„Kell a csend! Hogy ami felgyülemlett, az kitisztulhasson. Kell a csend! Hogy a jó és a rossz, az öröm és a bánat, amely – egyaránt – felzaklat, lerakódhasson.” Hajdú Zoltán Levente nagyszombati gondolatai.
„Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,16–17)
Szeretnél megváltozni? Rossz szokásoktól megválni? Elrontott, elromlott helyzetekből kilépni? Ellaposodott, kiüresedett hitéleti kliséket magad mögött hagyni? …és krisztusi hittel lángolni, lobogni: Lélek szerint?
Megijedek, borzong a hátam, amikor erre néhány pontba szedett „receptet” kapok egyik-másik kegyes brosúrában.
De akkor hogyan lehetséges? Hogyan lehetséges a változás, a megújulás, a megelevenedés? Amikor a régiből, amely lehet, hogy valamikor jó volt, vagy legalábbis jónak tűnt, létrejön az új, a krisztusi, a Krisztus szerinti?
„Erről az oldalról”, ezt már annyiszor be kellett látnom, aztán persze újra meg újra nekiveselkedtem, de újra meg újra be kellett látnom, hogy „erről az oldalról” erre nincs megoldás. Ezekre a kérdésekre „innen közelítve” nincs válasz.
Sőt! A legjobb, ha csendben maradok. Ha a magam folytonos szövegelését beszüntetem és hallgatok. Odahallgatok. Oda, ahol van, ahonnan jön a válasz.
Csend. Csendben vagyok. És odafigyelek. Oda, ahonnan a válasz jön.
És az ige megszólal: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! (Zsolt 46,11)
Mert történnek dolgok: az események sodrában sokszor számomra vagy számunkra érthetetlenül. Annyi lelkesedés, annyi hitbeli megtapasztalás után, miközben várnánk, hogy a győzedelmes Krisztus hatalma diadalmaskodik már ma, sőt már most a világ istentelensége fölött, nem jönnek be a számításaink.
Nagypénteki kontraszt. Ha innen nézem, ha most nézem, ha nincs meg, ha nem adatik meg az „idő feletti látás”, akkor innen nézve: vereség. Kudarc, szégyen, csalódás. És nekünk mennyi, de mennyi az „innen nézett” nagypéntekünk…
A sírva, a panaszosan, a megmagyarázottan hordozott nagypéntekünk. Kérdéseink vannak, vitába szállunk, érvelünk. Pro és kontra. De bárcsak csendben maradnánk!
Nagyszombati csend.
Kevés dolog áll távolabb a mai kor emberétől, mint a nagyszombati csend.
Benne vagyunk a nagypénteki – emberi – érzéskavalkádban. Szitkozódunk és fogadkozunk. Áldunk és átkozunk. Dicsőítünk és megtagadunk. Ráadásul ez valahogy úgy egyszerre történik, megy végbe, kavarog bennünk.
És a húsvétvasárnap eufóriája sem áll távol tőlünk. Az elragadtatás. Némi talajvesztéssel. Amikor belevetjük magunkat az örömbe, de mindeközben kapaszkodó nélkülivé is válik ez az öröm. Kell a csend! Hogy ami felgyülemlett, az kitisztulhasson.
Kell a csend! Hogy a jó és a rossz, az öröm és a bánat, amely – egyaránt – felzaklat, lerakódhasson. Minden a maga helyére. Ahol a helye van. Ha bennem, akkor bennem, ha kívül kell kerülnie, akkor belőlem kikerülve.
Ha nincs igazi csend, nincs igazi lelki tapasztalat.
Ha nem csendesedek el, nem „tudom meg” Isten valóságát – pedig az idézett zsoltár erről beszél. Hogy saját tapasztalat és Isten-tapasztalat között ott van, ott kell legyen a csend. Mint természetes közeg. Mint ami a kettő között nem csak az összeköttetést, de a szintézist biztosítja.
„Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,16–17)
Nagypéntek eseményeihez is és húsvét eseményeihez is kell a nagyszombat eseménytelensége.
Hogy a hitemet ne az eseményekhez mérjem. Hanem Krisztusban találjak – önmagamra. Amiben és ahogyan ő az én Megváltóm akar lenni. A teljes, az elengedő, az odaadó, a megnyíló, a ráhagyatkozó csendben.
Ahogyan ő felszakítja, kitisztítja a régit. Ahogyan ő gyógyít, békít. Ahogyan ő teremti meg – nem is bennem, hanem a régi önmagam helyén – a krisztusit. Új életet hozva. A halálból életre támadva. A halálból életre támasztva, újjáteremtve – engem.
A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.