Az ember akkor érzi igazán át, mit jelent a donáció, amikor felkerül a transzplantációs listára. Ekkor már nemcsak elméleti kérdés, hanem gyakorlati is. Ha korábban nem értett is egyet vele, újragondolva a vágy az életre valószínűleg fölülírja az elveit – vélekedik Sándor Balázs kisoroszi lelkipásztor, aki maga is megélte a donációt. Riportunkban megszólal Nagyné Sándor Boglárka, aki a veséjével segítette ki a bátyját, és Berente Judit, a Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnöke, akit kétszer is megválasztottak az év parasportolójának.
Kötelességünk vállalni keresztyénként a donorságot halálunkban? – tesszük fel a kérdést Sándor Balázsnak, de a sugalmazott állítást a lelkipásztor azonnal elutasítja. – Kötelezettség nincs! A történelmi egyházak csupán ajánlják, hogy aki teheti, ne zárkózzon el előle – hangsúlyozza. Hogy a lélek mikor hagyja el a testet? Úgy véli, nagy kérdés, akár szervdonációra vár az ember, akár a saját haláltusáját vívja. – A lélek távozását a nyelvünk a lélegzettel kapcsolja össze, viszont az teljesen más helyzet, ha azért pumpálnak levegőt egy testbe, hogy oxigént juttassanak a sejtekhez, amelyek már elveszítették az agyhalál miatt a természetes kontrollt. Onnan már nincs visszaút – nyomatékosítja.
A betegek a leggyakrabban ezt a kérdést szegezik neki: „Miért pont én?”
Kitérünk a bűntudatra is, amely megkörnyékezheti a recipienst, azt sugallva, hogy „ha annak az embernek nincs joga élni, akkor nekem miért van?” – Ő leélte az életét, amely attól nem lett rövidebb, hogy a halála után felhasználják a szerveit. A történteket Krisztus áldozata is segít feldolgozni – vélekedik a lelkipásztor.
Sándor Balázsnál második leánya születése után állapítottak meg vesemegbetegedést a kétezres évek elején. Állapota a gyógyszeres kezelés és a diéta betartása mellett is rohamosan romlott. Két évvel ezután művesekezelésre kellett áttérnie, amivel párhuzamosan felkerült a transzplantációs listára.
A lelkipásztornak tizenkét testvére van, és bár a családjában szóba jött a transzplantáció, senkit sem kért fel rá. Néhány testvére felajánlotta a segítségét, de a vizsgálatok alapján nem feleltek meg. Ezután egy sikertelen cadaveres átültetése volt, az elhunytból kivett szerv beültetés után nem sokkal leállt, így folytatódott a művesekezelése. – Az egészségügyi dolgozók furcsán-kurtán úgy fogalmaztak: a főnökömmel beszéljem meg, mert nagyon ritka, ami velem történt, és valószínűleg nem ismétlődik meg. Lehettem volna csalódottabb, de persze rosszulesett, hogy hasztalanul mentem végig a felkészítésen és a műtéten. Mégis próbáltam pozitívan fölfogni: a jobbik eset, hogy még a klinikán állt le a kapott vese, nem pedig otthon – eleveníti fel.
A szeretet munka közben
Ezután húga, Nagyné Sándor Boglárka adományozta oda egyik veséjét, aki így emlékszik vissza: – Valamilyen oknál fogva bemehettem a dialízisre, addig nem láttam művesekezelést, de ahogy Balázs ott ült a csövekkel… az a látvány… Azonnal eldőlt bennem, hogy szeretnék segíteni. Az egyik bátyám megelőzött a jelentkezéssel, végül alkalmatlannak bizonyult, én pedig örömmel vállaltam – magyarázza mosolyogva Boglárka. Az ismerősöktől, barátoktól sokféle visszajelzést kapott, többen aggódtak érte. – Csodálkoztak, mondván: meg akarok halni? Igyekeztek lebeszélni a műtétről. Viszont ha szeretünk valakit, természetes, hogy segíteni akarunk rajta. Mindent Istenre bíztam, hiszen a vágyat is ő keltette a szívemben. – A műtétkor még egyedülálló volt, azóta öt gyermeke született. Hangsúlyozza, hogy egészséges és semmiben sem változott az életminősége. A transzplantáció a két testvér lelkében is nyomott hagyott. – Jobban megértjük egymást, bensőségesebbé vált a kapcsolatunk – vélekedik. Balázs hozzáteszi, nincs annyi gyermekük, hogy mind a tizenkét testvérüket meghívják keresztszülőnek, de Boglárkáékkal keresztkomaságban állnak.
„Jobban megértjük egymást, bensőségesebbé vált a kapcsolatunk”
Húga veséje tizenkét évig tette teljessé Balázs életét. Most ismét dialízisre jár, amely alkalmanként három és fél, négy óra. Ez az utazással együtt a lelkipásztornak hat órát jelent heti háromszor. Reggeli, déli és esti műszak közül választhat, így igazítja munkájához a kezeléseket. – Ez adottság, amely a családra is kihat, meghatározza a nyaralásainkat, utazásainkat. A művesekezelésről azt szokták mondani, nem helyhez, hanem géphez kötött, így ha előre egyeztetjük, nyaralhatunk a Balatonnál, vagy akár Horvátországban is – összegezi a családfő.
Az együtt töltött egy óra során olyannak ismerem meg a lelkipásztort, mint aki vigasztalni szokott, nem panaszkodni. – Mindenki másképp fogja fel, némelyek óriási tehertételként élik meg, és betegségtudattal küzdenek. A műveseállomáson is szeretnek panaszkodni az emberek. Magam lehetőségként fogom fel: nemcsak a gyülekezetben lehet vigasztalni, segíteni, jelen lenni az örömüzenettel, amelyet képviselünk, hanem a dialízisen is. Különben mikor találkoztam volna vesebeteg emberekkel? – kérdezi a lelkipásztor. A betegek a leggyakrabban ezt a kérdést szegezik neki: „Miért pont én?” Igyekszem arra terelni a gondolataikat, hogy ne csak a terhet, de a megújulási lehetőséget is lássák – magyarázza.
Kíváncsiak vagyunk arra is, ha nem felajánlásként, hanem kérésként fogalmazódik meg a szervadományozás, az nem túl nagy elvárás-e egy embertársunktól. – Nem minden szerv adományozható, és nem is válhat donorrá bárki. Például nem járnak közöttünk élő szívdonorok. A vese páros szerv, adja magát a lehetőség, továbbá az ember nem idegennek, hanem a szerettének ajánlja fel, akivel szoros a kapcsolata, akinek látja a napi küzdelmeit, olykor szenvedését, és azon akar változtatni.
A kettétört álomtól az aranyérmekig
Berente Juditnál tizenhárom éves korában diagnosztizáltak végstádiumú vesebetegséget. A Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnöke tizenhat évig tartott negyvengrammos fehérjediétát, így sikerült harminckét éves koráig késleltetnie a dialíziskezelést. – Kettétört az életem, és vele a sportpályafutásom is. Tinédzserként majd egy évet töltöttem kórházban – hamar felnőttem – emlékszik vissza Judit.
„A padlóról nagyon kevesen tudnak egyedül felállni, nekem a szervátültetettek közössége adta meg a lökést ehhez”
A transzplantáció előtt tizenkét esztendeig volt hólyagpacemakere, a szervátültetésig már több mint tíz műtéten esett át. Tudta, mivel jár egy operáció, az azt követő felépülés, viszont a vese kilökődésére nem számított. – Az átültetés után négy akut kilökődés következett be. Szteroidinjekciókkal kezeltek, holdvilágarcom lett, átalakult a testem. A harmadik, negyedik kilökődésnél teljesen elkeseredtem, viszont végül sikerült megfordítani a folyamatot, és azóta problémamentesen élek a vesémmel, immár huszonkilencedik éve.
Szavak nélküli hála
A szervátültetettek világjátékáról Judit műtét után, a kórteremben hallott először. – Úgy éreztem, visszakaphatok valamit az elveszett álmaimból. – A következő évben már elindult a szervátültetettek hazai versenyein, és 1997-ben bekerült a Sydneybe utazó válogatott csapatba is. Huszonegy évig vezette a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európai Sportszövetségét. A világszövetségben (World Transplant Games Federation) máig elnökségi tag. – Az embert a kórházban sok negatív hatás éri, féltem egy esetleges ötödik kilökődéstől, szenvedtem az immunszupresszív gyógyszerek mellékhatásától, de amikor először láttam szervátültetetteket sportolni, versenyezni, új célokat találtam, és száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. A padlóról nagyon kevesen tudnak egyedül felállni, nekem a szervátültetettek közössége adta meg a lökést ehhez – emlékezik vissza.
Aranylanak a díjak Judit irodájában. Kétszer is megválasztották az év parasportolójának, először 2005-ben, majd 2020-ban, amikor a kanadai szervátültetettek téli világjátékáról három aranyéremmel tért haza a sífutó/sílövő, ezekre a legbüszkébb. – A sportban elért eredményeimnél is fontosabb, hogy összetartunk egy magyar közösséget a kollégáimmal, továbbá büszke vagyok arra a munkára, amelyet az európai szövetség létrehozásában és működtetésében, illetve a világszövetségben végeztem. Egy csapatot egyben tartani sokkal nehezebb, mint saját érdemeket szerezni – nyomatékosítja. A hitvilágára is rákérdezünk. – A szocializmus gyermeke vagyok, nem kereszteltek meg, de őszintén irigyeltem azokat, akik hisznek Istenben és vallásosak, mert nekik volt kapaszkodójuk a nehézségben – vallotta meg.
Orvosi szemmel a szervadományozásról
Halálunk után is tehetünk jót, bár kicsi az esélyünk rá, száz kórházi haláleset között átlagosan egyszer fordul elő agyhalál, azaz a lehetőség a szervadományozásra. A saját szerveink adományozása személyes döntésünk, helyettünk nem hozhatja meg más, hangsúlyozza Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója, akitől azt is megtudjuk, egy elhunyt akár tíz ember életét is megmentheti.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!