A szülőföld belső tájjá változik át bennünk

Amikor felhívtam telefonon, a találkozásra nehezen találtunk időpontot, tele volt a naptára: nyelvművelő verseny itthon, határainkon túl, anyanyelvi konferencia, rádióműsor, és közben tanárként, osztályfőnökként is helytáll a gimnáziumban. Honnan ez az elköteleződése a magyar nyelv iránt?
Életem meghatározó települései Tokaj-Hegyalján vannak. Egy felsőoktatási Kazinczy-versenyen a köszöntőbeszédben mondta Gál Sándor felvidéki költő: „A szülőföld belső tájjá változik át bennünk.” Ebben a mondatban minden benne van. Sátoraljaújhelyben születtem, Olaszliszkán nőttem fel, az akkori magyar–történelem szakos tanárom is azt mondta: legyünk büszkék arra, hogy Kazinczy, Kossuth és a Rákócziak földjén élünk; tizenéves gyerekként ez megérintette a lelkemet. Középiskolásként Sárospatakon, az iskolakertben naponta találkoztunk nagyjaink szobraival, és örömmel mentünk be a Nagykönyvtárba is. A szülőföld iránti rajongásom máig megmaradt.

Úgy tudom, már iskolásként részt vett a Kazinczy-versenyeken, igaz, akkor még csak versenyzőként.
A hetvenes évek elején voltam gimnazista, a magyartanárom, Csuhaj Varjú Imréné, Erzsike néni megkérdezte, hogy részt vennénk-e a Kazinczy-versenyen. Többen is rábólintottunk. Még másodikos koromban sem értem el különösebb eredményt, aztán harmadikosként hatodik lettem az iskolai versenyen, negyedikben pedig megnyertem a házi fordulót, így Sátoraljaújhelyben részt vehettem a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei döntőn.

Miért volt ez a verseny hatalmas adomány középiskolás korában?
Ha a mai Kazinczy-versenyrendszert vennénk alapul, akkor 1975-ben nem is mehettem volna Győrbe, mivel a megyei döntőn csak harmadik helyezést értem el, és ma csak ketten juthatnak tovább. Pedig az a győri három nap meghatározta a további pályafutásomat. Ott találkoztam Deme László professzor úrral, Péchy Blanka színművésznővel, akiről kiderült, hogy a lakáscserére szánt pénzéből hozta létre 1960. április 6-án a Kazinczy-díj Alapítványt. Arra ösztönözte a színművészeket, a rádió- és televízióbemondókat, a pedagógusokat, hogy tegyenek a helyes magyar kiejtésért. Győrben találkoztam Z. Szabó László tanár úrral is, aki nagy hatást tett rám: főszervezőként szerényen tette a dolgát, alázatos volt.

A diploma megszerzése után Budapestre került a Györffy Utcai Gép- és Gyorsíró Iskolába, már itt igyekezett a magyar nyelv kultuszát kialakítani. Ebből a szakiskolából, később szakközépiskolából került a Baár–Madas Református Gimnáziumba. Nemrég nyilatkozta, hogy szerencsére vannak még olyan fiatalok, akik fontosnak tartják a nyelvművelést. Ebben az iskolában mégsem magyart tanít, hanem történelmet…
A magyar nyelv ápolása az én szabadidős elfoglaltságom. A tanítványaimat is arra biztatom, hogy igyekezzenek valamilyen értékteremtő hivatást, elfoglaltságot találni.

Ma az élet minden megszólalásában fontos a megértés?
Már 1966-tól az tud eredményesen szerepelni a középiskolai Kazinczy-versenyeken, aki érti és érteti a tolmácsolandó szöveget. A kétszintű érettségi középpontjában is a szövegértés áll. A versenyző fiatalok egy része belátja, hogy az is fontos, mit kapnak a versenytől. Az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyre készülve sok mindent megtanulnak: grammatikát, stilisztikát, retorikát, a magatartás- és érintkezéskultúrát és így tovább. A fiatalok megtanulják, hogyan kell egy szöveget megszerkeszteni, felépíteni, egy beszédet nagy nyilvánosság előtt elmondani, és a tanultakat egész életük során hasznosíthatják.

Az Anyanyelvápolók Szövetségében is vezető tisztséget tölt be…
A szervezetet 1989-ben hoztuk létre, három évvel később, harmincöt évesen megalakítottam ennek ifjúsági tagozatát, és soha nem gondoltam volna, hogy még hatvanöt évesen is a vezetője leszek. Szoktam mondani a fiataljainknak: „Gyerekek, kissé furcsa, hogy egy ősz hajú ember vezeti az ifjúságot.” Mire ők azt mondják: „Ilyen őrültet úgyse találnánk.” Egy évben az 52 hétvégéből mintegy 35-37 hétvégén vagyok valamilyen rendezvényen. Az Anyanyelvápolók Szövetségének táborát majd’ harminc éve vezetem. Az annak idején háromnapos táborok ma már tíznaposak, Széphalmon, a Magyar Nyelv Múzeumában tartjuk, ahova az elszakított területekről is érkeznek fiatalok, a Délvidékről, a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből. Erdélyben megalakult az Aranka György Társaság, Zsobokon, Kalotaszegen is van táborunk, ott is vannak a magyar nyelv iránt elkötelezett, nagyszerű fiataljaink.

A Mondjuk helyesen! című könyvük mindazoknak szól, akik szeretnének magabiztosan megszólalni, ügyelve a hibátlan kiejtésre. A szép magyar beszéd ma már sok esetben a médiumokból is hiányzik. Megmosolyognak, amikor azt mondom, hogy amikor én ott dolgoztam, a Magyar Rádióban minden megszólalót mikrofonengedélyhez kötöttek. És olyan remek beszédtanáraink voltak, mint Wacha Imre, Horváth Lajos, Vadász Ágnes.
A Magyar Rádióban 1976. március 4-én indult el a Beszélni nehéz! című adásfolyam, amely ott 813 adást élt meg, egyetlen adása sem maradt el. 2007. május 25-én a Magyar Rádió akkori elnöke egyetlen tollvonással mind a négy anyanyelvi műsort megszüntette. Nekem is telefonhívással üzenték meg, hogy vége. Utána felhívtam Juhász Juditot, a Magyar Katolikus Rádió akkori vezérigazgató-helyettesét, ő első szóra átvette az anyanyelvápoló műsort. A Szóról – szóval is arra figyelmezteti az embereket, hogy egyáltalán nem mindegy, mit és hogyan mondanak ki. A beszélőket félre fogják érteni, ha rosszul fogalmazott, helytelenül elmondott, pontatlanul tagolt mondatokban beszélnek.

Sok ilyen félrehallás okoz félreértést…
Tizenévesen Szerencsen álltam az állomáson, amikor először tudatosult bennem, félreérthetőek lehetnek a mondataink. A következőt hallottam a bemondótól: „Tokaj expressz vonat érkezik a harmadik vágány mellett, kérjük, vigyázzanak.” Majd megismételte ugyanazt, ugyanúgy. Miközben várakoztunk, elkezdtem gondolkodni az elhangzottakon: ha ezt most komolyan kell vennünk, akkor a vonat a harmadik vágány mellett érkezik, vagyis kisiklik.

Az is fontos, hogy a lelkészek is jól, érthetően beszéljenek, hiszen a hívőnek értelmeznie kell a prédikáció üzenetét.
A lelkészek retorikájában különösen fontos az értő és értető beszéd. Erre mondok is egy példát: „Szívből könyörgök néked, kegyes, teremtő Istenem, e napot is engedd meg békességgel véghez vinnem...” Ezzel az imádsággal kezdjük a napunkat itt, a gimnáziumban. Hogyan mondjuk: e napot vagy enapot? Az első forma a helyes. A 23. zsoltárt énekelve: Azúr énnekem őriző pásztorom, vagy az Úr? Nyilván a második. Érdekes az is, hogy van-e az elmondottakban lélek, vagy csak rutinszerűen eldaráljuk, mint sokszor az úri imádságot. Protestáns lelkészeknek tartott tanácskozásokon felhívtuk a figyelmet arra, mennyire nem mindegy, mit és hogyan mondanak. Hatalmas, legalább egymilliós szókészletünk van, hozzá világos nyelvtani szabályrendszerünk, ha ezeket helyesen használjuk, nem lesznek belőle efféle torzulások: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy drága halottunk, Kovács József 70 éves korában elhunyt.” Tehát a halottunk elhunyt. Ma a karácsonyt egyre többen már csak „kari”-nak hívják. Az egyik kedves növendékem mesélte, hogy a virágárusnál a halottak napi koszorú így volt kiírva: „hali-napi koszi”. A villamoson egy alkalommal gyászruhás emberekkel utaztam, egyikőjük zsebében megszólalt a telefon; beszélgettek, majd az illető így búcsúzott el: „Találkozunk a ravinál.”

A ravatalozónál…
Igen. A stílustalanságnak, az ízléstelenségnek ma már nincs határa. Régóta emlegetem, hogy szeretnék néhány „új” szót elterjeszteni: Jó reggelt kívánok! Jó napot kívánok! Köszönöm szépen! Bocsánatot kérek! Ma már csak „viszlát” van és „viszhall”, „jó reggelt” és „köszi”. Győrben, a Kazinczy-táborban megkérdeztem a fiataloktól, mit jelent az a mondás, hogy zsindely van a háztetőn. Meglepő volt számomra, hogy senki sem tudta. Nem az a legnagyobb baj, hogy nem ismerik a szólást, hanem a tartalom, az, hogy a magatartásukkal, beszédmódjukkal mennyire vannak tekintettel a körülöttük élőkre. Más: hetven-egynéhány diákommal elmentünk megnézni egy színházi előadást, de a játék közben a diákok sokszor rám néztek „a furcsaságok” hallatán, és voltak olyanok is, akik a szünetben azt mondták: „Tanár úr, ne tessék haragudni, de ezt nem nézzük tovább.”

Gyakori kérdés, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás: a médiumok azt közvetítik, amire az embernek igénye van, vagy a médiumok formálják az embert?
Az egyik „tehetségkutató műsor” kapcsán megkérdezték a nézőket, hogy a bírálóbizottság tagjai legyenek-e kíméletlenek a versenyzőkkel. A megkérdezettek 75 százaléka azt válaszolta, hogy igen, legyenek kíméletlenek. Tehát ne kritikus, ne őszinte és szakmai értékelés legyen, hanem kíméletlen. Ez is árulkodó.

A fiatalokat hogyan lehetne mégis értékkel megszólítani?
Például a hagyományos emberi értékek felmutatásával. A buldózer és az elefánt eleganciájával közlekednek azok, akik mindent igyekeznek eltiporni, ami hagyományos érték. Deme László professzor úr egy mondatát gyakran emlegetem: „Vigyázzunk, mert gyermekeink mai neveletlensége a következő felnőtt korosztály normája lesz.” Az egyik Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny feladatlapjának feladatai közé becsempésztem egy kérdést: mi a különbség szabadság és szabadosság között? Egy országos anyanyelvi versenyen, amelyen a szakképző iskolák legjobbjai voltak, körülbelül hatvanan, egy sem tudott különbséget tenni a két fogalom között. Számukra a szabadság azt jelenti: azt csinálok, amit akarok. El kell mondani a fiataloknak, hogy a bibliai aranyszabályt lenne jó elővenni: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük…” (Mt 7,12).

Ön is számos díjat kapott elkötelezett munkájáért. Legutóbb megkapta a pedagógusoknak adományozható legmagasabb kitüntetést, az Eötvös József-díjat. Ezekről rendkívül szerényen nyilatkozott: „A cím, a rang nem érdekel, a szolgálat annál inkább.”
Még mindig nagyon szeretek tanítani. Sokan mondják, hogy kiégnek, egy bizonyos idő után sem gyereket, sem osztályt, sem iskolát nem szívesen látnak. Én ezt még nem érzem, pedig papíron körülbelül két hónap van a nyugdíjazásomig. A gyerekeket szeretni kell, ez a kulcsa a pedagógusi munkának. Van, aki horgászik, bélyeget gyűjt, az én hobbim a nyelvművelés. Egy kedves Kazinczy-díjas tanár mondta, amikor megkapta az elismerést: nem is érti, miért kapta, hiszen ő csak teszi a dolgát. Az ember ne higgye magáról, hogy azonosítania kell önmagát a díjjal. A legnagyobb kitüntetés egy tanár számára, ha a neveltjei magukkal visznek valamit, magukban, belőlünk. Egyébként sem az én érdemem… Soli Deo gloria!