A sákramentumok: a keresztség és az úrvacsora

Isten odaadó, mély, rendíthetetlen szeretettel szereti választott népét, annak minden tagját. Mint a jó édesapa, nem csak mindent megtesz, ami gyermekei javát szolgálja: arra is törekszik, hogy bizalmat ébresszen bennünk. Ezért használ a szívünk megújítására két olyan különleges eszközt, amelyben megmutatja nekünk csodálatos szeretetét: Igéjét és a sákramentumokat. Ez a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Augustinus egyházatya a sákramentumokat „a láthatatlan kegyelem látható formájának” nevezte: a mennyei Atyának ugyanaz az üzenete jelenik meg bennük, mint az igehirdetésben, csak más alakban. Nemcsak beszél mentő szeretetéről, amelynek Jézus áldozata a forrása, hanem láthatóvá, kézzel foghatóvá, megízlelhetővé teszi azt. Mint a szülői ölelés, amely más módon is átélhetővé teszi azt a szeretetet, azt a rendíthetetlen elköteleződést, amely az édesapa vagy édesanya szívében él. Nem mást mond, hanem másképpen mondja ugyanazt. Mennyei Atyánk szeretete persze sokféleképpen megmutatkozik. Felismerhető a természetben éppúgy, mint a személyes élettörténetünk egyes eseményeiben. A hívő szívet ezek is hálaadásra és hitvallásra indítják. Sákramentumnak azonban azt nevezzük, ami különösképpen is Isten bűnbocsátó, megtisztító, megszentelő kegyelmében erősít meg minket. Az Újszövetség népe ezért két sákramentumot tart számon: a keresztséget és az úrvacsorát.

úrvacsora

Fotó: reformatus.hu archívum

Mi teszi ezeket különlegessé? Mindenekelőtt az, hogy nem mi határoztuk el ezek gyakorlását; ahogy az Igét sem saját jószántából hirdeti az egyház, hanem azért, mert a küldetéséhez tartozik. Mindkettő isteni parancs. Az úrvacsora rendszeres vételére nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán szólította fel Jézus a tanítványait, akik ott a benne hívők egyházát képviselték (Mt 26,26–28). A keresztséget pedig feltámadása után rendelte el nekik, amikor a tőle kapott küldetésbe, a misszióba elindította az övéit (Mt 28,18–20). A sákramentumok tehát szorosan Jézushoz kötődő életmegnyilvánulásai Isten népének. Azért is, mert neki engedelmeskedünk, amikor ezeket gyakoroljuk; meg azért is, mert az Úr Jézus kegyelmét ábrázolják ki, a látható meg a láthatatlan valóság összekapcsolásával. A Heidelbergi Káté egyszerűen foglalja össze, mik a sákramentumok (66. kérdés): „A sákramentumok látható szent jegyek és pecsétek. Isten ezeket azért rendelte, hogy általuk az evangélium ígéretét még jobban megértesse és megpecsételje. Ő ugyanis megígérte, hogy Krisztus egyszeri keresztáldozatáért kegyelemből bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz nekünk.”

Az evangélium üzenete tehát az a szemünknek láthatatlan tartalom, amely felragyog előttünk a keresztségben és az úrvacsorában. Ha bármelyiket elválasztjuk az apostoli üzenettől, értelmét veszti. De ugyanígy alapvető fontosságú az, amit láthatunk és tapinthatunk, amit ízlelnünk és éreznünk lehet a sákramentum vételekor. Egyszerű, de erőteljes jelzései ezek annak a lelki valóságnak, amelyre a hitünk épül. A keresztségben a vizet használja fel Isten arra, hogy megmutassa, mennyire szeret. Mi a bűntől bemocskolt állapotunkban nem járulhatnánk minden élet forrásához, Istenhez. Szükségünk van arra, hogy az Úr Krisztus megtisztítson. A keresztvíz azt üzeni, hogy Jézus ezt meg is teszi azokban, akik benne hisznek (Ef 5,25–27). Nincs többé okunk rettegni Istentől a vétkeink miatt. Bár valóban halálos ítéletre, kárhozatra méltó a lázadásunk, amellyel ellene szegültünk, ezt az ítéletet Jézus helyettünk elszenvedte. Minket pedig tisztává tesz a bűntől, amelytől nélküle nem tudtunk megszabadulni (1Jn 1,9). Az úrvacsoránál a darab kenyér és a korty bor szintén világos képei Isten különleges jóságának, amellyel megajándékozott minket. Táplálkozás nélkül elpusztulnánk. A kenyér és a bor arra az ünnepi lakomára mutatnak, ahol Isten vendégül lát minket. A hitünk számára azonban nem a látható eledel az igazán fontos, az jelképe a sokkal nagyobbnak. Jézus önmagát adta arra, hogy életet ajándékozzon nekünk, amely egészségesen növekszik, erősödik, megszépül, hozzá hasonlóvá lesz. Ezért mondja a kenyérről, hogy az ő teste, a bor pedig a vére. Ő maga táplál minket az új életben (Jn 6,35).

keresztseg.jpg

Fotó: reformatus.hu archívum

Különösnek tűnhet, hogy az egyháztörténet talán leghevesebb vitái a sákramentumok körül folytak. Ha ennyire egyszerűen fejezik ki Isten kegyelmét, hogyan lehet rajtuk összeveszni? Mégis a sákramentumokkal kapcsolatos eltérő felfogások választják el egymástól nemcsak a római katolikus és a protestáns felekezeteket, hanem még a reformációból megszületett egyházakat is. A lutheri és a helvét reformáció egységét már kezdetektől akadályozta, hogy Luther számára elfogadhatatlan volt a zürichi reformátor, Zwingli úrvacsoratana. Baptista testvéreink pedig mindmáig elsősorban sajátos keresztelési gyakorlatuk miatt különülnek el a többi protestáns egyháztól, azoktól is, amelyekkel minden más hitvallási kérdésben egyetértenek. Ennek oka az, hogy az Újszövetség kevés útmutatást ad a sákramentumok helyes gyakorlásáról, és nyitva hagy olyan kérdéseket, amelyeket az egyházi élet felvet. Kinek van joga kiszolgáltatni a sákramentumokat? Bárkinek? Vagy csak annak, akit erre külön felhatalmaztak? És ha a keresztelést végző utóbb méltatlannak bizonyul a Krisztustól kapott szolgálatra? Érvényes marad a sákramentum? Mikor kerüljön sor a keresztségre? Részesedhetnek benne akár öntudatlan csecsemők is? Meg kell-e ismételni, ha valaki súlyos bűnöket követ el? Milyen gyakran éljünk az úrvacsorával? Nem „kopik-e el”, ha túl sokszor gyakoroljuk? Vagy éppen olyan természetesnek kellene lennie, mint a mindennapi étkezésnek? Ezekre a kérdésekre a Szentírásnak az evangéliummal kapcsolatos tanításából vonhatunk le következtetéseket, amelyek eligazíthatnak a sákramentumokra nézve is.

Úrvacsora

Fotó: reformatus.hu archívum

A református hit számára mindig meghatározó, hogy a teljes Szentírásra figyel. Bár a keresztséget és az úrvacsorát Jézus parancsolta meg, az Ószövetségben is voltak előzményeik, amelyekkel az apostoli tanítás össze is köti azokat. Az úrvacsorát a páskaünnep keretében rendelte el Jézus, akiről Pál úgy beszél, mint az új szövetség páskabárányáról (1Kor 5,7). A keresztség azt a szerepet tölti be az Újszövetségben, amelyet korábban a körülmetélés: jelképesen megmutatja, kik tartoznak Isten népéhez (Kol 2,11–13). A Biblia világosan szól arról, hogy az Ószövetség sákramentumai, a körülmetélés és az áldozati bárány bemutatása önmagukban nem jelentettek üdvösséget, ha valaki nem alázatos és engedelmes szívvel fordult Isten felé (1Kor 10,1–5). De a szíveket egyedül Isten vizsgálhatja, így mindazok, akik hitük megvallásával készek csatlakozni a hívők gyülekezetéhez, meg azok a gyermekek, akik családjuk révén oda tartoznak, és szavaikkal vagy cselekedeteikkel nem tagadják meg ezt, részesei lettek a sákramentumi közösségnek is. Isten kiválasztó szeretete, amelyet az evangélium hirdet, a legkisebbekre is vonatkozik, nekünk ebben a meggyőződésben kell nevelnünk őket: ezt erősíti meg a születésük után a sákramentum. Nem ők teszik majd magukat a szent közösség részévé, ezt ajándékba kapják.

Két véglettől óv minket az, ha helyesen értjük az evangéliumot: református hitvallásaink e kettő között keresik az Istentől rendelt utat. Az egyik eltévelyedés, ha a látható jelet teljes mértékben azonosítjuk a láthatatlan kegyelemmel: aki az előbbiben részesül, az az utóbbit is birtokolja. Ez a szemlélet tárgyiasítja azt, ami elsősorban a lelki életünk, istenkapcsolatunk számára szól. Ennek szélsőséges formája az a középkor során kialakult nézet, amely szerint a kenyér és a bor ténylegesen Jézus testévé és vérévé változik át. Ugyanígy nem mondhatjuk, hogy a keresztvíz hit nélkül is üdvözítene bárkit. Amikor a Szentírás összeköti a sákramentumot a kegyelemmel, mindig az evangélium ígéretére utal, amelyet a látható szimbólumok ábrázolnak ki előttünk. A másik félrecsúszás, amikor a sákramentumi jegyeket túl élesen elválasztják attól, amit Jézus Krisztus ígért nekünk.

„Nem üres szertartások ezek, hanem Isten szeretetének kiábrázolásai. És ahogy az ő szava teremtő erővel bír, úgy a látható evangéliummal is valóságosan munkálkodik bennünk.”

A sákramentumok református hitünk szerint a hirdetett Igével együtt Isten kegyelmi eszközei. Jézus valóságosan jelen van Szentlelke által, és szívünkbe írja az evangélium üzenetét. Éppen ezért vehetünk részt bennük örömmel és alázattal: nem a mi eszközeink, nem mi manipuláljuk velük Istent. Ő viszont hatalmával megteszi általuk azt, amit eltervezett. Mi pedig hálás szívvel átélhetjük mennyei Atyánk szeretetét: „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” (Zsolt 34,9)

A szerző a Budapest-Fasori Református Egyházközség lelkipásztora, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Újszövetségi Tanszékének tanársegédje.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!