„A próféták példáját kell követni”

Falun nevelkedett, majd elvégezte a kolozsvári teológiát, miért a lelkészi hivatást választotta?
Egy körösközi, Arad megyei faluban, Ágyán születtem. Itt kezdtem elemi iskoláimat, majd Erdőhegy-Kisjenőben folytattam. Aradon, a katolikus főgimnáziumban érettségiztem, 1956-ban. Ficzay Dénes tanár úr óriási hatással volt rám, miatta szerettem volna magyar irodalomra felvételizni, de anyagi okok miatt, a padlássöprés korszakában, ez nem válhatott valóra. Gyermekkori jó barátom, Csép Sándor édesapja volt a szülőfalum lelkipásztora. A vele folytatott többszöri beszélgetés hatására felvételiztem a teológiára. Gergely bácsi mondta akkor: „Tudom, hogy most sokat vívódsz, de próbáld meg, mert menet közben is megjön Isten kegyelméből, hogy valaki jó szívvel-lélekkel végezze a lelkészi szolgálatot. Így még jobban valóra válhat az, amit diákkorodban sokszor hangsúlyoztál, hogy a népedet akarod szolgálni.” A tanulmányaim során egyre jobban éreztem, hogy Isten lelke vezetett a teológiára.

Lelkipásztori szolgálatát el is kezdte a Szilágyságban.
A szüleim miatt szerettem volna a falunk közelében elhelyezkedni, de az akkori egyház és az állami hatóság mit sem törődött az én óhajommal; akaratom ellenére kineveztek egy szilágysági faluba, Szilágyzoványba helyettes lelkésznek, szó szerint a mély vízbe dobtak. A Szilágyságban – mely előzőleg az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozott – vasárnaponként és az ünnepnapok alkalmával volt istentisztelet délelőtt, délután, reggel külön kis harangszóval gyermek-istentisztelet. Hétfőn reggel istentisztelettel kezdődött a hét. Kedden és szerdán este bibliaóra volt nőknek, szerdán és csütörtökön férfiaknak, szombaton két csoportban vallásóra, utána a konfirmációi előkészítő. A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben csak a diktatúra idején odacsatolt szilágysági gyülekezetekben volt hasonló a szolgálati rend. Más követelmények alapján szolgáltak a lelkipásztorok ezekben a gyülekezetekben, más volt az énekeskönyvük is. Végül nagyon megszerettem a Szilágyságot, ahol később több gyülekezetben is szolgáltam. Amikor Tőkés László egyházkerületünk püspöke lett, több ízben megjegyezte, hogy a szilágysági reformátusok olyan lelkületűek, mint Belső-Erdélyben a csíki katolikusok: buzgó, templomba járó egyházszerető közösség.

Szilágycsehben érte a rendszerváltás is. A Szilágysági szabadító karácsony – Tövisháti emlékezések című könyvében a temesvári forradalom idején Szilágymenyőben és Szilágycsehben zajló eseményeket, az 1989-es adventet idézi meg.
A rendszerváltás valóban Szilágycsehben ért, ahol már évekkel azelőtt segédlelkész és esperesi titkár voltam, aztán Sülelmedre kerültem, majd Szamosardó közel ezer lelket számláló gyülekezetében megválasztott lelkipásztor lettem. Ehhez a gyülekezethez kötnek a családi események: házasságkötés, két kislányom is – bár Nagybányán születtek – Szamosardóban cseperedtek fel a templom és az iskola között, ahol feleségem tanított. 1988 decemberében kaptam meg a kinevezésemet Szilágycsehbe. December 22-én a Ceausescu klán szökésével kezdődött el a „rendszerváltás-változtatás”. Lelkészhiány miatt Benedekfalván temettem aznap. Ceausescu épp Teheránból jött haza, a beszédét közvetítette a televízió, gesztikulálva beszélt szokása szerint, de a háttérből már éreztük, hogy valami rendellenes dolog történik. Ahogy a tövisháti emlékezésekben, naplójegyzeteimben is leírom, az ortodox vallású helységben az ortodox pappal együtt temettünk. Ahogy mindketten felvettük a papi ruhát és elindultunk, utánunk kiáltott a tiszteletes asszony, hogy menjünk vissza, mert valami csodálatos dolog történt. A televízió képernyőjén láttuk Mircea Dinescut, a román költőt, aki arról beszélt, hogy vége a diktatúrának, a Ceausescu klán megszökött.

A temetésen a koporsó körül csak a hozzátartozók voltak, mert mindenki szétszéledt a televíziót nézni. A szertartás igehirdetésében már éreztettem, hogy mit is jelent ez az esemény számunkra. Az ortodox pap visszafogottabb volt, mintha attól félt volna, hátha másnap minden a visszájára fordul, és jön a számonkérés. A benedekfalvai temetési szolgálatból hazaérve Szilágycseh főterén morajló embercsoportok fogadtak. A parókia bejárata előtt kislányaim osztálytársaikkal táskáikból elővett tankönyvekből kitépett Ceausescu-képeket égettek halomra téve. A Néptanács előtt egyre jobban szaporodó tömeg azt skandálta, hogy a református paptól akarjuk hallani, mi van Tőkés Lászlóval. Tőkés László a parókia küszöbén állva üdvözölt, majd így szólt: „Ne várjunk senkire, használjuk ki a Történelem Ura által adott lehetőséget, kérlek, légy segítségemre!” Néhány barátom kíséretében elindultunk Menyőbe. Tőkés László a parókia küszöbén állva üdvözölt, majd így szólt: „Ne várjunk senkire, használjuk ki a Történelem Ura által adott lehetőséget, kérlek, légy segítségemre!” Magammal akartam vinni, hiszen ezt várta tőlem a szilágycsehi főtéren összegyűlt sokaság, de közölte velem, hogy „biztonsági okok” miatt nem jöhet. Majd kezembe nyomta román nyelven megfogalmazott felhívását, hogy azt olvassam fel. A rendőrtisztekkel elindultam vissza. Az épületnek, ahol a beszédemet elmondtam, nem volt erkélye, így engem karomnál fogva eresztettek le az ablakon át a főbejárat feletti esővédő cementlapra. Amikor a várakozó tömeg meglátott, tapsviharban tört ki, de tudtam, hogy ez Tőkés Lászlónak szól, aki bátor kiállásával lett „a tűz csiholója”, amiből népfelkelés lett. Román és magyar nyelven köszöntöttem az egybegyűlteket, majd felolvastam Tőkés László felhívását. Feszült figyelemmel hallgatták, és tapsvihar közepette Tőkés László nevét skandálták.

Magyarországon 1989 karácsonyának estéjén jött a hír, hogy kivégezték a Ceausescu házaspárt. Milyen karácsonya volt ekkor a romániai magyarságnak?
Én akkor a munkanaplómba és az igehirdető-füzetembe írtam be a történéseket egy-egy pontban. Ezért neveztem el naplójegyzetnek a könyvem első részét. Ebből hadd idézzek most: „Jelenések könyve 1,9. Apró jegyzetek. 1989. december 25. Soha nem tapasztalt ünnepi hangulat ragyogott mindenki arcán, istentisztelet végeztével a hirdetések során bejelentettem: ha az Úristen is úgy akarja, holnap délután a szilágycsehi református templomban, erről a szószékről Tőkés László fogja hirdetni Isten Igéjét. A bejelentést a híveink meghatódott lelkesedéssel fogadták. A délutáni istentisztelet után a presbitériummal megbeszélést tartottam, mindenre kiterjedő figyelemmel igyekeztem előkészíteni Tőkés László fogadását, különös tekintettel a biztonságára. Ezt az eseményt egyébként tudattam a helybeli rendőrséggel is. 1989. december 26. Népes gyülekezeti közösségben ünnepeltük a karácsony másodnapját. Ebéd után kimentem Tőkés Lászlóért Menyőbe. Lászlót az ortodox templomban találtam. A református istentisztelet után az ortodox pap és hívei áthívták az ő templomukba, ahol a román tévé riporterei felvételt készítettek az általuk tartott ökumenikus istentiszteletről. Három fegyveres katona kísért bennünket Szilágycsehbe. Egy rémhírkeltő telefonáló hírverésére, miszerint robbanóanyagot helyeztek el, egy rendőr átvizsgálta a templomot, semmi gyanúsat nem talált.

Mivel nagy tömegre számítottunk, már a reggeli istentisztelet után kihelyeztük a hangfalakat, a templomon kívül is, hogy senki ne maradjon ki a nagy élményből. Már harangoztak, miközben a tömeg egyre csak gyűlt. Nemcsak a helybeliek apraja-nagyja indult a templomba, hanem a szomszédos falvakból is sokan odasereglettek, sőt Menyő felől jövők sokasága is. A harmadik harangszóra a templom zsúfolásig megtelt, bent körülbelül 1200-1300 ember volt, kint ugyanennyi. Palásttal a vállunkon, egyházi elöljáróink és családtagjaink kíséretében elindultunk a parókiáról. A tömeg fegyelmezetten nyitott utat, majd a kívül állók tapsviharban törtek ki, kézfelemelésemre azonban elcsendesedtek. Ekkor a sokaság láttán Tőkés László a fülembe súgta: ennyi ember előtt még sohasem prédikált. – Majd fogsz, még több előtt is – válaszoltam. Ahogy közeledtünk a templomajtóhoz, mindenfelől köszöntések és áldáskívánások hangzottak el: „Hála Istennek, hogy itt van, hogy él. Tartsa meg az Úristen sokáig nekünk.” A templomajtón belül a nagy tömeg miatt már féloldalt fordulva haladtunk a szószékhez. A felénk sugárzó arcok örömét meg sem próbálom leírni. A halkan szóló orgona hangja a karácsonyi ének bediktálása után felbúgott, majd a gyülekezet énekelni kezdett. Nem tudom, hogy a nagy múltat látott öreg templomunkban énekelt-e már gyülekezeti közösség olyan lelkesedéssel, mint mi akkor. Éneklés után Tőkés László felment a szószékre, körültekintett a jelenlevőkön. És amikor elmondta az előfohászt, már nem Temesvár hőse, hanem Istennek alázatos szolgája volt, aki Igét hirdet népének az első szabad karácsony alkalmával.”

Vagyis a hangulatuk csodálatos és felejthetetlen volt.
Még folytatom az idézetet: „A római katolikus kolléga előzetes megbeszélésünk alapján saját templomukban várt ránk istentisztelet után. Időközben „titkos üzenet” érkezett hozzám, hogy az ortodox hívek megsértődtek, mert az ő templomukba nem mentünk át, bár előzőleg nem kaptunk meghívást. Máris indultunk hozzájuk. Közben beesteledett, de a kitartóbbak és lelkesebbek szeretettel vártak ránk, és fogadtak bennünket. Papjuk köszöntő szavaira Tőkés László románul válaszolt az egybegyűlteknek. Hangsúlyozta, hogy a diktatúra idején csak álszent volt a testvériség és az ökumené hangoztatása, reméljük, hogy ezentúl Krisztusban igazán egymásra találunk. Mindhárom templomban úgy éreztük magunkat, mintha a karácsonyi angyali üzenet szó szerint valóra vált volna. Szeretet, öröm, békesség és jóakarat töltötte el a különböző nyelven és felekezet szerint imádkozó emberek lelkét. A szilágysági parókián aznap este sokáig folyt a beszélgetés. Egymásnak adták a kilincset azok, akik szót akartak váltani Tőkés Lászlóval, és nagyon sokan, különösen gyermekek és fiatalok dedikációt kértek tőle bibliájukba, énekeskönyvükbe. Így akarták megörökíteni annak a felejthetetlen találkozásnak az emlékét. Éjféltájt mentünk vissza Menyőbe.”

Tőkés László püspököt a kommunista hatalom költöztette a szomszédos Szilágymenyőbe. Milyen volt a kapcsolatuk?
Tőkés püspök úr nyilatkozott, amikor Temesvárról mindenáron el akarták távolítani: „Menyő számomra két szóban fejezhető ki: egy nagy ’nem’ és egy nagy ’igen’. Hat hónapig egy nagy ’nem’ volt. Nem megyek Menyőbe! Nem engedek a klerikális diktatúrának! Sajnos sokan nem látták akkor világosan, hogy mit jelent ez a ’nem’. Pedig az Írás is azt mondja, hogy a ti igenetek legyen igen, a nemetek nem. Ezt a ’nem’-et mondtam, és megtanultam, milyen nehéz fenntartani hónapokig. Elmondhatom, hogy a menyői egyházközség Isten kegyelméből ’igenné’ változott attól a pillanattól, amikor idehurcoltak, mert hiszen ez nem más, mint deportálás, püspöki útlevéllel ugyan, de karhatalmi erőktől elhurcolva. És mégis ekkor egy nagy ’igen’ lett: Igen, Uram, én ezt a pászmát a magaménak vállalom, én menyői lelkész is vagyok.” Tőkés Lászlót Menyőbe hurcoltatása után szerettem volna meglátogatni, előre átgondolt terv szerint. De Szilágyszegen, a Menyő felé vezető útelágazásnál fegyveres rendőrök nem engedtek tovább, igazoltattak, és vissza kellett fordulni. Zsákfalu volt Menyő, nem volt más megközelítési lehetőség. Így vele egy futó dési találkozás óta a sorsfordulóig nem találkoztam.

Amikor ön esperes volt a Zilahi Református Egyházmegyében, a rendszerváltás után a Szilágyságban sokat foglalkozott önnel a sajtó, és a szemére vetették, hogy Tőkés Lászlóhoz hasonlóan beleszólt a politikai folyamatokba is. Hogyan élte át azokat az éveket?
Amikor látván látjuk népünk balsorsát, sorsközösséget kell vállalni velük. A temesvári szikra bennem is megerősítette azt, hogy nekünk, lelkészeknek a próféták módján „politikai segélyszolgálatot kell nyújtanunk népünknek” (Tőkés László). Sodrásba kerülve éreztem, hogy itt nekem olyan feladatom van, amely túlmutat a lelkipásztori szolgálaton, tehát többet kell tennem. Ezt nagyon komolyan vettem. Hozzáteszem, sem Tőkés László a szószéki igehirdetés során, sem én soha úgy nem prédikáltunk, hogy valamilyen pártos hangulatba vagy politikai események sodrásába vigyük a híveket. Főleg Tőkés László állott a sajtó kereszttüzében, de válaszaiban tisztánlátásával mindig fején találta a szöget. Tőkés László a maga helyén, én az egyházmegyében arra törekedtem – Adyval szólva –, hogy hályogot tépjünk a magyar szemen, hogy tisztábban és többet lássanak. 2003-ban, amikor Tőkés Lászlót leváltották az RMDSZ tiszteletbeli elnöki székéről, megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek fő célja volt, hogy az autonómia ügye ne essen kútba.

Nyugdíjas lelkipásztorként hogyan látja, az akkori események célt értek? A mai helyi magyarság felidézi még a temesvári eseményeket?
Mi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot éppen abból a célból alapítottuk meg Tőkés László kezdeményezésére, hogy az RMDSZ által hajdan kitűzött sarkalatos célokat tartsuk szem előtt. Többek között az autonómia kérdése kapott komoly teret, az önálló magyar egyetem, az egyházi javak visszaigénylése. Ami a megemlékezéseket illeti, azt szinte már csak Temesváron tartanak. Úgy gondolom, nem túlzom el, ha Camus-val együtt mondom: „Alvad a vér az emlékezetben...” Azt mondta, hogy „a próféták példáját kell követni”. Hogyan tudjuk ma ezt teljesíteni? A próféták Isten akarata szerint szem előtt tartották annak a népnek a sorsát, amely közé küldte őket. És minden ellenséges indulattal szembe mertek fordulni. Sok példa van erre a Bibliában. Emlegethetjük az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél 12,1–3 verseit, ahol a szentíró az előttünk járó „bizonyságtevők fellegeire” utal, hogy legyünk kitartóak pályafutásunk során. Nézzünk a keresztre feszített Jézusra, az erőforrásra, hogy el ne csüggedjünk… Én viszont most már inkább Adyt idézhetném: „Most már megállhatok: / Már-már minden emlék, / De mégis,ha újra, / Ha százszor születnék: / A jussáért küzdő / Lantos és parittyás, / Csak ugyanaz lennék.”