A múlt a jövendő tükre

„A múlt a jövendő tükre” – mondta Kossuth Lajos. Ez jelentheti-e azt, hogy az ötvenhatosok látták a jelenünket?

Azt nem tudom, hogy a forradalmárok látták-e a napjainkat, de minden ilyen nagy formátumú esemény jövőt formáló, még akkor is, ha ez nem valamiféle tudatos jelenség. Az 1956-os forradalom is sokkal inkább a múltra reflektált. Hosszú szocializációs folyamat előzte meg, és egy bizonyos ponton elviselhetetlenné vált a társadalom számára a jelen, ez az elviselhetetlenség robbant fel 1956 októberében. Azt gondolom, hogy a jövő, azaz a mi jelenünk az ötvenhatosokat igazolta.

A mai ifjú generáció már el sem tudja képzelni, mit jelentett 1956, de az biztos, hogy ez az esemény olyan hatalmas erkölcsi tőkéje hazánknak, amelyből még a kései utódoknak is van fedezetük. Mitől egyedülálló esemény ez?

Ha egy szóval válaszolnék, akkor az esemény irracionalitása. Racionálisan gondolkodva és az akkori geopolitikai és világpolitikai helyzetre tekintve senki nem tette volna meg azt, amit akkor a magyar ifjúság. Ki gondolta volna akkor, hogy egy világhatalommal, a Szovjetunióval szemben fel lehet lépni? Nem is beszélve arról, hogy Jaltában már korábban felosztották a világot, és ehhez a megállapodáshoz a Nyugat is ragaszkodott, ezért, minden ígéret ellenére, nem avatkozott bele az eseményekbe. ’56 széles társadalmi rétegeket mozgatott meg, éppen ez teszi rendkívülivé. Az irracionalitásban az az akarat és elszántság volt, hogy ez így nem mehet tovább. Ez azt üzeni a mindenkori embernek, hogy van olyan helyzet, amikor nincs idő a mérlegelésre, a cselekvés útjára kell lépni, mert az hoz gyümölcsöt. Teológiailag is megválaszolnám a kérdést: a lehetetlen mindig azt jelenti, hogy itt kezdődik Isten pályája, Isten útja. Öntudatlanul is eljuthat egy nép ehhez a határvonalhoz: megkísérli a lehetetlent, leteszi Isten kezébe a sorsát. Ezt tartom ötvenhatban rendkívülinek és döntőnek, hiszen anélkül, hogy bármilyen világpolitikai esélye lett volna a magyarságnak a hatalommal szemben, a nép a cselekvés útjára lépett és kimondta: ez így nem mehet tovább.

Ki a legfontosabb ötvenhatos hős az ön számára? Keresztyén körökben sokan Ravasz Lászlót említenék…

1956 nem hasonlítható 1848-hoz, amikor végigmenve az események során látjuk az események elindításában meghatározó személyiségeket, a reformpolitikusokat, Széchenyit, Kossuthot. Éppen '56 spontán jellege miatt nem tudunk kiemelni valamiféle vezért, aki köré fel lehet építeni egy eszményt. Azt mondanám, hogy a névtelenek, az átlagemberek, akik mindent kockáztattak, ők ’56 hősei. Azok a fiatalok, akik kimentek az utcára, akik fegyverhez nyúltak, mert azt mondták: ha ti lőttök ránk, akkor mi visszalövünk. A pesti munkás, a pék, az esztergályos vagy a vasmunkás. Ravasz Lászlónak fontos szerepe volt a református megújulási mozgalomban, de ha '56 természetét nézem, akkor Gulyás Lajos levéli lelkész szerepe számomra fontosabb. Gulyás Lajos politikusalkat volt, korábban országgyűlési képviselő, ötvenhatban mégsem ekként jelenik meg: lelkészként az emberek megóvásáért állt ki, arra törekedett, hogy még a rendszer képviselői se váljanak áldozattá. Ő maga mégis a megtorlás mártírja lett. Az ő esete jól mutatja ennek a hatalomnak az antikrisztusi voltát, amely ellen fölemelte a fejét a magyar nép: Gulyás Lajost ki kellett volna tüntetni, ehelyett felakasztották.

A kommunista egyházpolitika az egyház és az állam teljes szétválasztását hirdette, ahol a vallás magánügy. Valójában igyekeztek elszigetelni az egyházat a társadalomtól. A vallásgyakorlás üldözendőnek számított. Miért élhette túl hónapokkal a forradalom fegyveres leverését a református egyházi ellenállás?

Arról sokat lehetne beszélni, hogy az egyházak az állam cselekvő részesévé váltak, mert a kommunista hatalom igényt tartott rá, de már 1894-ben, a polgári korban elválasztották Magyarországon az egyházat az államtól. A kommunizmus azt hirdette magáról, hogy ezt ő lépte meg, ami eleve hazugság volt. '56 részben azért robbant ki, mert az emberek kimondták, hogy minden hazugság. Az alapállás az volt, hogy szabad egyház legyen szabad államban. Ezt támogatták volna a magyar református vezetők is, csak hát ez a bolsevik állam nem volt szabad. Hiába volt még a köszöntésük is „szabadság”, éppen ennek a hiánya volt a legfájóbb ebben az állami berendezkedésben. Pont erre a hazugságra építették azt a fajta állami tevékenységet, hogy a társadalomtól el kell választani az egyházat, és miközben a vallásszabadságot hirdették, a párt programjában az egyház teljes leépítése szerepelt. 1948-ban húsz évre kötötték meg a megállapodást a református egyházzal, mert úgy képzelték, hogy addigra már nem lesz tényező a keresztyénség Magyarországon. Az egyház mint szervezet leépül, és lényegében magánjellegűvé válik a keresztyén élet. A református egyházban már jóval a forradalom előtt elindult a megújulási folyamat, amelyet igyekeztek elfojtani, végül ez is kulminált '56-ban. A megújulási mozgalom két hónappal valóban túlélte a fegyveres felkelés leverését is. Az egyház a sok évszázados tapasztalatai alapján már megedződött, ezért tudott működni diktatúrában. Az emlékezetkultúra segít arra is gondolni, ahogyan az őseink elmentek a gályára, az életüket adták az anyaszentegyházért, a hitünkért – és ezt értünk is tették. Ez az, ami nagyon is erőteljesen tud hatni a válsághelyzetekben. Nem beszélünk róla nap mint nap, de egyszer csak előtérbe kerül, aktuálissá válik. A kommunista állam ezzel nem számolt. Általában ott, ahol üldözik a keresztyénséget, nem számolnak azzal, hogy az anyaszentegyháznak olyan, sok évszázados tapasztalata van, amely a megtartatás fontos pillérévé áll össze. Olyan ez, mint a horgony, amely megakadályozza, hogy a vihar kitépje a helyzetéből a hajót. Ezért használták a keresztyének a horgonyt jelképként a nehéz, üldözött helyzetekben.

A szociológiai megközelítésen túl létezik teológiai is.

Igen, és ezzel az ateista állam sosem számol, egyszerű ideológiának tartja, amely megváltoztatható. De ez nem így működik. A gyülekezetek, a lelkipásztorok és a presbitériumok megérezték, hogy az anyaszentegyház eltávolodott a lényegétől. Már '56 előtt megindul a törekvés arra, hogy térjünk vissza a küldetésünkhöz, vagyis Isten üzenetét hirdessük: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Az egész bolsevizmus a dicsőítésről szólt, az egyházi vezetők is Rákosi Mátyást dicsőítették. Az Isten helyére odakerült az antikrisztusi állam és annak vezetői. A legkisebb faluban is megértette a presbitérium, hogy nem a bolsevizmus az egyház útja. És amikor az egyház visszatalál magához, a saját küldetéséhez, a lényegéhez, akkor ez olyan hatalmas erő, amely nem tűnik el adott esetben a megújulási mozgalom megszűnésével sem. Bár a kádári konszolidációban az állam természetesen helyreállította az egyház fölötti ellenőrzést, de már nem ott folytatta, ahol Rákosiék abbahagyták, mert maga is szembesült ezzel az erővel, ezért a későbbi évtizedekben nagyobb teret hagyott az egyháznak. Bár az egyház erősen sérült, sikerült megőriznie a maga integritását, és ebben igen erőteljesen benne van a megújulási mozgalom gyümölcse: az egyház térjen vissza a saját küldetéséhez!

Itthon az egyházak, a hívek ma már szabadon megélhetik a hitüket, ugyanakkor világszerte öt üldözöttből négy keresztyén. Mit lehet és kell tennie a keresztyén embernek, amikor a hétköznapi gondokkal és különféle közéleti vitákkal is terhelt mindennapjaiba belép egy igazi történelmi katasztrófa?

Az európai keresztyénségnek óriási problémája, hogy szinte teljesen súlytalanná vált, főleg Nyugat-Európában, mert az evangéliumot felcserélte a korszellemre. Ez óriási tévedés, amellyel az egyház elvesztette a súlyát. Ugyanakkor bármennyire kényelmetlen, tudomásul kell venni, hogy az egyház mindig is szemben áll a világgal. Ez nem azt jelenti, hogy a világban minden rossz, mert ez a világ is Isten teremtménye. Az egyháznak mindig kell, hogy legyen prófétai jellege, meg kell szólalni akkor is, ha az kényelmetlen a környezete számára. Az egyháznak ki kell mondania a krisztusi igazságot, erről sohasem hallgathat. Igazat kell mondania akkor is, ha az dicsérő, akkor is, ha kritikus. A keresztyén ember az egyházban él, nem független attól, azonosul az anyaszentegyház lényegével, mert az a maga látható formájában a keresztyén emberek közössége. Mi pedig ebben a világban éljük meg azt, amit Krisztus tanít nekünk Lukács evangéliuma szerint: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat mint magadat.” Vagyis a keresztyén embert mindenféle szituációban a szeretet evangéliumának kell vezetnie. Ha Isten elénk hoz egy ügyet, abban a keresztyén embernek egy ilyen vészterhes világban is cselekednie kell.

Magam is sokat mozgok diákok körében, akik között több alkalommal felmerült kérdésként, hogy keresztyén emberként ünnepelhetünk-e olyan eseményt, amelynek során emberek haltak erőszakos halált? Beleférhet-e a jézusi eszménybe a forradalom, az erőszak bármilyen formája?

Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a názáreti Jézus Krisztus is erőszakos halált halt. A keresztyén ember őbenne szemléli az egész életet és az egész világot. És – milyen meglepő – Jézus azt is mondta, hogy ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, vagyis előre jelezte, hogy az erőszaknak mindig lesznek áldozatai. Ebben a bűn alá rekesztett világban nem lehet áldozat nélkül élni, és valamilyen áldozatot mindenkinek hoznia kell. Most, hogy a szomszédban harcolnak, kezdjük megérteni, milyen nagy kegyelem, ha minket elkerül a háború. A fiatalságnak meg kell értenie: az a képmutatás, amikor azt mondjuk, hogy erőszakmentesen lehet valamit tenni. Maga Jézus Krisztus is erőszakos halált halt, magára vette, ha úgy tetszik, ezt a törvényszerűséget ott, a kereszten. Ez furcsa ellentmondásnak is tűnhet, hiszen a keresztyén ember minden erejével a békére, az erőszakmentes megoldásokra törekszik.

2010-ben a Reformátusok Lapjában megjelent egy írása; engedje meg, hogy idézzek belőle: „Mit üzen nekünk mindennek fényében 1956 vérbe tiport, gonoszul megbosszult forradalma? Azt üzeni, hogy nem előre, hátra vagy oldalra van a kitörési pont, hanem – fölfelé. Felemelt fejű és emelkedett szívű népnek van jövője. Olyan nemzetnek, ahol az igen – igen, a nem – nem. Ahol nem a földi paradicsom hamis ígéretéért követelnek emberfeletti áldozatot, hanem ahol szabad helye van hitnek és reménynek. Ahol a szellemi értékek mibenlétét nem az anyagi világ profitszemléletű igényei, hanem a bibliai eszmények határozzák meg.” Ez a gondolat ma is megállja a helyét?

Az elmúlt idők története ezt a gondolatsort csak megerősítette. Nem akarok aktuálpolitizálni, de a mostani magyar külpolitika ebben a szellemben működik. Nem vagyunk alábbvalók, fölemeljük a fejünket, és van véleményünk. Ez sosem tetszett a nagyhatalmaknak, mert azok éppen ezzel mennek szembe. A nagyhatalmi attitűd a kisebb, a gyengébb eltiprása. Jézus viszont mindig a gyengébbek oldalára, az elesettek, a kicsik oldalára állt, és igen erőteljes kritikával illette a hatalmat. Az idézett gondolatom maga a jézusi magatartás. Ha fölemeljük a fejünket, az az evangéliumi hozzáállásból következik.

Hogyan lehet a történelemnek ezt a szeletét valamiképpen élővé tenni és megtartani az emlékezetben azon generációk számára, amelyek már nem lehettek szemtanúi az eseményeknek, de talán már egyre kevesebbet is hallanak róla? Kell-e, fontos-e, hogy a történelmünk részévé tegyük a megemlékezést?

A kulturális emlékezet a társadalom alappillére. A mi globális világunkban óriási erők működnek az individualizáció érdekében. Kiszakítva a környezetéből, a közösségéből, a hagyományaiból az egyén borzasztóan sérülékeny és kihasználható. Ez a globális világ érdeke. Az egyén mindig úgy védekezett ez ellen, hogy tartozott valahová. Fontos ma is egy közösségnek a részévé válni. Igaz, hogy a közösségben élés a maga hagyományaival terheket is rótt az emberre, ugyanakkor óriási védelmet is nyújtott. Ettől az emlékezetkultúrától nagyon távol vannak a mi fiataljaink, akik a digitális világban nőnek fel, olyan tartalmak jutnak el hozzájuk, amelyek nem az elmélyülő gondolkodásra ösztönöznek. Hosszú évek óta tanítok, óriási különbség van a húsz évvel ezelőtti diákok és a maiak között. Bár történelmet tanítok, nincs fogódzóm. Magam is szembesülök azzal a kérdéssel, hogyan lehet 1956-ot vagy más, nagy jelentőségű történelmi eseményt olyan értelemben hétköznapivá tenni, hogy az emlékezetkultúránkban egészségesen éljen, és abból még merítsünk is valamit, akár a jelen életünkre, akár a jövőnkre. De teljes erővel erre kell törekedni. Divatját éli ma az emlékezetkultúra-kutatás, de nem elégedhetünk meg pusztán ennek a tanulmányozásával, azt a praktikus utat is meg kellene találnunk, hogyan lehet ide visszavezetni az embert. Nehéz feladat a közösségépítés ilyen tekintetben, ahogy a gyülekezetépítés is az. Nem tudok erre biztos választ adni, csak azt, hogy ha ez elvész, akkor elvész a társadalom, sőt, maga az ember is, hiszen közösségi lények vagyunk. Ha szétnézünk a világban, a legsérülékenyebbek a modern, nyugati társadalmak. Ahogy megyünk kelet felé, ahol éppenséggel a keresztyénség talán még nem is tört át, a világ sokkal életképesebb amiatt, hogy még nem adták fel az emlékezetkultúrát.

Mindenki találhat magának kapaszkodót akár az emberi méltóság forradalmából is, és nem csak az egy-két napos megemlékezések szintjén…

Ez fontos kifejezés, tessék aláhúzni: méltóság. Krisztus a maga keresztjével a rabszolgahalált vállalja, ezzel helyreállítja az emberi méltóságot, ahogy Pál apostol írja a filippi gyülekezethez: noha Isten formájában volt, „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett”. Éppen ezért döntő fontosságú a krisztusi értelemben vett emberi méltóság.

Ezzel visszakanyarodunk a felvezető kérdésemhez, hogyan tükre a múlt a jövendőnek. Talán ezért is fontos a múltunkra is visszatekinteni.

Híres az a mondás, amely szerint „a történelem az élet tanítómestere”. Hegel erre reflektálva keserű humorral azt mondta: éppen arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség nem tanul a történelemből. Az egyén viszont okulhat belőle, mert ha nem teszi, akkor a jövőt veszíti el. A múlt eltörlésének programja a szép új világ érdekében nagy kísértés minden kor számára, de a semmibe vezet. Amikor történelmünk kiemelkedő eseményei felé fordulunk, az nem pusztán nosztalgiázás. A múltidézés olyan tevékenység, amellyel a jövőt építjük. Más szavakkal: múlt nélkül a jövő a semmibe vezet, mert pontosan azokat a tapasztalatokat nem gyűjtjük össze, amelyeket a jövőben is használhatnánk.