A reformáció titka

A minap beszélgettem valakivel, ezt a kérdést tette fel nekem: mi a reformáció titka? Annak, hogy a reformátorok benne maradtak, végigvitték, működött? Hogy a reformáció nemcsak elindult, de olyan hullámot gerjesztett, amellyel nemcsak a hívőket és az egyházat frissítette fel, fordította jó irányba, de történelmet és embert formáló hatása is volt? Mi lehet a titka?

Kell, hogy legyen valami, hiszen olyan sok jó ügy hal el pár lépés után, olyan sok küldetéses ember fárad el, törik meg, olyan sokszor hal el a lendület, fékeződik meg a jóra törekvés. Itt miért nem? Pedig ők, a reformátorok is emberek voltak. Őszintén leírják, elmondják, hogy megváltásra szoruló teremtmények. Gyenge pillanatokkal a jó lépések mellett, rossz döntésekkel a karizmák mellett. Mégis sikerült. Miért?

Aztán az elmúlt héten ismét fel kellett tennem a kérdést, bár mással kapcsolatban. Mi a titka? – kérdeztem igehirdetésre készülve, az alapigével foglalkozva. Pál sorai voltak előttem, a Timóteushoz írt első levelének harmadik fejezetéből: „Valóban nagy a kegyesség titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a népek között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” Mi a titka a kegyességnek? Merthogy valami van, azt írja Pál.

Mostanában sokszor találkozunk ilyen sorokkal: „A harmonikus gyereknevelés titka – tippek és trükkök.” „Leleplezzük a titkot: hogyan lehet sikeres ember a munkájában!” Aztán persze elnagyolt válaszok, üres tanácsok, közhelyek ugranak elénk. Pál is ezt tenné? Könnyített választ adna arra, mi a kegyesség titka? Az élő istenkapcsolaté, a személyes, mindennapi istentiszteleté, az életünkön meglátszódó, gyümölcsöt hozó hité? Nem, éppen az ellenkezőjét látjuk. Nincs itt leegyszerűsítés, általánosítás. A titok nem valami ezoterikus igazság, amely keveseké, nem rejtett tudás. A titok személy, akiről az a himnusz beszél, amelyet az apostol idéz. Maga Jézus Krisztus – hisz róla szólnak ezek a sorok. Ő a titok, aki átfog láthatót és láthatatlant, összekapcsol Istent és embert, közbenjár az emberért a mennyben, és itt, a földön tisztán megmutatja, milyen Isten. Ő a titok, hiszen amit kegyességnek nevezünk, az is az életünk és Isten találkozási felülete. Akkor valaki, aki mindkét világ része, egyszerre ember és egyszerre Isten, megkerülhetetlen lesz. Nincs kegyesség nélküle. Rajta keresztül és vele imádkozunk. A vallás akkor él, ha ő jelen van. A keresztségben ő szólít meg, az úrvacsorában ő a házigazda. Az Igében ő szól. Ő a titok, ő áll mögötte, mögöttünk, ő hordoz minket keresztül ezen a világon, és ő visz be a célba. Pál határozott sorai az első kérdésre is választ adnak persze. Mi a reformáció titka? Ugyanaz, ami a kegyességé. Az élő Jézus Krisztus, aki a Szentlélek által megragadta, átformálta, újraindította azokat, akiket reformátoroknak nevezünk.

Nagy tévedésünk, ha emlékünnepként nézünk vissza a reformáció időszakára. Az ugyanis egy folyamat kezdete volt. Nem azt ünnepeljük, hogy megtörtént, hanem hogy elkezdődött. És folytatódik, bennünk és rajtunk keresztül. Az a méltó ünnep, ha ugyanazt tesszük: a kegyesség titkát, a reformáció titkát közel engedjük magunkhoz. A válasz ennyi: Jézus.

Túl egyszerűnek tűnik? Mintha e sorok írója meg akarná úszni, és mond valamit, ami sok mindent jelenthet? Őszintén mondom, hogy nem erről van szó. Én a követésről írok és arról, hogy bármi, amit református emberként, közösségként teszünk, csak akkor lesz méltó a reformációhoz, csak akkor illeszkedik ahhoz, amit Pál is ír a leveleiben, ha a meghatározója maga Jézus. Ha visszaengedjük a kormányhoz, ha alap lesz, irányadó és mérce. A reformáció ünnepére készülni mindig egyet jelent az önvizsgálattal – pont ezért. Hogy nem szorítottuk-e ki Jézust? Hogy az Atya dicsősége van előttünk, vagy valami más, teljesen emberi? Hogy engedjük-e a Léleknek átjárni a közösségeinket, a szokásainkat?

A titok Jézus – ez azt is jelenti, hogy nincs titok. Semmi sem egyértelműbb, semminek nincs tisztább kontúrja, mint a Megváltónak.