A szó a gondolat hangteste

Ahogyan a humanizmus, majd az ezt követő felvilágosodás mozgalma (részben evangéliumi alapon) megteremtette az emberek közti politikai-filozófiai egyenlőség eszméjét, posztmodern korunk időről időre az ember és állat, sőt, az emberi és a tárgyi világ közti azonosságokat, de legalábbis párhuzamokat is firtatja. Más ez, több, mint a sokunk által jól ismert marxista „történelmi materializmus” – például a ma divatos vegán étrend az elfogyasztott állatok érzelmi élete, tudata és az emberi lelkiállapotok közti hasonlóságot is feltételezi. A folyamatosan erősödő „klímaszorongás” pedig néha olyan szélsőséges nézeteket is a felszínre emel, miszerint a megszülető emberi gyermek túlzott terhelést ró a környezetére (pl. energiafelhasználás terén), ezért a felelős döntés az, ha tartózkodunk a gyermekvállalástól.

E különös – és nyilván divatszerű – jelenségek mögött évszázados tendencia, az ember teremtettségével kapcsolatos kétely sejlik fel. Mert valóban, az ember anyagi létezése, viselkedése jelentős részben olyan motívumokból áll össze, melyek így vagy úgy megtalálhatók az emberen kívüli természetben is. Épp ezért különös jelentőségűek azon vonásaink, amelyek kapcsán még a mindig távolságtartó tudomány is kénytelen elfogadni, hogy azok csak és kizárólag az emberi lény különös adottságai. Nyilván ilyen a kultúra egésze, a maga összetettségével – noha annak számos alkotóeleme: az uralmi viszonyok és az együttműködés, a tanulás és játék az állatvilágban is megfigyelhetők. A nyelvhasználat a vele elválaszthatatlanul összefüggő fogalmi gondolkodással viszont egészen kivételes: ezen vonások szikrája sem mutatkozik az emberen kívüli világban. Úgy tudjuk, hogy mióta ember létezik, gondolkodó és beszélő lénynek kellett lennie. A Biblia ezt a kinyilatkoztatás révén azzal egészíti ki, hogy az isteni teremtő Ige szintén nyelvi természetű, így az ember e téren mégsem társtalan, sőt, a beszéd képességében önmaga istenképűségének bizonyítékát ismerheti fel.

Mai digitális eszközeink a beszédet és az írott szöveget a legkülönbözőbb formákban őrzik, továbbítják. A régi korok kutatói viszont (ideértve a Szentírást tanulmányozó testvéreinket is) betekintést nyerhetnek abba az ezredéves valóságba, amelyben a még csak kimondott formában létező szó az életet meghatározó, szinte felülmúlhatatlan erőt képviselt. A kimondott szó az emberi testből kiáramló, megrezegtetett levegő. Magánhangzóink messze zengenek, mássalhangzóink sajátos csengéssel tagolják, ritmizálják beszédünket. A hangsúly, a beszéd dallamának változása nyelvenként eltérő, jellegzetes, de egyúttal a beszélő lelkiállapotának hű és őszinte megjelenítője is. Az, ahogyan a gondolat hangtestet nyer, rejtélyes és fontos, nagy hatású esemény – ám minderről egyre nehezebb gondolkodnunk, mivel írásbeliségen alapuló kultúránk mindezt elrejti előlünk.

A magyar verstan egyik legnagyobb hatású kutatója, Kecskés András kandidátusi értekezésében bizonyítja: a különleges jelentőségű, kifejezetten az ősi tudás átadásának igényével létező szólásaink és közmondásaink (a bibliában A példabeszédek könyve őrzi ezt a műfajt) a népdalokéhoz hasonló beszédritmus révén gyakorolják jellegzetes hatásukat. Ehhez hasonló beszédritmus tagolja a zsoltárok feledhetetlen, sokszor igen személyes, érzelemteli sorait is. Szenczi Molnár Albert hatalmas munkája, az énekelhető zsoltárfordítások szöveganyaga korántsem csupán történelmi emlék: ereje teljében mutatja meg azt a magyar nyelvet, mely az írásbeliség széles körű elterjedése előtt virágzott. A zsoltárfordítások nyelvi, ritmikai, verstani gazdagsága, képeinek szellemessége, stílusa, kifejezőereje Petőfitől József Attilán át kortársainkig kimeríthetetlen erőforrás a nyelv mesteri felhasználói számára. Ha konzervatívnak tűnik is új énekeskönyvünk, az évszázadokon átívelő dallam- és szöveganyag korántsem múzeum: az emberi szóban testet öltő hatalom, az isteni teremtő Ige gyönyörködtető és vigasztaló megvalósulása – már amennyiben valóban megrezdül a levegő, szól az ének.