A Szentírás leghosszabb fejezete, a 119. zsoltár nagy ívű, színpompás hitvallás arról, hogy a hívő ember számára milyen különleges kincs Isten kijelentett törvénye. A szerző százhetvenhatféleképpen lelkendezik arról, hogy az Úr igazsága, intelmei, parancsolatai, rendelkezései, döntései, utasításai, sőt ítéletei is mennyi örömet adnak neki még élete legnehezebb pillanataiban is. Szavait átjárja a vágyakozás: bár jobban megismerhetné, megérthetné és cselekedhetné azokat (Zsolt 119,97–104)!
A XXI. századi ember leginkább idegenkedéssel figyeli a rajongást, amellyel a zsoltáros, más bibliai szerzőkhöz hasonlóan, epekedéssel átitatott himnuszt énekel Isten erkölcsi útmutatásáról. Még számos keresztyénnek is különösen hat ez a szenvedélyes vallomás. Máshoz szokott a gondolkozásunk. Ahhoz, amit József Attila olyan frappánsan fogalmazott meg Levegőt! című versének szállóigévé lett sorában: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Hiszen a kívülről készen kapott rendet, ahogy a költő szemléletesen lefesti nekünk, gyakran fenyegetőnek, igazságtalannak és pusztítónak érezzük.
De vajon tényleg jobb lenne a belső iránytűt követni? Egy évvel később József Attila már más szavakkal ír erről. „Magamban bíztam eleitől fogva” – összegzi életét, kifordítva a genfi zsoltárt, hogy aztán megvonhassa mindennek a mérlegét is: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Ez az út ugyanúgy csalódáshoz, fájdalomhoz és romboláshoz visz, mint a külső akaratokhoz igazodás.
Isten népe nem belül, de nem is kívül keresi a mércét, amelyhez tetteit, szavait, indulatait, kapcsolatait igazítja. Hiszi és tudja, hogy e kettő közül egyikben sem talál valódi megnyugvást. Az az iránymutatás, amely nem kiábránduláshoz és kétségbeeséshez vezet, felülről érkezik. A gyermekeit szerető mennyei Atya szava nem olyan, mint a belső és a külső világ ámításai; ő a felettünk álló valóság örökké érvényes erkölcsi törvényeiben nyújt békességet és kiteljesedést. A hívő keresztyén ezt a megbízható és meggazdagító rendet fedezi föl örömmel a Bibliában.
Ennek komolyan vételére buzdít minket az egyik legkorábbi újszövetségi könyv szerzője, Jakab. Azt tudjuk, hogy Isten mennyei ajándéka, az Ige tökéletes és jó, hiszen általa születtünk újjá, belőle sarjadt új életünk. Ezért a bölcs ember továbbra is figyel erre a felülről kapott szóra, a „szabadság tökéletes törvényére”. Arra törekszik, hogy ne csupán hallja az Úr akaratát, hanem tegye mindazt, amire ő indít (Jak 1,17–22.25).
Hogyan lesz a Biblia a helyes, Isten gyermekeinek döntéseit meghatározó etikai tanítás forrásává? Kálvin János szerint kétszeresen is szükségünk van a tiszta keresztyén élet megvalósításához a Szentírásra (Institutio 3.6.2). Egyrészt „az igazság szeretetét” oltja belénk: „miután természetünknél fogva ehhez vonzódunk a legkevésbé, ezt bizony bele kell csöpögtetni a lelkünkbe, és el kell ültetni benne.” Még ha tudná is bűnös szívünk, hogy mi jó és helyes a menny és föld Ura szerint, akkor is megvetéssel fordulna el tőle. Ezért a világot megalkotó, szívünket újjáteremtő isteni beszéd Jézusra mutat, hogy gyönyörködjünk szeretetében, amellyel megváltott, és a szentségben, amely az Istennel megélt közösség egyetlen útja.
Másrészt a Bibliában megvan az a gyakorlati útmutatás, amely alapján megérthetjük, mi helyes, és mi nem az, mi jó, és mi rossz, mi szolgálja üdvösségünket, és mi rombolja lelkünket és testünket (2Tim 3,16–17). Kálvin szavaival: „Szükségünk van előírt szabályra, amely nem enged eltévelyedni, amikor igazságosságra törekszünk.” Ezt többféleképpen találjuk meg a Szentírásban. Segítségünkre lehet ennek áttekintésében az egyszerű hármas felosztás, amelyet Sinclair Ferguson skót református teológus Isten vezetéséről szóló könyvében ad.
Eszerint mennyei Atyánktól (1) közvetlen parancsolatokat és tiltásokat kaptunk az írott Igében. A Sínai-hegyi kőtáblákra vésett tíz Igétől Jézus erkölcsi tanításán át az apostoli levelek rendelkezéseiig számos olyan alapvető etikai normát megismertet velünk Isten, amelyek kortól és helyszíntől függetlenül minden keresztyén életére érvényesek. Ezek mellett (2) vannak az adott környezetben érvényes utasítások is, amelyeket ma Európa közepén nem szükséges szó szerint követnünk, de olyan alapelveket ismerhetünk meg ezekben, amelyekhez nekünk is alkalmazkodnunk kell. Ferguson a gazdag ifjúnak adott krisztusi parancsot hozza példának: a vagyonát nem mindenkinek kell szétosztania; de azt nekünk is tudomásul kell venni, hogy vagy mindenünk felett Jézus lesz az Úr, vagy a magunk urai vagyunk. Végül a Szentírás mutat nekünk (3) illusztrációkat, történeti elbeszéléseket, vallomásokat, amelyek szemléltetik ezeknek az alapelveknek a működését.
Befejezésül néhány gyakran hallott ellenvetéssel foglalkozzunk, hogy leleplezzük a mögöttük húzódó félreértéseket, és még hűségesebben járjunk az úton, amelyet a Biblia világít meg nekünk. Az egyik olyan állítás, amelyet szembe szoktak fordítani a Szentíráshoz igazodó erkölcsi tanítással, így szól: miután mi az evangélium korában élünk, nem vagyunk a törvény uralma alatt. Ebben természetesen lényeges részigazság is van. Az apostoli tanítást követve fontos megkülönböztetnünk az evangéliumot a törvénytől. A törvény cselekvése nem üdvözít minket – ahogy már az ószövetségi hívőknek sem ebből fakadt az igazsága Isten előtt (Róm 4,13). De a törvény nem múló értéke, hogy megérteti velünk Urunk akaratát: miből szabadít meg és milyen életre vált meg minket.
Érdemes ezúttal is Kálvinra figyelni, aki az isteni törvény háromféle hasznáról beszél (Institutio 2.7.6–12). Először is: a törvény világosságra hozza, hogy milyen Isten igazsága. Ezzel lelki tükörként azt is megmutatja, mennyire valóságos a mi bűnünk, lázadásunk. Így vezet el a megtérésre. Másodszor: azokat, akik nem akarják követni a jó utat, büntetések fenyegetésével visszatartja a rossz cselekvésétől. Harmadszor: akik már a Lélek uralma alatt élnek, azokat megtanítja az Úrnak kedves életre. A törvénynek ez a harmadik haszna nem veszítette érvényét Krisztus eljöttével, sőt inkább azóta teremhet igazán sok gyümölcsöt.
Gyakori kiforgatása a keresztyén etikai tanításnak az is, amikor a bűnéhez ragaszkodó ember kijátssza egymás ellen a Szentírás tekintélyét és a Szentlélek vezetését. „Tudom, hogy a Biblia helytelennek tekinti a válást – mondja a családja elhagyására, szeretőjével összeköltözésre készülő egyháztag –, de nekem azt mondta a Lélek, hogy az én helyzetemben ez a megoldás.” Könnyű teológiai kibúvónak látszik az engedelmesség alól az illegitim, elferdített hivatkozás a Szentlélekre. Mindent megteszünk, hogy a „belső mérce” prioritását megtartsuk…
Az újszövetségi egyháznak valóban kedves ígérete, hogy a Lélek munkája belsővé is teszi a felső hangot. Átalakít, hogy gyönyörűségünk és vágyunk legyen Isten tervének kibontakozása. Szívünkbe írja a törvényt (Jer 31,33). De a régi, romlott természetünk ebbe is bele akar szólni: továbbra is harsogja kívánságaink követelését. És megpróbálja összemosni azt a Lélek vezetésével.
A Bibliában Isten Lelke adja tudtunkra Isten akaratát. Az vezette a szentírókat is, aki most minket formál. A Lélek pedig nem mond ellent magának. Amikor a belső hang frontálisan ütközik az írott Igével, vegyük észre: a kísértő akarja visszavenni a vezetést felettünk.
Végül még egy gyakori kifogás: „Az Isten törvényére hivatkozás csak törvényeskedéshez, külsődleges vallásossághoz vezet. Olyanhoz, amely egyes mondatokba kapaszkodva kényszerzubbonyt húz a hívőkre.” Valós veszélyre mutat rá ez a tiltakozás, még ha hamis és káros is a következtetés, amelyre eljut. Tényleg rengeteg fájdalmat okozhat, ha kiragadunk néhány bibliai mondatot a keresztyének viselkedésének minősítésére (gyakran önmagunk igazolását keresve). De ennek a súlyos visszaélésnek éppen nem arra kellene ösztönöznie, hogy elforduljunk a bibliai erkölcsi vezetéstől, hanem hogy jobban megértsük azt. A Szentírásban mennyei Atyánk kivételesen árnyaltan beszél a dolgainkról, arról, milyen a szent, a hozzá hűséges, őt szolgáló ember élete. Az elmélyülés a szabadság tökéletes törvényében – úgy, hogy annak nem csak hallgatói, hanem cselekvői is leszünk – nem kegyetlen ítélkező emberré tesz bennünket, hanem Isten örvendező, áldott, szeretetben járó gyermekeivé.
A szerző a Budapest-Fasori Református Egyházközség lelkipásztora, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának oktatója.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!