Mindig az a leghitelesebb a számunkra, ami velünk történik. Arról nem szorulunk meggyőző magyarázatra, bizonyítékra. A megtapasztalásaink teszik igazzá vagy hamissá az életet. Számomra az eredendő és a saját, szerzett bűneim viszonya leginkább ahhoz hasonlít, amit a szervezetemben tapasztalok. Anyagcsere: van egyfelől az a része, amelyről nem tehetek, amelyet a családom, minden felmenőm génjei adtak össze. Sokáig azt hitték, hogy csak a veleszületett egyes típusú cukorbetegség hajlamosító tényező a következő generációkban, de ma már kész tényként kezelik, hogy bizony a szerzett, kettes típusú is éppúgy kihat a következő generációkra. Nem tudok nem arra gondolni ilyenkor, hogy az atyák ették az egrest, és a fiak foga vásott bele. Esetemben a hasnyálmirigye. Nocsak, éppen ugyanúgy harmad- meg negyedíziglen, mint ahogy a függőségekről, rossz családi mintákról, a hajdan még devianciának nevezett esetekről is olvastam. De mielőtt dühösködhetnék és jól a nyakába varrhatnám nápolyizó és tortabarát eleimnek minden bajomat, mint az egyszeri családállítónak, szembesülnöm kell a saját képemmel a tükörben és a leleteimmel az EESZT-ben. És ha kicsit megfigyelem, milyen anyagokat viszek be a szervezetembe, hogyan tartom, akkor jó önismerettel rá kell jönnöm, nincs itt semmi meglepő. Be kell látnom, akkor érzem hasznosnak a napot, amikor ebéd helyett csak egy ropi és cukormentes kóla csúszik le, mert akkor tudom, hogy pörögtem. A munkahely is értékeli azt, ha az embernek legalább egy kicsit lóg a bele, a kisgyerekes élet sem a legráérősebb időszak, és a családi mintáim sem épp az énidőről szólnak. De bárhogy indokolom is, azt hiszem, van még dolgom az öngondoskodás témakörében… Ahogyan a bűneinkre is van mindig valami logikusan levezethető mentség, ürügy vagy magyarázat, mégis bőven volna velük dolgunk. Mindenesetre pont úgy, mint az eredendő bűn és a szerzett gyarlóságok témájában: a kettő együtt, az örökölt és a saját csomag összeragadva húz lefelé.
Ráadásul sokszor úgy eszem azt a ropit vagy más abszolút nem tápanyagdús és különösen nem cukorérzékeny diétához való dolgokat, hogy közben a fiókban ott van a méregdrágán rendelt, speciális, majdnem mindenmentes üveges étel, vagy az otthonról csomagolt. Éhezek, miközben dőzsölhetnék. Csak ahhoz egy emeletet le kellene menni, melegíteni, nekiülni, megadni a módját, evőeszközt elővenni, és nem a gép előtt, fél kézzel, lopva fogyasztani. De mennyivel könnyebb ropogtatnivalót szerezni, mint akár főzni, akár olyat rendelni, ami az egészségem javára lenne! Ahogy én a tele fiók mellett sokszor éhezem, és az egészséges étel mellett is károsat vagy legalábbis értelmetlent nyammogok, úgy hiszem, sokak táplálják így a lelküket. Tudják, mi lenne a követendő: beállni közösségbe, vállalni annak minden örömét és áldozatát, rászánni az időt és megadni a módját úgy, ahogy a régiek tudták. Felvéve az ünneplőruhát, a hét természetes velejárójaként indulni a templomba. De hát minek, ha lehet sokkal egyszerűbben csökkenteni a korgást? És különben is, kinek van ideje mindenféle más emberekre, inkább csak szolgálják ki az én egyszemélyes lelki igényemet! A közösséggel csak a baj van, ahhoz hozzá kell járulni, csalódhatok a másikban, a többieknek elvárásaik lehetnek, ki tudja, talán nem is szeretnek engem, vagy én nem fogom őket. Mennyivel könnyebb és titokzatosabb valami félig varázsos dolog, mint a gyógyító ásványok, agykontroll, vagy valami horoszkópszerű, esetleg jósnő, az nem igényel belőlem annyit… Amitől csak kapok. Vagy csak valami érzékeny szép film, könyv, zene, amely már majdnem olyan, mintha keresztyén lenne… Csak nem az. Ezek pont elegek ahhoz, hogy eltompítsák a korgást, hogy mások számára ne legyen szembetűnő a lelkem soványsága. Ahogy én a ropit befalva kicsit helyreállítom a vércukorszintemet, időlegesen csöppet sem ideálisan, mellette meg romlik a lelet, úgy hatnak ezek a lelki ropogatnivalók. Felületre, életmentésre jó. De ezen élni?
Ilyen silány eledelen hosszú távon nem lehet büntetlenül élni. És ezektől könnyen meg is lehet csömörleni. Hiszen ma már szinte minden márka mögött komplett filozófia, hitvallás áll, tele van miniteológiákkal a világ. Mindegyik meggyőzni, a hívévé tenni akar, csak egyik sem megy el értünk a keresztig.
Nem egyszerű az életmódváltás, de amíg az egészségéért egy-egy diagnózis vagy elhatározás miatt ráveszi magát az ember, hogy új szokásokat kezdjen (valljuk be, néha ezt már az igényesség részének is tekintjük), addig a lélek rejtve marad, annak elhanyagolása kevésbé nyilvánvaló. Arra az utolsók között jut vagy nem jut, az elszánásokból, az odafigyelésből, az energiából. Azt nem dicsérik meg, nem tükröződik vissza leleteken. Nincs könnyű dolgunk, ha fellángolás helyett rendszert szeretnénk alakítani valamiből az életünkben. És az sem könnyíti meg, ha még soha nem tapasztaltuk meg azt a bizonyos vágyott állapotot, legyen az akár egy cukorszintkilengések nélküli időszak, akár a lelki béke, az Istennel való közösség áldása.
Nagy a kísértés lelkigondozás helyett csak egy előadást meghallgatni, amely kicsit megsimogatja az egyébként összetört lelket. Igehirdetés helyett beérni egy rövid, sokszor nagyon felületes motivációs idézettel, amely szembejön a közösségi médiában. Nincs idő, nincs tér elmélyedni, szemlélődni, egy Igén meditálni, forgatni magunkban, mint Mária az angyal szavát. Mert valljuk be, ezek melós dolgok. Félre kell tenni értük a feladatokat és terveket, sőt önmagunk fontosságát, ahogy a karácsonyi istentisztelet erejéig félretettük a bejglit és a töltött káposztát. Meg kell üresíteni magunkat, hiszen nem lehet fejben listákat tartani arról, mi mindent akarunk elvégezni, megvenni, megoldani, miközben Istennel akarunk minőségi időt tölteni. A ma emberében ugyanúgy ott az Isten alakú űr, mint az éden óta mindenkiben. De talán sosem volt könnyebb ezer apró vacakkal tömködni be a lyukat, és sok a nehezítő tényező azon az úton, amelyen a lelki éhség megelégülhetne. Még szerencse, hogy Isten számára nincs lehetetlen, a csöndben és a hangzavarban ugyanúgy tud cselekedni. A kevésben és a túl sokban egyaránt megadhatja Szentlelke lényeglátását és az állhatatosságot is. Nekünk kell rájönnünk, hogy a csömörünk ellenére éhezünk. És fogadkozás helyett például imádkozni: légy segítségül az én hitetlenségemben!
Az a jó, hogy ami nem megy erőből, ravaszságból, elhatározásból, azt lehet ajándékba kapni. Ahol elfogyunk mi elszánásban, reményben, önfegyelemben, ott tud életbe lépni a kegyelem. És ha vállalom azt a bizonyos gyülekezeti közösséget minden nyomorúságával, csonkabonkáival és kínos beszélgetéseivel, akkor küzdőtársakra, testvérekre lelhetek, akikkel tudjuk egymást segíteni. Hordozni egymást akár imádságban is. Amit önmagunkért nem teszünk meg, sokszor megtesszük a gyermekeinkért. Tudom, mennyire betartottam minden írott és íratlan egészségügyi ajánlást, amikor gyermeket szerettünk volna. És most is mennyivel inkább ösztönöz öngondoskodásra az, hogy neki mit adok át mind a génjeimmel, mind példával. Nem akarom neki ugyanezt a nehéz csomagot, örök harcot átadni. Meg szeretném törni a láncot.
A legtöbb, amit tehetünk a következő generációkért, azért, hogy ne ürüljön ki a templomunk, ne fogyjon el a gyülekezet, és az Isten országa növekedjen, ha nem érjük be ropogtatnivalókkal, ha küzdünk az örökölt hajlam ellen. Ha vállaljuk a lemondást és a mélységet, a rendszerességet, amit a más életmód megkövetel. Tudva azt, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki megelőző áldozatot vállalt. A többi vallás minden előzmény és alap nélkül követel tőlünk, tesz ajánlásokat arra, hogyan is folytassuk az életünket. De nekünk olyan Istenünk van, aki kiszolgáltatta magát nekünk egy jászolban, majd a kereszten azért, hogy se az örökölt, se a saját gyarlóságaink súlyát ne kelljen magunknak cipelnünk. Azt hiszem, itt törik meg a hasonlat, mert Jézus valószínűleg nem fogja elvenni tőlem az örökös diétázás, szénhidrátszámolás és a ropibűntudat sajgásait. De elvett tőlem minden mást, amivel harcolnom kellene, és részeltet az ő győzelmében. Azon a lakomán, a bárány menyegzőjén nem tudom, mi lesz a menü, de tudom, hogy minden-minden szükségem akkor betelik. Ebben reménykedve harcolok a napi ropival.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!