A tánc és a zene által mutatta meg magát Isten

Akárcsak a művészek, a lelkészek is a lélek hangszerén játszanak, kettejük között pedig talán több is a hasonlóság, mint azt elsőre gondolnánk. Sorozatunkban lelkipásztorainkat kérdezzük művészeti élményeikről, tevékenységeikről, számukra kedves alkotókról, általában a művészetekhez való viszonyukról. Csatári Bíborka portréja.

AZ ORGONA MELLŐL

Szakrális térben először a zene élményét tapasztaltam meg. Orgonához ülve, kántorként megváltozott körülöttem a világ. Később a komolyzenei hangversenyek, később a zenekarral való dicsőítés, éneklés által bővült a tapasztalatom. A budai gyülekezetben egy Ars Sacra alkalmával (a nyitott templomok napjával egybekötött országos rendezvénysorozat, jelentése: szent művészet) elérte a szívemet a Konyha zenekar populáris dalain átszűrődő hitbeli bizonyságtétel. A MAO (Modern Art Orchestra) jazz- és kortárs klasszikusai hasonlóan közelebb vitték a lelkemet Istenhez. Az pedig bármikor megható volt, amikor istentiszteleten az orgona mellett megjelent kísérőként a trombita, fuvola vagy hegedű, és egyszerűen letagadhatatlan volt Isten aktív és közvetlen jelenléte.

Váratlanul ért, de mély benyomást keltett bennem, amikor Németországban egy istentisztelet végén modern-kortárs táncimprovizációt láttam, amely imádságot jelenített meg, sajátos művészi nyelven. Nem volt túlzás, nem érződött benne exhibicionizmus, inkább a hálát és az Isten iránti vágyódást volt hivatott kifejezni. A budapesti Szilágyi Dezső téri templomban magam is éltem ilyen improvizációk lehetőségével. Mindez új távlatot nyitott az istenkapcsolatomban. Egy alkalommal a táncban az özvegyasszony két fillérje az én életemet jelentette, hogy testestől-lelkestől a Teremtőmé vagyok, és magamból mindent neki adok, még ha az csak két fillér is.

Az Operában látott balettdarabok (Hattyúk tava, Giselle, Diótörő) vagy a mai napig folyamatosan követett táncegyüttesek előadásai (Szegedi Kortárs Balett, Budapest Táncszínház, Frenák Pál Társulat, Magyar Állami Népi Együttes) mind hatással vannak rám, és most csak az ismertebbeket soroltam fel. A zene területén pedig a koncertek, akár a Budapest Parkban, a Kobuci Kertben, a Művészetek Palotájában – a Müpában –, amelyeket gyakran látogatok, ugyanígy emelkedett lelkiállapotot idéznek elő bennem.

Csatári Bíborka F. Magyaródi Milán

Fotó: Magyaródi Milán

NYITOTT FÜLLEL, SZEMMEL ÉS LÉLEKKEL

Kiemelt figyelemmel egyik művészt sem követem; a lelkem visz, felkapom a fejem, ha megszólít egy mozdulat vagy egy dal. Tény, hogy ma már rengeteg könnyen elérhető eszköz és csatorna segít a felfedezésben, de az egésznek mindig csak egy szeletét érintjük.

Amikor csak tehetem, táncelőadásokra és hangversenyekre járok, időnként kiállításokat is megtekintek. Nemrégiben Csontváry Kosztka Tivadar képei láttán színesedett a saját hitbeli világom. Vagy Goda Gábor Érintés-paradoxon című táncdarabja idézte elém nemcsak a művészi tánc szépségét, hanem annak üzenetét, hogy az élet szélsőséges helyzeteit hogyan is tudja az ember összekötni, abban egyensúlyt találni; így lépett maga a hit is színpadra lelki szemeim előtt. Karácsony előtt a Csodaváró betlehemes táncelőadás láttán szökött könny a szemembe: azt éltem át, hogy Jézus Krisztust a tánc és a zene együtt dicsőíti. A Recirquel, Magyarország első újcirkusztársulatának Ima című előadása után sokáig azt éreztem, mennyire kevés vagyok én a Mindenhatót szolgálni. Valami olyat mutatott meg Isten és az ember kapcsolatából a letisztult, egyszersmind akrobatikus mozdulatok ötvözésével, amit eddigi életemben nem sokszor volt alkalmam megtapasztalni.

A hétköznapokban gyakran visszalépek Chopinhez, Csajkovszkijhoz vagy Bachhoz, majd kikötök Carlos Santanánál, Eric Claptonnál vagy Zoránnál. A nép- és a cigányzenét szintén minden mennyiségben szívesen hallgatom, sokszor zeng az otthonom a Csík zenekar vagy a Parno Graszt zenéitől. Mélyen érint a Bagossy Brothers indie-folk-rockja, vagy éppen a Magashegyi Underground jelenhez szóló populáris dalai. A dzsesszről már nem is beszélve. Ezek mind együtt visznek, hiába különböznek egymástól műfajilag, s ha nem konkrétan a hitről szólnak is, én mégis felfedezem ezt bennük.

TÁNC AZ EGYHÁZZAL

Nekem természetes, hogy mindez inspirációt nyújt akár az imádkozáshoz, akár az igehirdetéshez. A művészet mindig emelkedett lelkiállapotba helyezett. Gyermekkorom óta hívő vagyok, erős alapokat kaptam, tizenévesen a művészi élményeim már ezzel kapcsolódtak össze. Ekkor a táncművészet és a zene által mutatta meg magát Isten. Ez a mai napig elkísér a lelkészi szolgálatban. Az igehirdetéshez ihletet ad, a tematikus csoportvezetésben pedig mozdulatokban végződik az Ige üzenete.

Csatári Bíborka F. Magyaródi Milán

Fotó: Magyaródi Milán

Amikor a szolgálatom mellett megtehetem, táncolok és zenélek. Gyakran a hivatásom része is, mert a hagyományos egyházi tevékenységeken és alkalmakon kívül kreatív eszközként is alkalmazhatom mindezt, beleültetve és összekötve az élő Igével. Mélyen az identitásom részének tartom a táncművészetet, mert úgy hiszem, Istentől kaptam, hogy az élet minél több oldalát minél többféle módon megismerhessem és megismertessem.

Csatári Bíborka hét éve lelkipásztor, a Budai Református Egyházközségben szolgál. Húsz éve aktív táncos, művészetével teológiai pályája közben sem hagyott fel – többször táncolt el prédikációt, vagy hirdetett Igét táncelőadással egybekötve.

SZEMÉLYRE SZABOTTAN

Abban hiszek, hogy Isten kezében a művészet lényeges eszköz a megérintésre, a lélek megszólítására. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy minden művész hívő, sőt. Nem mindenki áll a színpadra azzal a vággyal, hogy Jézus Krisztust dicsőítse – inkább azért, mert ez a hivatása, így teljesedik ki az élete.

Ebben a kérdésben tehát nem helyes általánosítani. Ha megnézünk, meghallgatunk egy művészeti előadást, azt érdemes keresnünk, hogy nekünk mit üzen, nekünk mit jelent. Az exhibicionizmus veszélye persze fennáll, el is terelhet a mondanivalótól, és az ember marad a központban, többlettartalom nélkül. Viszont hívő lélekkel mindig felfedezhető Isten üzenete. Egyébként sok művészre lehet úgy tekinteni, mint akik Jézus követői és közvetítői, jó néhányan maguk is vallják ezt.

Csatári Bíborka F. Földi Ádám

Fotó: Földi Ádám

A LELKÉSZÉLET MŰVÉSZETE

– A lelkészség önmagában sok mindent összefog; kiállás, beszéd, testbeszéd, retorika, hanghordozás, szemkontaktus, érzelmek kifejezése, a hit és a szeretet megvallása, az emberekhez fordulás, közvetlenség, nyitottság, alázat, jóakarat. Egy lelkész személyében, szolgálatában mindaz találkozik, amiben hisz, amit képvisel, amit megélt és tapasztalt az életében. Ezért tud eszköz lenni a Mindenható kezében, legfőképpen akkor, ha igazán hagyja, hogy túl is mutasson rajta. Igazán ilyenkor őszinte egy-egy igehirdetés és hiteles a Teremtő képviselete.

Számomra az élet, és még konkrétabban a lelkészélet, önmagában művészet. Összeegyeztetni a hitet a tudománnyal, egyensúlyt teremteni az öröm és a nehézség, a jó és a rossz, az egészség és a betegség, az igazság és az igazságtalanság, az élet és a halál között. Elhinni és az életbe ültetni, hogy minden a javunkra van, minden a fejlődésünket szolgálja. Ehhez együttesen hozzájárul a felismert és megtalált isteni szeretet és gondviselés, az Ige ismerete, a vallásgyakorlás, a fogékonyság a szépre, a művészetre, amely felemel és új távlatokat nyit meg előttünk.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!