Akárcsak a művészek, a lelkészek is a lélek hangszerén játszanak, kettejük között pedig talán több is a hasonlóság, mint azt elsőre gondolnánk. Sorozatunkban lelkipásztorainkat kérdezzük művészeti élményeikről, tevékenységeikről, számukra kedves alkotókról, általában a művészetekhez való viszonyukról. Csatári Bíborka portréja.
AZ ORGONA MELLŐL
Szakrális térben először a zene élményét tapasztaltam meg. Orgonához ülve, kántorként megváltozott körülöttem a világ. Később a komolyzenei hangversenyek, később a zenekarral való dicsőítés, éneklés által bővült a tapasztalatom. A budai gyülekezetben egy Ars Sacra alkalmával (a nyitott templomok napjával egybekötött országos rendezvénysorozat, jelentése: szent művészet) elérte a szívemet a Konyha zenekar populáris dalain átszűrődő hitbeli bizonyságtétel. A MAO (Modern Art Orchestra) jazz- és kortárs klasszikusai hasonlóan közelebb vitték a lelkemet Istenhez. Az pedig bármikor megható volt, amikor istentiszteleten az orgona mellett megjelent kísérőként a trombita, fuvola vagy hegedű, és egyszerűen letagadhatatlan volt Isten aktív és közvetlen jelenléte.
Váratlanul ért, de mély benyomást keltett bennem, amikor Németországban egy istentisztelet végén modern-kortárs táncimprovizációt láttam, amely imádságot jelenített meg, sajátos művészi nyelven. Nem volt túlzás, nem érződött benne exhibicionizmus, inkább a hálát és az Isten iránti vágyódást volt hivatott kifejezni. A budapesti Szilágyi Dezső téri templomban magam is éltem ilyen improvizációk lehetőségével. Mindez új távlatot nyitott az istenkapcsolatomban. Egy alkalommal a táncban az özvegyasszony két fillérje az én életemet jelentette, hogy testestől-lelkestől a Teremtőmé vagyok, és magamból mindent neki adok, még ha az csak két fillér is.
Az Operában látott balettdarabok (Hattyúk tava, Giselle, Diótörő) vagy a mai napig folyamatosan követett táncegyüttesek előadásai (Szegedi Kortárs Balett, Budapest Táncszínház, Frenák Pál Társulat, Magyar Állami Népi Együttes) mind hatással vannak rám, és most csak az ismertebbeket soroltam fel. A zene területén pedig a koncertek, akár a Budapest Parkban, a Kobuci Kertben, a Művészetek Palotájában – a Müpában –, amelyeket gyakran látogatok, ugyanígy emelkedett lelkiállapotot idéznek elő bennem.
NYITOTT FÜLLEL, SZEMMEL ÉS LÉLEKKEL
Kiemelt figyelemmel egyik művészt sem követem; a lelkem visz, felkapom a fejem, ha megszólít egy mozdulat vagy egy dal. Tény, hogy ma már rengeteg könnyen elérhető eszköz és csatorna segít a felfedezésben, de az egésznek mindig csak egy szeletét érintjük.
Amikor csak tehetem, táncelőadásokra és hangversenyekre járok, időnként kiállításokat is megtekintek. Nemrégiben Csontváry Kosztka Tivadar képei láttán színesedett a saját hitbeli világom. Vagy Goda Gábor Érintés-paradoxon című táncdarabja idézte elém nemcsak a művészi tánc szépségét, hanem annak üzenetét, hogy az élet szélsőséges helyzeteit hogyan is tudja az ember összekötni, abban egyensúlyt találni; így lépett maga a hit is színpadra lelki szemeim előtt. Karácsony előtt a Csodaváró betlehemes táncelőadás láttán szökött könny a szemembe: azt éltem át, hogy Jézus Krisztust a tánc és a zene együtt dicsőíti. A Recirquel, Magyarország első újcirkusztársulatának Ima című előadása után sokáig azt éreztem, mennyire kevés vagyok én a Mindenhatót szolgálni. Valami olyat mutatott meg Isten és az ember kapcsolatából a letisztult, egyszersmind akrobatikus mozdulatok ötvözésével, amit eddigi életemben nem sokszor volt alkalmam megtapasztalni.
A hétköznapokban gyakran visszalépek Chopinhez, Csajkovszkijhoz vagy Bachhoz, majd kikötök Carlos Santanánál, Eric Claptonnál vagy Zoránnál. A nép- és a cigányzenét szintén minden mennyiségben szívesen hallgatom, sokszor zeng az otthonom a Csík zenekar vagy a Parno Graszt zenéitől. Mélyen érint a Bagossy Brothers indie-folk-rockja, vagy éppen a Magashegyi Underground jelenhez szóló populáris dalai. A dzsesszről már nem is beszélve. Ezek mind együtt visznek, hiába különböznek egymástól műfajilag, s ha nem konkrétan a hitről szólnak is, én mégis felfedezem ezt bennük.
TÁNC AZ EGYHÁZZAL
Nekem természetes, hogy mindez inspirációt nyújt akár az imádkozáshoz, akár az igehirdetéshez. A művészet mindig emelkedett lelkiállapotba helyezett. Gyermekkorom óta hívő vagyok, erős alapokat kaptam, tizenévesen a művészi élményeim már ezzel kapcsolódtak össze. Ekkor a táncművészet és a zene által mutatta meg magát Isten. Ez a mai napig elkísér a lelkészi szolgálatban. Az igehirdetéshez ihletet ad, a tematikus csoportvezetésben pedig mozdulatokban végződik az Ige üzenete.
Amikor a szolgálatom mellett megtehetem, táncolok és zenélek. Gyakran a hivatásom része is, mert a hagyományos egyházi tevékenységeken és alkalmakon kívül kreatív eszközként is alkalmazhatom mindezt, beleültetve és összekötve az élő Igével. Mélyen az identitásom részének tartom a táncművészetet, mert úgy hiszem, Istentől kaptam, hogy az élet minél több oldalát minél többféle módon megismerhessem és megismertessem.
Csatári Bíborka hét éve lelkipásztor, a Budai Református Egyházközségben szolgál. Húsz éve aktív táncos, művészetével teológiai pályája közben sem hagyott fel – többször táncolt el prédikációt, vagy hirdetett Igét táncelőadással egybekötve.
SZEMÉLYRE SZABOTTAN
Abban hiszek, hogy Isten kezében a művészet lényeges eszköz a megérintésre, a lélek megszólítására. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy minden művész hívő, sőt. Nem mindenki áll a színpadra azzal a vággyal, hogy Jézus Krisztust dicsőítse – inkább azért, mert ez a hivatása, így teljesedik ki az élete.
Ebben a kérdésben tehát nem helyes általánosítani. Ha megnézünk, meghallgatunk egy művészeti előadást, azt érdemes keresnünk, hogy nekünk mit üzen, nekünk mit jelent. Az exhibicionizmus veszélye persze fennáll, el is terelhet a mondanivalótól, és az ember marad a központban, többlettartalom nélkül. Viszont hívő lélekkel mindig felfedezhető Isten üzenete. Egyébként sok művészre lehet úgy tekinteni, mint akik Jézus követői és közvetítői, jó néhányan maguk is vallják ezt.
A LELKÉSZÉLET MŰVÉSZETE
– A lelkészség önmagában sok mindent összefog; kiállás, beszéd, testbeszéd, retorika, hanghordozás, szemkontaktus, érzelmek kifejezése, a hit és a szeretet megvallása, az emberekhez fordulás, közvetlenség, nyitottság, alázat, jóakarat. Egy lelkész személyében, szolgálatában mindaz találkozik, amiben hisz, amit képvisel, amit megélt és tapasztalt az életében. Ezért tud eszköz lenni a Mindenható kezében, legfőképpen akkor, ha igazán hagyja, hogy túl is mutasson rajta. Igazán ilyenkor őszinte egy-egy igehirdetés és hiteles a Teremtő képviselete.
Számomra az élet, és még konkrétabban a lelkészélet, önmagában művészet. Összeegyeztetni a hitet a tudománnyal, egyensúlyt teremteni az öröm és a nehézség, a jó és a rossz, az egészség és a betegség, az igazság és az igazságtalanság, az élet és a halál között. Elhinni és az életbe ültetni, hogy minden a javunkra van, minden a fejlődésünket szolgálja. Ehhez együttesen hozzájárul a felismert és megtalált isteni szeretet és gondviselés, az Ige ismerete, a vallásgyakorlás, a fogékonyság a szépre, a művészetre, amely felemel és új távlatokat nyit meg előttünk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!