„Mindig öröm hangszeren játszani, de a zenélésnek nemcsak szellemi, hanem anyagi síkja is van, sokévi gyakorlást igényel és fegyelmet. Az ember ezt belső műhelymunkaként fogja fel, éli meg, amire nem az ünnepélyesség jellemző. Majd aztán ebből – a sok órányi munkából – lesz az ünnep. Tehát az ünnepre való felkészülés lesz az, ami ünneppé teszi magát a zenét” – vallja Tegyei Zoltán. A csembalóművésszel a budapest-zuglói Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola egyik termében beszélgettem megállásról, befelé fordulásról, lelki megnyugvásról.
Hogyan jött az életébe az a hangszer, amin játszik?
Csembalón játszom. Nagyon érdekes történet, ahogy ez az életembe belekerült. Először nem láttam, csak hallottam ezt a hangszert egy felvételen. Feltűnt egy különösen ciripelő, csodálatos, áttetsző, csillogó hang, amiről először nem is tudtam, mi a neve. A szüleim mondták meg, hogy ez a csembaló. Akkor már valahogy sejtettem – mindez még kisgyerekkoromban történt –, hogy valami közöm lesz ehhez a hangszerhez. Egészen különleges exkluzív hatása van, különleges hangja van, ami rögtön visszavisz a régi korokba, például a 17–18. századba. Tehát már kisgyerekkoromban is álomvilágban éltem…. Ami még rendkívül fontos számomra: nagyon szeretem az irodalmat, így közel áll hozzám a reneszánsz és a barokk irodalom és zene.
Milyen út vezetett a csembalóig?
Nagyon hosszú út vezetett. Elég későn dőlt el, hogy zenei pályára szeretnék menni. Tanultam hangszert, hegedülni tanultam, és aztán később zongorázni. Úgy kerültem be ide, a Szent István Konzervatóriumba – akkor jött a csembaló nagyon egzaktan az életemben – mikor láttam, hogy itt van egy hangszer, egy tanárnő, az egész kézzelfoghatóvá vált, szép lassan elkezdtem az évek alatt csembalót tanulni. Érettségi meg a konzervatóriumi évek végéig pedig ez lett a legfontosabb. És ezen a pályán is mentem tovább.
Tegyei Zoltán csembalóművész
Ön hálát ad a zenéjével?
A zene természetesen csak szakrális lehet. Főleg, ha egyházi zenéről van szó. Ha nem szakrális, akkor mindenképpen magában hordoz valami életörömöt, boldogságot, valami fényt. S ez onnantól kezdve végeredményben a Mindenhatónak szól. Zene nélkül nincs is ünnep. Eleve az ünneplésnek egyik ősi formája, hogy az ember zenél, és valahogy a matérián túlihoz – vagy valamihez, ami megfoghatatlan – próbál így közeledni. Azt igyekszünk zenével elmondani. Először volt szakrális a zene, és aztán a szórakoztató. Köze van egymáshoz az ünnepnek és a zenének. Mióta világa világ, és mióta zene van a világon, azóta ez egyértelmű, hogy mindenképpen szakrális célt szolgál, és valami megfoghatatlan és emberfeletti világot szeretne hallhatóvá tenni a mi számunkra, emberek számára. A nagy zeneszerzők – Bach, Mozart, Beethoven – nagyon könnyedén meg tudták találni az Istent a zenében.
Hogyan kapcsolódik össze az életében a hit és a zene?
Engem a zene vitt közel a hithez. A tanárom, Alföldy-Boruss Csilla lelkészcsaládból származik, neki rengeteget köszönhetek abban, hogy közel vitt Istenhez, közel vitt a hithez.
Áttérve a helyszínre, kérem, beszéljen a helyről, ahol most tartózkodunk!
A Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban 211-es, azaz a csembalótermében. Itt oktatjuk a növendékeket e csodálatos hangszeren való játékra. Az iskolánk birtokában van egy gyönyörű sötétkék színű, arany szegélyekkel díszített hangszer, amelyen magam is tanultam, Alföldy-Boruss Csilla tanárnőnél. Itt volt tanár, az én oktatóm volt, most pedig az a megtiszteltetés ér már évek óta, hogy vele együtt dolgozhatom ezen a tanszakon.
Egyházi vonatkozása is van a művészi életének.
Igen, kántorkodom egy református gyülekezetben. Ez egy fontos állomása az életemnek, hiszen a kántorkodás az annyiban is nagyon kreatív műfaj, hogy a zenei spontaneitásban segít. Másfelől pedig a hitben is segít, hiszen egy aktív gyülekezeti életbe viszi bele az embert azáltal, hogy zenével is szolgálhat egy közösséget.
Van-e különbség aközött, amikor zenél színpadon, az iskolában foglalkozik a gyerekekkel és a templomban zenél?
A cél az, hogy ne legyen. De azt hiszem, nagyon hosszú belső fegyelem útján juthatunk el addig, hogy elérjük a belső szabadságot meg a feszültségmentes zenélést. Nyilván van különbség, hogy az zenészt milyen füllel hallgatják, kik hallgatják, sőt még azon belül is, hogy az ember maga hogy érzi magát. Ezek mind-mind hatással vannak a teljesítményére.
Mindig ünnepélyes ezen a hangszeren játszani?
Ez jó kérdés egy művésznek… Olyan, mintha egy sportolótól azt kérdezné, mindig olyan-e, mintha olimpián volna… Mondhatnám azt, hogy igen, mert ebben van is némi igazság, hiszen öröm mindig hangszeren játszani. De zenének sajnos léteznek materiális vonatkozásai is, nemcsak szellemi síkja van tehát, hanem anyagi síkja is. Johann Sebastian Bach azt mondaná, hogy a megfelelő időben kell a megfelelő újat leütni… A zenélés sokévi gyakorlást igényel és fegyelmet. Ez inkább belső műhelymunkaként fogható fel, aminek nem annyira az ünnepélyes része a jellemző. De aztán ebből lesz az ünnep! Tehát az ünnepre való felkészülés lesz az, ami ünneppé teszi magát a zenét.
A csembalóművész szerint a zene segít megoldani az addig megoldhatatlannak látszó lelki vagy kapcsolati „csomókat”
Mi kelthet feszültséget a zenélésben?
A zenében magában is vannak feszültségek és oldások, és az jó is, hogy ez így van. S egy minimális drukkra szükség van, addig persze, amíg ez nem gátolja az embert a tevékenységében.
Milyen zenét szeret játszani?
A zenék karakterében, esetleg a táncokéban, ha például egy szvitről beszélünk, mindegyikben az a szép, hogy akár egy színházi szerepbe, meg kell tanulni „belebújni”. És sokszor az a nehéz – főleg, ha táncsorozatokat játszunk –, hogy nagyon gyorsan tudjunk változtatni e jelmezek között, és rögtön próbálkozás nélkül belehelyezkedjünk egy adott karakterű zenébe. Egyébként ez szinte nehezebb, mint magát a zenét lejátszani.
Zenélés közben mire gondol?
Nagyon sokszor kapom rajta magam egy-egy élethelyzetben, hogy sokszor forog bennem az életem különböző kérdése, még a zene közben is, és segít megoldani az addig megoldhatatlannak látszó lelki vagy kapcsolati „csomókat”. Segít kioldani a nagy kérdéseket, segít választ kapni.
Az advent ráhangolódás, ez megálljt kellene hogy parancsoljon, szünetet kellene, hogy adjon az emberek életében. Lehet-e ezzel a csembalóval szüneteket tartani?
A csönd a zene legfontosabb része, hiszen anélkül nem is születhet meg. Tudjuk az ószövetségből is, hogy amikor Illés kereste Istent, sem a tűzben, sem a vízben, sem a szélvészben nem volt benne, hanem a halk és csendes szóban az volt az Isten. Természetesen lehet csöndet, lehet megálljt parancsolni az életünkben, de nem is inkább parancsolni, hanem valahogy megnyugtatni és felemelni kell a lelket, és talán még ezen a rohanó időn is kívül helyezni önmagunkat. A zenében az a csodálatos, hogy az időnek ezt az eléggé változó folyását is meg tudja változtatni a lelkünkben.
Önnél hogy zajlik a ráhangolódás erre az ünnepi időszakra?
Kiemelkedő időszak az advent az életemben. Várakozás és felkészülés is. Tehát a várakozás magában rejt egy csodálatos felkészülést is. A karácsonnyal kapcsolatban én nagyon-nagyon szeretem azt, hogy miért éppen akkor ünnepeljük, amikor ünnepeljük. Hogy ez miképpen ültetődött át a kereszténység előtti kultúrákból a kereszténységbe. Örülünk annak, hogy a hosszú sötétségbe való elmélyedést és elsüllyedést felváltja a világosság és a fény. Ez olyan csodálatos, hogy ennél szebb naptári időszakot erre nem is lehetett választan. A karácsonyban az a szép, hogy rájönnek az emberek: győz a fény. A fény, ami keresztény értelemben maga az Isten, és a szeretet legyőz mindent, és elhozza a tavaszt. A zenében is ez a szép, hogy van egy olyan fénye, ami az embert rengeteg krízisen, várakozáson át tudja segíteni, és azt hiszem, hogy ez az isteni erő, meg az a szeretet, ami ebből a fényességből árad.
Helyén érzi magát? Megérkezett? Kikötött, úgy érzi?
Igen, igen, mindenképpen. Az jó, ha az embernek vannak tervei meg ötletei, de hála Istennek, én azt érzem, jó helyen vagyok.