Amint elhangzott az interjúalany neve a közösségben, a jelenlévők egy emberként kezdték keresni az interneten Tominec Mihály arcképét. Az ítélkezés azonnal hangot kapott: „Pornófüggő?!” Még diskuráltunk kicsit, majd egy férfi megszólalt közöttünk: „Ő meri vállalni…” Fején találta a szöget! Titkos bűn a pornográfia, édes szörpbe kevert méreggel kínálja áldozatát. Egy kedves cserkésztestvéremmel készül ez a beszélgetés, mindig is nagyra becsültem. Az első meghökkenés után, amelyet a bizonyságtétele keltett, azt hiszem, ez nem változott.
Egy hangszigetelt stúdióban kaptunk helyet Beregszászban, Kárpátalján. Szinte jelképes, ahogy a jövő-menő bemondók, bár látnak bennünket, nem hallják, amit megoszt velünk. A téma nem közösségi bűnvallásra való, ön mégis szinte zavarba ejtő nyugalmat áraszt. Hogyan találkozott először a pornográfiával?
Véletlenül rátaláltam egy erotikus képes magazinra, nyolc-kilenc éves lehettem. Fogócskázás, játék közben az utcán a többi kisfiúról is kiderült, hogy látott hasonló újságot, megosztottuk egymással az élményeinket. Az egyikük egyet el is csent, azt is megnéztük kiskamaszként.
Hogyan vált rendszeressé ezeknek a tartalmaknak a fogyasztása?
Vágyni kezdtem a női test szépségére, sőt már annak örömére is, miután megismertem a saját testemet. Tudtam, hol találok ilyen magazint, ezért amikor alkalmam nyílt rá, megkerestem. Amikor a tulajdonosa rájött, mélyebbre rejtette a szekrényben, ezért azután több időbe telt megtalálni.
Volt emiatt esetleg bűntudata?
Titkoltam, senkivel sem beszéltem erről, sem a szüleimmel, sem a barátokkal. Bűntudat helyett inkább féltem, kiderül, mit teszek – és az nem biztos, hogy helyes. A kétezres évek elején még nem volt minden háztartásban internetkapcsolat, ismerősöktől, barátoktól szereztük be a népszerű filmeket, sorozatokat, ekkor, tizennégy évesen kaptam az első számítógépemet. Az egyik kölcsönkapott CD-n véletlenül rajta maradt egy erotikus tartalmú videó, azt is átmásoltam a saját örömömre. A szüleimet sokat kérdezgettem, mikor távoznak otthonról, vártam a pillanatot, hogy egyedül lehessek, és ezzel foglalkozhassak. Egyre rendszeresebbé vált, időnként mindennapossá.
Miképpen alakult ekkor a magánélete?
Tizenhat évesen lett barátnőm, templomba járt, engem is magával vitt a beregszászi gyülekezetbe. Addig legfeljebb pászkaszentelésre kísértem el a szüleimet. Vonzott a fiatalos közösség, úgy éreztem, Isten szól hozzám, ezért rendszeresen látogattam az istentiszteleteket. A prédikációk hatására igyekeztem elhagyni a csúnya beszédet, és egyre világosabbá vált, hogy „az” sem kedves az Úr előtt. Két hónap után különváltunk – egyetemisták lettünk. Az internet elterjedésével egyre könnyebben fértem hozzá a tartalmakhoz. Időnként sikerült erőt vennem önmagamon egy-két hétre, de ha elgyengültem, visszaestem.
„Időnként sikerült erőt vennem önmagamon egy-két hétre, de ha elgyengültem, visszaestem”
Hogyan viselte a kettőséget?
Az egyetem évei alatt folyamatos harcban álltam. Ekkor már kerestem az Úr szavát, naponta olvastam a Bibliát, tartottam csendességet, este mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Zavart, amikor megdicsértek az iskolai eredményeim, a sportteljesítményem miatt vagy a baráti kapcsolatban. Az emberek jónak láttak, de tudtam: nem vagyok az, hiába akarok Isten útján járni, nincs elég akaraterőm megszabadulni a függőségből. Elkezdtem utálni önmagamat, szuicid gondolataim támadtak. Egész életemet a függőségem alapján értékeltem.
Ha most vissza tudna menni az időben, tizenhat-tizennyolc évesen hogyan segíthetett volna a gyülekezete?
Nem szeretném megváltoztatni a múltat. A gyülekezet nem tudott volna segíteni, alighogy elkezdtem istentiszteletet látogatni, mintegy ötszáz kilométerre, Rovnóban, Lemberg és Kijev között lettem közgazdászhallgató. Kéthavonta jártam haza és istentiszteletre. Az ukrán közegben nem találtam olyan templomot, amelyhez szívesen tartoztam volna.
Mivel vigasztalta magát?
Folyamatos bűntudatban éltem. Azzal a világi gondolattal nyugtattam magam: „Férfi vagy, néha ki kell engedned a gőzt. A szervezetet karban kell tartani, hetente, havonta belefér.” Megmérgeztem a lelkem, a testem, és az egyetemi évek alatt senkivel sem tudtam összejönni.
Lát összefüggést a kettő között?
Mindenkinek van elképzelése az ideális női alakról. Nekem is volt, a gond az, hogy már a valóságban is a tökéleteset kutattam. Már nem kapcsolatra vágytam, rendes, jó gondolkodású barátnőre, hanem csinos testre. Csak a dekoratív lányok érdekeltek, mások szóba sem jöhettek – bár az is igaz, számomra mindig fontos volt a női arc. Ha megfogott a lány tekintete, a többi külsőség háttérbe szorult.
„Vártam, hogy elítéljenek... De nem így történt”
Végül mégis lett barátnője…
Nem a sötétben megéltek diktálták a szabályokat a párkeresésben. Befejezve a tanulmányaimat, huszonöt évesen megismerkedtem egy lánnyal. Hét évig voltunk együtt, valós érzésekkel kötődtem hozzá. Az elnyomott vágyak és az emiatti titkolózások feszültséget okoztak köztünk. Egyre inkább erősödött a bűntudatom, utáltam magam amiatt, hogy mellettem volt egy gyönyörű, kedves, rendes lány, mégsem tudtam letenni a pornótartalmak nézését.
Miképpen növekedhetett így a hitében?
Nem növekedtem, hiába ragaszkodtam Istenhez, kerestem az akaratát, próbáltam a Bibliát olvasni, gyülekezeti alkalmakon részt venni. Amint pedig munkába álltam, vállalkozásokba fogtam, barátnőm lett, és egyre kevesebb időt szántam rá. Istenfélő embernek vallottam magamat, de visszatekintve csupán emberi próbálkozásoknak látom.
Hogyan hatott a kapcsolataira a pornófüggőség?
Szexuálisan túlfűtötté vált a beszédem, gyakran tettem a társalgás stílusához nem illő célzásokat. Sejthető volt: csak ezen jár az eszem. A társaságban egyszer-kétszer előfordult a téma, de sosem részleteztük. Magam viccet csináltam belőle, hogy ne kelljen vállalnom, hiszen „jó ember vagyok”. Ha érintettem a problémám akár csak kis szeletét is, azt vártam, hogy elítéljenek, kimondják végre, hogy rossz, amit teszek, és megpróbáljanak lebeszélni róla. De nem így történt. A fiúk elfogadták, hogy nézek ilyen tartalmakat, persze nem tudták, milyen gyakorisággal. Előttük is szégyelltem.
Mikor érezte azt, hogy innen már nincs lejjebb?
Mindig van lejjebb! Hálás vagyok Istennek, hogy azt már nem engedte meg. A függőség fokozatosan alakult ki: képes újság, videó, film, internet. Mivel a „tökéletest” hajszoltam, egyre többre vágytam, idővel azt is elfogadtam, amit korábban nem tartottam etikusnak: minél több nő legyen egy videóban. Ezzel beleestem abba a hibába, hogy elégedetlenné váltam.
Azt mondta, mindig van lejjebb…
Imádság előtt, amikor lehunytam a szemem, vagy egy baráti beszélgetés közben hirtelen megelevenedtek az előző esti felvételek. Nem tudtam kontrollálni. Megrémültem magamtól, már túl sokat foglalkoztam a szexualitással. Egyre csúnyábban beszéltem, már azon aggódtam, hogy a gondolataim idővel megelevenednek, és megbántok valakit, nem tudtam, a jövőben mit hozhat még ki belőlem a függőség.
Sosem éltem meg azelőtt azt a szabadságot, hogy ha megkérdezték, mit csináltam tegnap este, őszintén vállalhattam volna a valóságot. Ma már nincs mit takargatnom, nem érzek se szégyent, se félelmet
Hogyan szabadult meg?
Rendszeresen könyörögtem Istenhez, hogy szabadítson meg ebből, de nem tette. Többször számonkértem: miért engedi meg, hogy egy ilyen ember, mint én, éljen a világban. Nem bírtam el a kettősséget, odáig jutottam, hogy ha Istent nem tudom követni, akkor megtagadom őt, és a világot választom.
Mi tartotta vissza, hogy mégse az utóbbit tegye?
Volt egy pillanat, amikor nem az Urat választottam. Már nem is a megkötözöttségem, hanem az öngyűlölet volt a legnagyobb ellenségem hónapok óta. Egy reggeli, órákig tartó imádságban arra jutottam: „Uram, eddig is mindent magam oldottam meg az életemben, ha te nem tudsz segíteni, és nem veszed el tőlem a függőséget, akkor megoldom egyedül.” Kirohantam a házból, odamentem a kerti kiülőbe, felraktam a kötelet, rá egy akasztófacsomót, majd a nyakamba tettem…
Mi jött ezután?
Nyakamban volt a kötél, forrt a vérem, a gondolataim cikáztak, az érzéseim kavarogtak, az egyik pillanatban mégis egy tiszta kérdést intéztem Istenhez: „Miért ne tegyem meg?” Ekkor eszembe jutott egy házaspár, akik mélységesen gyászolták gyermekük halálát. Úgy éreztem, ilyen fájdalmat nem okozhatok a szüleimnek. Abban a pillanatban levettem a nyakamról a kötelet, leszálltam és elmentem hozzájuk. Lefeküdtem a kanapéjukra és zokogtam. Édesapám sosem látott felnőttként sírni, én pedig csak bőgtem. Amikor kilépett egy pohár vízért, annyit mondtam Istennek: „Krisztusom, könyörögve kérlek, űzd ki ezt az ördögöt belőlem!” A különös az volt, hogy tizenöt perc után letöröltem a könnyeimet, és elkezdtünk beszélgetni az édesapámmal, mintha mi sem történt volna, majd napról napra, fokozatosan elmúltak a parázna gondolataim. Ez a könyörgés volt az az ima, amely befejezte a megtérésem hosszú idő óta tartó folyamatát, ebben később a lelkészeim is megerősítettek. A pornográfia időként még visszatért az első hónapokban, de egyre inkább éreztem: bár a vágy él bennem, már nincs szükségem rá. Isten megszabadított. Sokat beszélgettem a gyülekezetem lelkipásztoraival, amikor néhány részletet már meg tudtam osztani velük. Éreztem, immár Krisztusé vagyok.
Hogyan változott meg a gondolkodása?
Emberileg lehetetlen ebből a mélységből fölkapaszkodni. Mehetünk pszichológushoz, mindenféle terápiákra, szenvedélybetegeket mentő szervezetekhez, némely esetben biztosan segítenek, de valódi szabadulás Krisztusnál van. A szemléletem változott meg. Már nem azok a vágyak vezetnek egy vonzó hölgy közelébe, mint korábban. Olykor még megfordul egy-két parázna gondolat a fejemben, de az életem nagyobb részét ezzel éltem le, eltelhet pár év, mire megtisztul tőle a szervezetem, az elmém és a lelkem.
„Azok a percek, amíg az akasztófacsomót kötötte, egy életre elkísérik Mihályt. Az interjú közben nagyot csapott a tenyerével a lábára, ahogyan indulattal elmondta: »és nyakamba tettem a kötelet« – majd elhallgatott.”
Először a gyülekezete által szervezett evangelizációs alkalmon osztotta meg a történetét, amelyet online követtem, és még most is emlékszem, ahogyan a bizonyságtétele kezdetén perceken át húzta az időt, nem tudva, hogyan kezdjen hozzá abban a kisvárosban, ahol él.
Talán a magam ellen fordulás drámája, a nyomorúságból való szabadulás tett késszé, hogy vállaljam: reméltem, ezzel segíthetek másoknak. A lelki megerősödésem egyik mozzanata volt, amikor a hozzám legközelebb állók előtt, akiktől a legfájdalmasabban esne, ha elfordulnának tőlem, bizonyságot tettem.
A pornófüggőség a pszichés megbetegedésekhez hasonlóan stigmatizál. Mennyire tapasztalja ezt az első bizonyságtétele óta?
Az ismerősök közül sokan odajöttek hozzám az evangelizáció után, és megköszönték, hogy elmondtam mindezt, viszont a barátok furcsállva követték végig az eseményt. Nem hitték el, megdöbbenve hallgatták a történetemet a kettős életemről. Később nem is a függőségem miatt, hanem féltőn szeretőn amiatt vontak kérdőre, mert nem kértem segítséget tőlük – arra azonban képtelen voltam. Hiszem, hogy idővel a korábbinál is jobbá válik a viszonyunk, mivel már titkok nélküli, őszinte kapcsolat lesz. Átbeszéltük a sérelmeket, túllendültünk rajtuk, viszont talán megrendülhetett a belém vetett bizalmuk, talán kételkednek abban, hogy valóban megszabadultam, félnek, nem esem-e vissza, sőt mélyebbre, mint azelőtt. Leginkább a velem egykorú nőktől kaptam megerősítő visszajelzést, mondván: „De jó, hogy beszéltél erről! Végre kimondta valaki!”
Mihály úgy véli, sokan küzdenek hasonló problémával titokban, hiszen az internet általában és ezen belül a közösségimédia-felületek is számos szexuális jellegű, erotikus tartalmat kínálnak, amelyek még nem sorolhatók a pornográfia kategóriájába, de már arra csábítják a szemet. A veszélyt abban is látja, hogy a gyermekek ingyenesen letölthető játékainak újra és újra felugró reklámjaiban már olyanok is vannak, ahol a főhős egy félpucér nő, aki szörnyeket öl – és erről a szülő nem feltétlenül tud.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!