaltatni az ünnepi énekeket, zsoltárokat. A gyerekek alig várják, hogy a kezükbe vegyenek valamilyen hangszert, amellyel felkeressük a szülőket, nagyszülőket, keresztszülőket, barátokat, hogy együtt is énekeljünk – meséli a családfő. Búcsúzóul, kissé önmagát is biztatva Erika azt mondja: – Nem lehet most koncerteket tartani, gyásznapok vannak. A légiriadók is rányomják bélyegüket a mindennapokra. De nem csüggedünk, megtanultuk mi itt, Kárpátalján a túlélést. Mindenre van megoldás, kivárjuk, lehet, hogy egy kicsit jobban beleőszülünk, de Istentől vesszük el ezt a tanítást is: térdre, magyar, imádkozz, könyörögj… mert Istennél nincs lehetetlen, hiszem, hogy minden a javunkra válik.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!